Belföld koronavírus

Pető Péter: Orbántól a Facebookon át a reményig – tíz kérdés, amire választ adott a koronavírus-járvány

Képes-e Orbán Viktor nem Fidesz-országot kormányozni? Fenyegető ellenfele-e a Facebook a sajtószabadságnak és a demokráciának? Volt-e nagyobb szabadságélményünk a karanténnál? Van-e realitása az Európai Egyesült Államok létrejöttének? Halott-e a baloldal? Szeretem-e munkám? Kiderül végre, hogy a tőke a legperverzebb közéleti szereplő? Létezik-e fontosabb közösségi történet a futballnál? Léteznek-e politikamentes szakmai döntések a politikában? Tényleg örökre megváltozik az életünk? A kérdések, amelyekre lett válaszom.

1. Képes-e Orbán Viktor nem Fidesz-országot kormányozni?

Nem.

Orbán Viktornak a hatalom megtartásához szükséges politikai képességeit lehetetlen alábecsülni. Háromszor szerzett kétharmados többséget olyan választáson, amelyen elindult az ellenzék, azaz elégségesen szabadnak ítélte a megméretést ahhoz, hogy részvételével legitimálja. A Fidesz ebben az időszakban egy brutális hatalmi gépezetet épített fel, amely irdatlan erőforrásfölényével, propagandagépezetével üzemszerűen szállította a politikai sikert.

A választási rendszer átalakítása után ehhez elégséges volt, hogy a kisebbségek versenyében magabiztosan vezessen. Hogy ez a rendíthetetlenül fennálló állapot megmaradjon, annak – nyilván az ellenzék töredezettségén és tartalmi kiürülésén kívül – kulcseleme volt az olyan politikai konfliktusok létrehozása és szinte kizárólagossá tétele, amelyekben a kormánypárt óriási többséget képes maga mögé állítani, miközben az ellenzéket az elenyésző kisebbség szószólójának a szerepébe szorítja.

A módszertan tényleg nem bonyolult: választanak egy társadalmi problémát, közéleti ügyet, amelyet nagyon gyorsan politikai konfliktussá emelnek, és elfoglalják azt az álláspontot, amelyet a választópolgárok többsége. A kreált konfliktust beemelik a nyilvánosságba, és iszonyatos kormányzati pénzek elköltésével szinte kitakarnak vele mindent. Ennek forgatókönyvét leghosszabb ideig és legsikeresebben a menekültügyben láttuk. Erre a logikára épült volna a járvány által félbeszakított börtönbizniszes sztori is. Ezeknek a helyzeteknek az a kulcsa, hogy az ellenzék nem tudja vagy akarja elkerülni a szerepvállalást, és vélt morális felelőssége és emberi jogi elkötelezettsége miatt automatikusan válik a kisebbség szószólójává. Így köt ki a fideszes stratégiában és beszédben a magyar emberekkel szemben, a migránsok vagy éppen a bűnözők oldalán.

E politikai stratégia alkalmazása önmagában nem feszít szét morális korlátokat, a Fidesz azonban nem elégszik meg a használatával, hanem harci lázában a gyűlöletkeltésig tolja a módszert.

A veszélyhelyzet viszont megteremtette a lehetőségét annak, hogy kiderüljön, a Fidesznek van-e akarata ahhoz, hogy a rendkívüli helyzetben rendkívüli politikát folytasson, azaz kilépjen a megszokott politikai logikájából.

Voltak érvek e döntés mellett és ellen egyaránt.

Orbán Viktor maga hasonlította folyton háborúhoz a kialakult helyzetet, azaz érdemi lehetőségnek tűnt, hogy a járványt olyan kivételes eseménynek tekinti, amikor a nemzeti egység megteremtése érdekében meg kell osztani a felelősséget és a válságkezelést az ellenzékkel.

Ha erről az erkölcsi emeletről a reálpolitika földszintjére csattogunk le, ugyanez a lehetőség nyitott marad. Lehetséges forgatókönyv volt, hogy Orbán túl súlyosnak ítéli az egészségügyi kihívást, beláthatatlannak a gazdasági következményeket, ezért elfogad bizonyos kompromisszumokat, bevonja az ellenzéket a munkába, szétteríti a felelősséget.

Ám ezt az elképzelést hamar beárazta, hogy Gulyás Gergely már arról beszélt, az ellenzék egy része a vírusnak szurkol. A felhatalmazási törvény szavazásánál már egyértelműen arra játszottak Orbánék, hogy a narratívájukhoz előállítsanak egy járvánnyal összefüggő szavazást, amelyen az ellenzék nemet mond. Ezután indulhatott a sztori arról, hogy az ellenzék felelőtlen, és persze – a magyar emberekkel szemben – a koronavírus oldalán áll. Hogy aztán a legszomorúbb eseményekkel is tovább írják sztorijukat, mint teszik azt azzal, hogy a Pesti úti idősotthonban történteket teljes mértékben Karácsony Gergely felelősségeként mesélik el, ezzel bizonyítva újra alkalmatlanságát, a tények összessége mellett olyan logikai bukfencekkel sem törődve, minthogy ennek alapján az állami fenntartású kórházakban, intézményekben történt tragikus esetekért meg egy az egyben Orbán Viktorhoz társulna a felelősség egésze.

Az nem kérdés, hogy a járvány intenzív időszakában a kormány népszerűségi és bizalmi csúcsokat érhet el, így van ez minden országban, természetes, hogy a cselekvő számíthat az emberek többségének támogatására. Jellemző, hogy még a történelmi összeomlást produkáló Olaszországban is hatékonynak ítélik  az intézkedéseket, a válaszadók 46 százaléka egyenesen úgy találta, Itália jobban jár el, mint a többi európai ország.

A politikai támogatottság mértéke nem is most, hanem az egészségügyi kockázatok csökkenése, a gazdasági nehézségek növekedése idején lesz érdekes.

Ezt pontosan annyira tudja Orbán, mint azt: a válság lehetőség. És ebből a szempontból politikai racionalitása szinte biztosan jól működött. Noha elsőre a felelősségterítés észszerűbb megoldásnak tűnt, most már úgy látom, igazabb az a nézet, hogy hiába vonta volna be a kormány a válságkezelésbe az ellenzéket, az esetleges kudarc politikai árát úgyis neki kellett volna megfizetnie, miközben a sikeren osztozkodnia kellett volna.

Ebben a döntési helyzetben Orbán a karakterének megfelelő, politikailag racionális döntést hozta: bízott magában, és mindent feltett egy lapra. 

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Ez egyúttal persze azt is megüzente, a Fidesz nem tud és nem akar már sohasem másként működni, mint ahogyan azt majd egy évtizede látjuk. Ha egy veszélyhelyzetet okozó világjárvány nem volt elég ahhoz, hogy felfüggesszék a mi-ők, többség-kisebbség konfliktusok gyártására épülő stratégiát, akkor nem képzelhető el olyan helyzet, amelyben megteszik.

Ha viszont nem engedik el, akkor csúcsfokozaton kell működtetni, mint ahogyan az látszik az eddigi válságkezelő lépésekből is. Orbán gondolkodásában a politikai célok érvényesítésének, így a hatalom megtartásának fő garanciája a mozgástér megteremtése és fenntartása. 2002-es választási veresége után arra jutott, a kudarcról nem kis részben a döntési lehetőségeinek a számát szűkítő csoportok és elitek (a liberális értelmiség kulturális befolyása, a pénzügyi elit érinthetetlensége, a láthatatlan nemzetközi hálózatok létezése) tehetnek. Úgy élte meg, hogy ezek befolyásukkal és a mögöttük álló tőkével korlátozták a hatalmát. Ebből levonta azt a tanulságot, hogy a gazdasági hatalom birtoklása nélkül nem birtokolja egészében a politikai hatalmat. Azt láttuk, hogy az utóbbi évtizedben miként építettek egy felfoghatatlan vagyont a nemzeti együttműködés rendszerének oligarchái mögé. Most pedig élőben nézhetjük, ahogyan a válság mint lehetőség gondolatnak a jegyében a politikai és gazdasági hatalom együttes túlélését és stabilizációját tartja szem előtt, amikor cselekszik.

A gazdasági akcióterv bejelentésekor a turizmust előbb említette a miniszterelnök, mint az egészségipart, a mezőgazdaságot vagy közlekedést. Egy olyan szektorba mennek majd az állami milliárdok, amelyről nem tudni, mikor térhet magához, hiszen semmit nem sejtünk az utazás jövőjéről, még arról sem, egyáltalán mennyi idő múlva lesz aktuális a kérdés. Ám mégis ide meg például az építőiparba pakol a kormány, miközben a munkanélkülivé váló embereknek egyelőre nincs kilátása segítségre. Aztán látjuk, hogy az önkormányzatokat megvágják, ahogyan a pártok állami támogatását is csökkentik, ám szóba sem kerül olyan vagyonadó, amely a közbeszerzéseken gazdagodó cégeket, így Tiborcz István vagy Mészáros Lőrinc birodalmát érintené.

Nem bonyolult a képlet: a fideszes körhöz tartozó vagyont megtartjuk, növeljük, miközben csökkentjük az ellenzék által elérhető erőforrások mértékét, így a válságot felhasználjuk arra is, hogy politikai tüntetések nélküli időszakban, a nehezen kontrollálható jogszabályalkotás és a koronavírus uralta nyilvánosság idején újra elmozdítsuk az erőforrásfölényt a Fidesz felé, és még jobban lejtsen a pálya a kormánypárt felé, mint a krízis előtt.

Innentől tényleg azon múlik minden, hogy Orbán a válságban hogyan kormányoz majd, az ugyanis az elmúlt évtized konjunktúrájának időszakában nem derülhetett ki. Most viszont kiderül képes-e megakadályozni, hogy százezrek csússzanak lefelé a társadalmi létrán. Kiderül, mennyien élnek majd rosszabbul, mint korábban.

Erre sokára kapunk majd választ, arra viszont már most sikerült, hogy Orbán sohasem lesz másféle politikai vezető, azaz karaktere nagyot már nem változik. A mi és ők háborús logikáját képes saját belátása szerint egyedül működtetni, ebben mozog otthonosan. Így immár biztos, hogy

Orbán Viktor új világot már nem teremt, az ő országa csak a háborús logika alapján szerveződő két Magyarország versenyére épülhet.

2. Fenyegető ellenfele-e a Facebook a sajtószabadságnak és a demokráciának?

Igen.

Azzal nem mondok újat, hogy a sarki újságos sokkal demokratikusabb hely, mint a Facebook. Ott ugyanis – főszabály szerint – minden lap ki van téve a pultra, szabadon lehet választani közülük. Még azzal együtt is adott a döntés lehetősége, hogy erős korlátok szűkítik a hozzáférést: szükség van pénzre a vásárláshoz, időre és kíváncsiságra az olvasáshoz. Az újságos azonban ezzel a belépési küszöbbel is messze megelőzi a Facebookot, amely átláthatatlanul, senki által nem ismert, senki által nem ellenőrzött algoritmusokkal szűri meg, milyen tartalmakat tesz a felhasználók elé. Abban persze biztosak lehetünk, hogy a működés fő szervező elve profit-, nem pedig demokrácia- vagy közjóközpontú. A Facebook arra törekszik, hogy minél jobban kiszolgálja a felhasználó érdeklődését úgy, hogy közben a lehető leghatékonyabban tegye pénzzé az emberek oldalon eltöltött idejét.

Ez logikus piaci magatartás, ám tagadja azt a felelősséget, erkölcsi és demokratikus minimumot, amelyet felelős médiacégek magukénak vallanak. A Facebook nem csupán kimenekül a normák közül, de közben egyenesen kínozza azokat a vállalkozásokat, amelyek pénzt szánnak arra, hogy az állampolgárok számára elérhető, hiteles és ellenőrzött információkat állítsanak elő.

Fotó: Ivándi- Szabó Balázs /24.hu

A hatalmas techcégek nem segítik a valóság megismerését, ugyanakkor nyomás alá helyezik azokat az újságokat, amelyek tényeket tesznek közzé, képesek kiszolgálni a válság idején is a fokozott olvasói érdeklődést, felelősséget vállalnak a közzétett tartalmaikért. A médiának ez a része már a járvány első időszakában súlyos bajba került a hirdetési piac összeomlása miatt. Ennek részben az az oka, hogy eleve rosszabb bázisról indult amiatt, hogy a Facebook és a Google már korábban letarolta a nemzeti hirdetési piacokat. Ezek a felhasználókról gyűjtött adatoknak, illetve a felelősségvállalás hiányának köszönhetően olcsóbban és pontosabban találják el a célcsoportba tartozó fogyasztókat, mint a hagyományos médiumok, így a hirdetési pénzek egy részét egyszerűen elnyelik. Közben nem vállalnak jogi és erkölcsi felelősséget a náluk megjelenő tartalmakért, és nem vállalnak pénzügyi felelősséget, amennyiben elenyésző adót fizetnek szerte a világon.

Ezek a techcégek úgy viszik ki a médiából pénzt, hogy közben nem költenek tartalomra, gyártásra, minőségbiztosításra, nincs szükségük az információ előállításához időre és pénzre, mivel úgymond csak közzéteszik mások tartalmait. Ezeket aztán úgy értékesítik, hogy cserében nem fizetnek azoknak a médiacégeknek, amelyeknek a tartalmaiból is élnek. Nem viselnek kockázatot, nem fektetnek be, nem tartják magukat az iparági normákhoz, csak termelik a profitot.

A médiacégek pedig kiszolgáltatottak, minthogy az olvasók egy jelentős része a Facebookon és társain érhető el, azaz az újságok nem engedhetik meg maguknak, hogy kivonuljanak a közösségi médiából. Mindez együtt viszont azt jelenti, hogy

a Facebook és a Google olyan globális és ellenőrizhetetlen, mindenféle demokratikus legitimáció nélküli hatalom, amelynek kritikátlan elfogadására egyszerűen nincs magyarázat. 

Mindazok, akik Orbán Viktor sajtószabadság elleni lépései ellen tiltakoznak, nem demonstrálhatnak hitelesen, ha közben nem gondolják a sajtószabadság és a szabad nyilvánosság elleni akciónak Mark Zuckerberg cégének tevékenységét.

A koronavírus-járvány mindenesetre segít tisztábban látni: a hagyományos médiacégek pénzt, energiát nem kímélve gyártják a tartalmat, hogy képesek legyenek kiszolgálni a megnövekedett, a bajban fokozottan érzékeny olvasói érdeklődést, páratlan terheltségük és olvasottságuk közben megszorítanak, miközben a Facebook az általuk legyártott tartalommal látja el felhasználóit. A vírus is pontosan megmutatja, a Facebook okozta károk sokkal nagyobbak lesznek, mint valaha gondoltuk. A tartalmakat szűri, miközben az álhírek terjedését érdemben nem gátolja. A hírek gyártóinak nem fizet, a hirdetési pénzeiket viszont elviszi.

Amikor az amerikai választási kampányban a demokrata elnökjelöltek a Facebook feldarabolásáról beszéltek, akkor harcias kiállásuk láttán egyetlen dolog miatt volt okunk igazán szomorúnak lenni: elkéstek.

3. Volt-e nagyobb szabadságélményünk a karanténnál?

Nem.

A koronavírus-járvány megfékezése érdekében hozott karanténintézkedések teremtettek egy vírusgenerációt. Azt a nemzedéket, amelynek egészen újszerű tapasztalati, mentális érzékelései, tudásai lesznek a világról, mert volt idő, amikor nem közlekedhetnek szabadon.

Ez azt is jelenti, hogy a rendszerváltás környékén és után született magyarok legerősebb kollektív szabadságélménye a szabadság hiánya lehet.

A többség számára a mozgás, a gyülekezés szabadságának korlátainak megjelenése, az életmód radikális átalakulása nehezen feldolgozható újdonság.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Ebben a helyzetben hatalmas az érdeklődés az információk iránt, erős viták zajlanak kisebb és nagyobb társaságokban és a nyilvánosságban egyaránt arról, melyek a helyes intézkedések, inkább a gazdaságnak kell-e menni, vagy a járvány blokkolására kell koncentrálni. Mármost képzeljük el ezt az időszakot Kínában, ahol az információkat cenzúrázzák, a szabad beszédnek súlyos korlátai vannak, a nyilvános viták elképzelhetetlenek.

Idehaza egyelőre csak a mozgás és a gyülekezés korlátaival kell megküzdeni, ezeknek a hiánya pedig akár erősítheti is a ragaszkodást a szabadsághoz. Mert ennek alapján már elgondolható, milyen a helyzet ott, ahol a korlátozások nem kivételes állapotot, hanem normalitást jelentenek.

Ennek fényében számomra nehezen képzelhető el, hogy a karantinik generációja, a fiatal felnőttek nemzedéke arra jut, hogy hasonló és még szigorúbb korlátozásokra, erősebb állami elnyomásra lenne szüksége a jobb élethez.

Pedig történelmi kitekintésben még páratlanul szelíd tapasztalatról beszélünk. Hiszen hol vagyunk a kommunista titkosszolgálat által vegzált, követett, mentálisan kínzott, cenzúrázott nyilvánosság idején szamizdatot készítő ellenállók mindennapjaitól?

El lehet képzelni a súlyosabb állapotokat, ha „két hét karantén után megőrülök” tematikájú üzeneteket váltunk. Fáj ez is, pedig hol vagyunk attól, hogy véleményünkért megvonják a repülés vagy a vonatozás jogát, mint a kínai diktatúrában teszik.

Pszichológusok sora szólal meg, elképesztő mentálhigiénés támogatás zajlik, hogy valahogy kibírjuk azt, hogy a saját otthonunkban kell tartózkodni, miközben elmehetünk dolgozni, bevásárolni, egészségügyi sétára. Bár én is szörnyűségként élem ezt meg, azért most értem meg igazán, mekkora az előnyöm a világháborúkban évekig menekülő emberekkel, a lövedékek elől bunkerba siető elődökkel szemben.

Mindehhez képest minimális élettrauma a karantén, amely azonban ezzel együtt erős tapasztalás. Optimális esetben nagy tudás arról, hogy minél alacsonyabb a szabadság foka, annál kevésbé élhetők a mindennapok. Ha ez lesz az uralkodó érzet és történet, akkor a mostani szabadsághiány fontos szabadságélmény lesz, ami később politikai akaratokat, véleményeket befolyásolhat. Hiszen megtanultuk, mennyire szeretünk valójában szabadon mozogni, beszélni, gyülekezni.

4. Van-e realitása az Európai Egyesült Államok létrejöttének?

Nincs.

A koronavírus-járványnak Európába érkezése után szinte az első dolga volt felszámolni az Európai Egyesült Államok ideájának komolyan vehetőségét.

Én egyébként sem számoltam az utóbbi időben politikai realitásként a megvalósulásával, ám az elmúlt hetek-hónapok politikai reakciói és válságkezelési megoldásai egyenesen az álom és a rémálom közötti illékony és lezárhatatlan határterületre száműzték az ötletet. Azt korábban is evidenciának tekintettem, hogy hogy nem létezik „egyesültállami” rendszer a kulturális közösséget és kötődést, azaz az érzelmi köteléket igazán megteremtő közös nyelv nélkül, most azonban végleg nyilvánvalóvá vált, hogy az európai országok kulturális meghatározottsága, lakóiknak hitei, kulturális mintázatai, politikai hagyományai lehetetlenné teszik a nemzetállami keretek felszámolását.

Azaz még csak el sem jutunk addig a problémáig, hogy lenne-e többségi támogatottsága egy ilyen politikai akaratnak (szerintem nem), lehet-e demokratikus felhatalmazást tenni e politikai vágy mögé, mert az integráció teteje jelenlegi tapasztalataink alapján a mi életünkben nem lehetséges. Elég csak azt említeni, hogy a vírus elleni védekezés első lépései között szerepelt a határok lezárása, és még csak szóba sem került, hogy az intézkedéseket régiós, pláne uniós alapon hozzák meg. Jellemző, hogy a parlamentben az amúgy a baloldali Szabó Tímea is azért bírálta keményen a Fideszt, mert a hazai hiányok idején küldött felszerelést egy a miénknél jóval szegényebb országba, Észak-Macedóniába.

Nakje Csulev észak-macedón belügyminiszter átveszi a  humanitárius segélyadományt Szijjártó Pétertől. Fotó: MTI /KKM /Borsos Mátyás

Érdemi ellenvetés, hogy a politikai rendszerek jelenlegi felépítéséből nem is következhettek ezektől eltérő döntések, ám ez olyan technokrata megközelítés, amely nem számol az érzelmi racionalitásokkal. Hogy azok léteznek, az éppen elég galibát okoz az elméleti közgazdaságtannak, hiszen a piaci racionalitás fogalmát és a hatékonysági teóriákat alapvetően kezdi ki, hogy nem feltétlenül a lehető legolcsóbban elérhető legjobb minőségű terméket vesszük, hanem a magyart, a szomszéd bácsi által kínáltat, arról nem szólva, hogy hiába jobb minőségű és olcsóbb egy lila sál, ha valaki zöldnek született.

Az ilyen kötődéseket világosan és cáfolhatatlanul rajzolja ki egy válsághelyzet: szolidaritási reakcióink más mértékűek a madridi, milánói őrület láttán, mint esetleges győri vagy budapesti káosz esetén. Ez mutatja, meddig és kiért vagyunk hajlandóak áldozatot vállalni.

A válság pedig nagyon őszinte időszak: a választások és a fontossági sorrendek kialakításának periódusa. Azaz

a vészterhes időkben mutatkozik meg, kire lehet számítani, az ilyen időkben születnek új felelősségek, épülnek bizalmak, körvonalazódnak új stratégiák, jelennek meg új vezetők. Aki viszont a jelenlegi krízisből az Európai Egyesült Államok árnyékát látta kirajzolódni, az nem találkozott a valósággal ezekben a hetekben.

5. Halott-e a baloldal?

Nem.

A politikai baloldal permanens válsága, európai, pláne magyarországi úttalansága láttán már azt a kérdést is indokoltnak láttam: halott-e a baloldaliság mint gondolat?

Könyvek és cikkek sokasága járta már körül azt a témát, beszélnek is arról eleget, miként üresedett ki a baloldal, miként gyűrte maga alá a liberális eszme, hogyan veszett el a nagy elbeszélése, ami a populista jobboldalon például megvan. A baloldal meséjét régen és darabonként falták fel a szövetségesei, kibelezték például a kulcsfogalmát, a haladást. Ennek legegyszerűbb értelmezése, hogy az emberek képesek megváltoztatni a társadalmi helyzetüket, azaz a születésünk körülménye, örökölt vagyoni helyzetünk és kulturális tőkénk mennyisége nem árazza be örökre életesélyeinket. Ennek a társadalmi mobilitásnak a szükséges feltétele a megfelelő állami oktatási rendszer, amely a közérdeket tartja szeme előtt, mert a javakhoz való hozzáférés lehetőségét, azaz az egyenlőséget akarja növelni, a társadalmat akarja demokratikusabbá tenni.

Csakhogy a nincsteleneket, esélyteleneket, alsó-középosztálybelieket eláruló, magániskolai rendszert működtető elitnek sikerült újraértelmezni a haladás fogalmát, amelynek tartalma technológiai haladássá szelídült. Így épült meg a baloldalon a modernizációs elbeszélés, aminek köszönhetően annak kell szurkolni, hogy okosabbak legyenek a robotok, fejlettebbek a mesterséges intelligenciák.

Noha a demokratikus haladás az emberről szól, azaz az égvilágon semmi jó nincs önmagában abban, ha egy robot elvégzi negyven ember munkáját.

Ez miért lenne jó a közösségnek? Fizetnek extra robotadót, amelyből kijön a negyven ember átképzése és átmeneti jövedelme? A technológiai fejlődés jelenlegi tempója mellett elgondolható, hogy ha a munkájukat elveszítők átképzésekkel képesek lesznek újabb munkakörök betöltésére, egyáltalán képződnek azonos számban olyan állások, amelyekre alkalmasak? Ha nem, akkor mégis mi a terv – Harari kifejezésével – a  jelentéktelenek tömegével?

A baloldal elitje képes volt létezése értelméről, az alsó-középosztályról meg az alatta levőkről lemondani, és elhinni a neoliberális társadalomfilozófia történetét arról, hogy a versenyképességet kell növelni, annak érdekében lazítani kell a munkaerő-piaci szabályokon, könnyíteni a multik adózási feltételein, felszámolni működésük útjából a környezeti és jogi akadályokat, hiszen ha hatékonyabban működnek, sikeresebbek lesznek, több embert alkalmaznak, majd több adót fizetnek, így a közösség nyer.

Ezt a tévedést egészítette ki az egyenlőségpártiság elfordítása, amennyiben a kifejezés szinte elvesztette gazdasági dimenzióját, és előtérbe került az identitáspolitikai oldala és kulturális elitizmusa. Ahhoz képest, hogy Karl Marx óta közmondásosan leírható, hogy a lét határozza meg a tudatot, a baloldal otthagyta a létet, az igazságtalanságok kárvallottjait, így a lehetséges többséget is.

A populizmus szitokszóvá vált, így a hagyományosan az elitet képviselő jobboldal köszönte a helyet, ahova benyomulhatott, minek nyomán ma szerte a világon maga mögött tudhat munkás tömegeket is. Eközben a baloldal érdeklődése a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségektől az identitáspolitikai egyenlőtlenségek felé fordult.

Ez meg egyenesen azt jelenti, hogy még azért sem tudott harcolni, amit képviselni akart. Ezzel olyan elitmozgalomnak lehet kinézni, amely normatív álláspontokat rögzít: például, hogy mivel 2020 van, támogatni kell a melegházasság intézményét. Csakhogy a politika a közéleti viták művészete, amikkel többséget kell teremteni az általunk helyesnek, akár egyedüliként helyesnek vallott álláspont mögé. Amikor egy nézőpontot és állítást normatívként mutat be valaki, akkor elkerüli a vitát.

Ez azt a hazugságot kódolja, hogy a politikai állítások hasonlítanak a természettudományos igazságokhoz: törvények. Ám ez nem igaz. Ezek eszmékből, meggyőződésekből, hitekből fakadó állítások, amelyeknek érvényesítését hasznosnak tartjuk a politikai közösségünk számára, ezért szeretnénk, ha a többség, így a hatalom elfogadná, támogatná és érvényesítené ezeket.

A radikális eszmei veszteségek tényleg elvezethettek volna oda, hogy nem lesz többé politikai baloldal. Felszámolják, hiszen alapjait akár sikeresen integrálhatta is nagy elbeszélésébe más eszmerendszer, így elképzelhető, hogy önálló pólusként már nincs szerepe és helye a politikai versenyben. A veszélyhelyzet azonban világosan megmutatta:

a baloldali gondolatról még nem kell lemondani.

A gazdasági rendszerben mutatott, alapvetően baloldali célok elérésének érdekében érvényesített politikai megoldások magukért beszélnek, itt inkább a baloldaliság létezéséről, azaz a közösségek tagjainak egymás iránti felelősségéről beszélünk. Arról, hogy települések, lakóközösségek, mikroközösségek, cégek miként voltak képesek erőforrásaikat mások megsegítésére áldozni, a korábban felhalmozott javak és vagyonok egy részét közösségesíteni. Világosan rajzolódtak ki felelősségi kötelékek emberek és csoportok között. Újra megjelentek már felszámoltnak hitt kapcsolatok és bizalmak.

Jellemző, hogy még a Margaret Thatcher pártjából kikerülő Boris Johnson brit miniszterelnök is eljutott a legendás elődje mondásának tagadásáig, és tudatta: a társadalom igenis létezik. Azaz nem egyszerűen individualista, csakis magánérdekeket kergető egyének élnek egymás mellett földrajzi határok között, hanem egy közösség tagjai, akik felelősséget vállalnak egymásért erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt. Ez azt jelenti, hogy az egyéni érdekeik háttérbe szorításával úgy cselekszenek, hogy önzetlenségük nyomán más, náluk rosszabb helyzetben lévők elemi létfeltételei megmaradhatnak.

Fotó: Wiktor Szymanowicz /NurPhoto /AFP

A rossz híren ez annyiban nem változtat, hogy a baloldali gondolatnak nincs érdemi politikai képviselete, és talán az egész világon sincs érdemi vezetője, olyasvalaki, aki képes megteremteni a nagy elbeszélését. A még rosszabb hírem az, idehaza olyan egyenlőségellenes kormány van hatalmon, amely a jelenlegi tudásunk alapján valamiféle neoliberális logika alapján kezeli a válságot, azaz a munka nélkül maradt százezrek semmilyen segítségre nem számíthatnak, az önkormányzatokat sarcolják, miközben egyetlen peták extra vagyonadót sem vetnek ki azokra az oligarchákra, akik közbeszerzésekből, azaz a közösség pénzéből kaptak felfoghatatlan vagyonokat, ráadásul jó eséllyel őket segíti majd az állam nagy mentőprogramja a turizmusban vagy az építőiparban. És miközben ezt írom, egy baloldali féket is ide iktatok, mert ha a nap végén ezzel mégis összetartják a gazdaságot, hamarabb felépülünk, mint a környező országok, arányaiban kevesebb munkanélkülink lesz, akkor igazuk lesz, hiszen kevesebb alsóbb réteghez tartozó ember élete megy tönkre. Ezzel baloldali célt érhetnek el, még ha most logikájuk és eszközeik nem is tűnnek egyenlőségpártinak.

Az egyenlőségpártiak számára most a jó hír mindeközben az: a baloldal biztosan életben van.

6. Szeretem-e munkám?

Igen.

A hírlapírás – miként annyi más szakma – jelentős károkat szenved a járvány idején. Hagyományos eszközrendszerének egy részét nem tudja használni, nehezebben fér hozzá az információkhoz. Mindeközben a vírus időszaka erősen mutatja az információ és a szabad nyilvánosság szerepét a járvány elleni védekezésben. Például azért, mert – ahogyan az olvasottsági adatok is jelzik – az emberek éhesek az információkra, tudásra van szükségük ahhoz, hogy biztonságérzetük és bizalmuk erősebb legyen. Ahogyan a szerkesztőségekbe, az újságírókhoz érkező levelekből, üzenetekből látszik, irtózatos mennyiségű kérdésre szeretnének választ kapni.

Aki elolvasta cikkünket a kínai cenzúra világjárvány kialakulásában játszott szerepéről, vagy végignézte a Csernobil című tévésorozatot, nagyjából belőheti, hogy a szabad nyilvánosságnak, azaz az igazság megismerhetőségének mekkora szerepe van a katasztrófák megelőzésében, a veszélyhelyzetek megfelelő kezelésében.

Például azért, mert a kérdések, dilemmák, szorongást, bizonytalanságot okozó témák előtérbe kerülhetnek, a politikai vezetők, a döntéshozók pedig – optimális esetben – reagálnak a felvetésekre. Azaz, ha biztosak döntésük helyességében, még akkor is kísérletet tesznek arra, hogy ismertessék motivációikat, bemutassák a legfontosabb tényezőket, magyarázatokat adjanak a történtekre. Ugyanis a polgárok szélesebb körének erősebb bizalmára számíthat a hatalom, ha képes megértetni a politikai cselekvés okait.

Másrészt olykor cselekvéshez is vezethet a nyilvánosságban megjelenő tudás, információ, vita. Idehaza például úgy kezdtük, hogy a maszk viselése szélsőséges esetben akár káros is lehet, aztán például a Magyar Orvosi Kamara – a hivatalos állásponttal szemben – közölte, hogy jobb, ha mindenki visel maszkot. Ebben az ügyben látható volt az álláspontok változása, a maszk immár mind erősebben javasolt és használt védekezési eszköz.

Ezeknél a kulcs, hogy a vélemények, kritikák névvel jelenjenek meg. Vegyünk egy szigorúan elméleti és abszurd esetet: ha tizenöt osztályvezető főorvos állítja – felelősségének tudatában –, hogy nem működnek a lélegeztetőgépek a kórházakban, akkor e kiállással politikai cselekvést, azaz a kormány beavatkozását kérik. Egy ilyen helyzetben a megoldás és a cselekvési kényszer mellett olyan társadalmi konszenzus és többség van, ami elhozza a politikai döntéshozók azonnali reakcióját. Miként ugyanilyen súlya vannak annak, ha névvel és címmel közlik, minden támogatást, pénzt, eszközt megkaptak. Mert ez azt jelenti, minden aggódó megnyugodhat, az elérhetőt elértük, innen a gondviselés és a vírus kezében vagyunk.

Az igazság hatalmának felismerése az ilyen feltételezett beszélők felelőssége. És ha ez szóba kerül, nyilván megkerülhetetlen a média felelőssége is. Az újságnak békeidőkben kimunkált és alkalmazott normarendszere, ellenőrzési sztenderdjei alapvetően elégségesek a pontos tájékoztatáshoz, hiszen az információk ellenőrzése, a tények kikezdhetetlensége, az igazság és a valóság minél alaposabb feltárásának igénye motiválja a mindennapokban is. Ugyanakkor a különleges helyzetben a legszigorúbb következetességgel kell érvényesítenie ezeket, sőt akár felül is kell vizsgálnia a működési mechanizmusokat. Méghozzá azért, mert a hitelessége a legfőbb értéke.

Valójában azonban nem olyan könnyű választ adni arra a kérdésre, ennek megőrzéséhez és erősítéséhez hogyan kell kidolgozni és formálni a belső működési elveket. Mivel ehhez hasonló helyzetet nem látott senki nemcsak Magyarországon, de a háborús zónákon kívüli világban sem. Ez a szélsőséges bizonytalanság kora, senkinek nincs tudása arról, milyen a jó eljárás, mi a jó eredmény, mi a jó ellenőrzési mechanizmus, mi a jó döntés, amihez ragaszkodni szakmai minimum. Egyébiránt ez nagyrészt igaz a politikai döntésekre is, amelyeknél maximum más országok lépéseihez lehet hasonlítani a hazaiakat, ám máshol sincsenek túl a járványon és a krízisen, azaz valójában csak hitek és meggyőződések lehetnek a kimenetekről, mert az eddig látható eredmények még nem elemezhetők biztonsággal.

Mindehhez újabb bizonytalansági tényezőként kapcsolódik, hogy az újságírók is emberek. Ami azt jelenti, hogy ha minden más szakmára, társadalmi csoportra, emberre hatással van a karanténvilág, akkor érdemes azt feltételezni, hogy a médiamunkások sem kivételek. Végzetes nagyképűség lenne azt hinni, hogy a ritkán látott mentális terhelés, a koronavírusos hírek között töltött napi 24 óra, több hónap, életvitelük radikális változása, hagyományos eszközeik egy részének eltűnése, kapcsolattartási formáik átalakulása nem befolyásolja valóságészlelésüket.

Ehhez kapcsolódik az a másik bizonytalanság, amelyet forrásaink valóságészlelése okoz. Ahogyan magunkról nem tudjuk biztosan megítélni, milyen állapotban vagyunk, és miként értelmezzük a valóságot, úgy kevés esélyünk van forrásaink megismerésére is. A nyomás alatt elképesztő mennyiséget teljesítő egészségügyi dolgozók, a talán soha nem látott válságot megélő gazdasági szereplők, a munkájukat és kilátásukat vesztett emberek valóságészlelése is torzulhat a különleges időkben, így az ellenőrzési mechanizmusok és a forráskritikai módszerek is szigorodhatnak.

Ez röviden annyit jelent, hogy a szerkesztőségeknek is védekezniük kell a vírus ellen. Ez következik ugyanis abból a morális alapállásból, amiből aztán a szakmai válaszok, normák megépülnek. Az igazsághoz és a tényekhez való ragaszkodás teremti meg azt az erkölcsi integritást, amely ha a bizonytalanság miatt nem is garantáltan jó, de mindenképpen tisztességes megoldást eredményez.

És akkor mostanra eljutottunk oda, mindennek mi köze ahhoz, hogy szeretem-e a munkámat.

Hát például az, hogy valójában ezek a dilemmák azt jelentik, a legfontosabb pillanatokban és leglehetetlenebb helyzetekben azzal foglalkozhatunk, hogy a honfitársainknak miként mutathatjuk be a legsokoldalúbban a valóságot, hogyan válaszolhatunk legpontosabban a kérdéseikre. Gondolkodhatunk azon, hogyan tudunk a legerkölcsösebben eljárni. Tesszük ezt úgy, hogy a döntéseink után kiírjuk a nevünket, azaz vállaljuk a felelősséget a cikkeinkért, az állításainkért, a mondatainkért.

Meg, ugye, van az adrenalin. Ez biztosan mindenkit máskor talál meg, minket akkor, amikor történik valami a világban, amikor minden kreatív energiánkat és tudásunkat abba ölhetjük, hogy a lehető leggyorsabban mondjuk el olvasóinknak, mi történik, aztán a lehető leggyorsabban válaszoljunk cikkeinkben azokra a kérdésekre, amelyek megfogalmazódnak bennük.

Kevesek luxusa azzal foglalkozni, amit szeretnek. Még kevesebbek luxusa, hogy hangot adhassanak olyanoknak, akiknek nincs hangjuk, kérdezhessenek azok helyett, akik nem tudnak kérdezni, beszélhessenek azok helyett, akiknek hallgatniuk kell, elmondhassa a tényeket azoknak, akik elől eltitkolnák a tényeket.

Erről a kiváltságról hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, ám az ilyen helyzetek emlékeztetnek rá.

7. Kiderül végre, hogy a tőke a legperverzebb közéleti szereplő?

Igen.

A koronavírus megjelenése teremtette veszélyhelyzet egy pillanat alatt árazta be a neoliberális gazdaságpolitikát és társadalomfilozófiát.

Azonnal kiderült ugyanis, hogy súlyos és általános válságban az emberek túlélésének igazi esélye az állami egészségügyi rendszer, a társadalmi károk enyhítésének egyetlen reménye pedig a közösség, illetve annak közhatalmi rendszere, legyen az önkormányzat, kormány vagy a szélesebb értelemben vett állam. Ezek nélkül lehetetlen összegyűjteni, sorba tenni az érdekeket, és olyan választ adni, amely a társadalom széles rétegei számára jelent esélyt a felépülésre.

Igazából az a hihetetlen, hogy valamikor hittek abban, hogy a korlátlan piac képes kezelni társadalmi bajokat, a közérdeket szolgálni, miközben egyetlen szervezési elve a profit maximalizálása, azaz szükségszerűen részérdeket tart szem előtt. Lobbistái éppen azért követelik a minél kisebb államot, hogy minél kevesebb korlát álljon e részérdek érvényesítése előtt.

El tudjuk képzelni, milyen esélyei vannak egy mostanihoz hasonló egészségügyi és gazdasági krízisben a mini és kiszolgáltatott, eszköztelen államnak? 

Fotó: Kovács Tamás /MTI

El tudjuk gondolni, mi történne, ha teljesen magánosított egészségügyet látnánk? Milyen esélyei lennének a pénz és tartalék nélküli embernek, ha már most is csak minimálisak? Látjuk, hogy idehaza a fideszes állam a fejlett világ legszűkebb munkanélküli ellátásával, lerohasztott állami egészségüggyel áll neki a koronavírus kezelésének. El tudjuk képzelni, milyen lenne egy még kisebb, privatizáltabb rendszer?

A kialakult helyzetben, mint oly sok más válság esetében fennáll a veszély, hogy egyes gazdasági szereplők a jó időkben a profitra sajátjukként, míg a rossz időkben a veszteségekre a köz veszteségeként tekintsenek. Ez olyan erkölcsi kockázat, melyet tisztességes kormányzat nem vállalhat fel

– írja a 24.hu-n megjelent cikkében Sebők Miklós. Ezt az immorális eljárást sok helyen láttuk már. A világot a 2008-as világválságba kormányzó, emberek milliót munkanélküliségbe taszító pénzügyi döntéshozók hatalmas bónuszokat vihettek haza, miközben az általuk okozott károkat elfelejtett családok millió talán még ma is nyögik. Ha közelebbi példát akarunk, akkor pedig érdemes megnézni Mészáros Lőrinc üzletét a Mátrai Erőműben. Megvették, kivették a pénzt, amikor pedig jött volna a veszteség, a kockázat kor, az állam kivásárolta őket. Ami persze egyszerre mutatja a tőke logikáját, illetve az államban gondolkodás korlátait is, hiszen ha az államot ellensúlyok nélkül irányítják egy tőkés csoport képviselői, akkor a közösség vagyonát áldozzák fel, hogy a tőkés csoport vagyonát mentsék, ami mutatja, hogy az állam sem létezésénél fogva megoldás, hiszen használható egyes tőkés csoportok kiszolgálására is.

Minderre persze okkal lehet mondani, hogy ezek az esetek éppen azért történhetnek meg, mert a piac nem megfelelően működik, ám egyúttal azt is jelzik, hogy nincs tökéletes piac, a tökéletlenben és kontrollálatlanban pedig a legperverzebb érdekek érvényesülnek. Igaz ez az Egyesült Államok pénzügyi rendszerére, és Orbán Viktor meg a Mészáros-birodalom összefonódására egyaránt. A példák ugyanis nem az állam normatív értelemben vett jóságáról és hatékonyságáról, hanem a tőke működési mechanizmusáról beszélnek.

Mindebből persze éppúgy lehet érvelni az állam hatékonysága és tehetetlensége mellett, mint ellen. Ám logikailag egy biztos pont akkor is van mindenki számára, ha az állam méretéről és hatékonyságáról mást gondol. Az pedig a funkciója: olyan politikában érdemes bízni, amelyik a tőkés csoportokkal és beláthatatlan vagyonokkal szembeni ellentartásra rendezkedik be, hogy a közösséget védhesse.

Hogy a perverz tőkepártiság izomból falnak fut, mint most a járvány idején, nem azt jelenti, hogy eltűnik, szinte biztos, hogy konjunktúra idején megint erősek lesznek az elitek és a lobbik, hogy mind több közösségi vagyont és erőforrást lehessen magánvagyonná transzformálni. Ezek az érdekek újra képesek lesznek formálni a közhatalmi döntéseket, korrumpálni döntéshozókat vagy döntéshozatali eljárásokat. Ebben a világban ugyanis az erkölcsi vereség sohasem jelent végleges vereséget. Aki ebben kételkedne, nézze meg Mészáros Lőrinc és Tiborcz István helyezését a leggazdagabb magyarok listáján.

8. Létezik-e fontosabb közösségi történet a futballnál?

Nem.

Amikor valami szarul alakul az életemben, pályára megyek. Szétnézek az MLSZ adatbankjában, keresek egy meccset valahol a környéken, és elindulok. Beválik húsz éve.

Most viszont nincsenek focimeccsek.

Annak, akit hidegen hagy a sportág, úgysem lehet elmesélni, mit jelent ez. Közben viszont egy kolléga ír nekem, nézzem meg a Netflixen a Sunderland ‘Til I Die’ című dokusorozatot, hogy aztán másnap másvalaki azt üzenje, kezdjem el, sírni lehet rajta. Addigra már néztem, mert nem tehettem mást. Hiszen futballmeccsek ismétlését nem lehet nézni. Fölösleges, varázstalan, érdektelen az egész. Ezzel szemben ott ez a dokumentumfilm-sorozat, amelyik az észak-angliai kikötőváros melós csapatának sztoriját meséli el.

A Sunderland kiesett a Premier League-ből, a filmesek meg eldöntötték, leforgatják a következő szezont, nyilván jó sztori végignézni, hogyan zajlik a keret kialakítása, miként élik meg a szurkolók a második ligát, hogyan működik egy klub a mindennapokban, és végül sikerül-e a feljutás. Ennek szellemében megismerhetjük ezeket az embereket, akiknek életük a csapatuk, szent mezében feszítenek. Együtt söröznek meccs előtt, együtt utaznak utánuk, sokuknak sok évtizede bérlete van. Ahogyan a cím üzeni: sunderlandiek, amíg meg nem halnak.

Csakhogy a sztori tragikus fordulatot vesz, merthogy az első dokusorozat első évadában kiesik a csapat a másodosztályból is. A melósok, akiknek amúgy máskor sem sikerül, akiknek a klubjuk a történetük, veszítenek. Pedig korábban az volt, hogy közösen sikerülhet, legyőzhetik az elit bajnokságban a mesegazdag Chelsea-t vagy Arsenalt, szembe menetelhetnek az elittel, ellentarthatnak a képzelhetetlen tehetősségnek. Ehhez képest nemhogy nem élhetik újra az álmot, de megvalósul a rémálmuk: még egy osztályt zuhannak.

Megrendítő nézni az arcokat, az üres tekinteteket, az elfelejtett embereket. Az egyik játékos el is mondja, fájdalmas az egész, mert kilátástalanul futballoznak, miközben tudja, a lelátón piros-fehérben feszítő emberek minden szabadon elkölthető pénzüket a csapatra szánják. Cserébe annyit várnak, hogy a futballisták haljanak meg a színekért és a címerért. A második évad még szörnyűbb történet, hiába állítják fel a harmadosztály nézőrekordját, nem sikerül a feljutás, a ki-ki meccsen újra veszítenek.

Fotó: Oli Scarff / AFP

Ebben a világban a kocsmákban söröző, a lelátón feszítő munkásoknak egyszerűen nem érhetők el az álmaik, és a futballcsapat mégis a remény, a menekülés a kiúttalan, monoton valóságból az álomszerű valóságba, ahol a kisebb, a szegényebb is nyerhet, a közösség felülkerekedhet, egy történetben egyesülhet az összes, aki a fekete macskák csapatának rabja.

Nem, nem képzelhető el, hogy a szurkolók majd egyszer a könyökükkel köszöntik egymást, szájmaszkban énekelnek, és két széket üresen hagynak egymás között. Nem, nem képzelhető el, hogy kihagyják a meccs utáni sörözést, mert zárva a kocsma. Erről az el nem képzelhetőnek a mélységéről sokkal többet mond el egy városi, régiós identitást építő klub, mint a Bajnokok Ligája elitjében trónoló, a szórakoztatóiparba messze jobban integrálódott, annak logikáját erősebben érvényesítő sportipari szereplő.

Az meg mindentől függetlenül biztos, hogy a futballkluboknál nem vevők, hanem rajongók vannak. Az ő életük pedig a hűségről szól, ahogyan Kele János más ügyben írja:

Vásárlói a szupermarketeknek, ügyfelei a bankoknak és a biztosítótársaságoknak vannak – ha találnak olcsóbb, jobb ajánlatot, váltanak. A sportcsapatok más logika mentén akarnak működni: identitást árulnak, világképet, közösségi élményt. Rajongókra van szükségük, nem szimpla vásárlókra. Egy rajongó pedig – történjék bármi – marad.

Ha ezeket a maradó embereket nézzük, akkor tudjuk, rosszabb minőségű életeket és kultúrákat, üresebb közösségeket hozna egy világ, amelyben nincs futball. Meg persze kocsma. Mert lehet mókázni azzal, hogy négy- vagy nyolcfelé osztott képernyőkön nézik egymást emberek, miközben sört isznak, de az életében még tisztességesen nem rúgott be kocsmában a haverjaival, aki szerint bármilyen módon helyettesíti a virtuális világ a normálisat.

Mert a virtuális a világgal és az élettel összekötve fosztóképző.

Hiszen utána a kifejezésnek már definíciójánál fogva nem lehet köze az élethez, így a közösségeinkhez, az utcákhoz, a terekhez, a kocsmákhoz, de legfőképpen a futballpályákhoz. A játék ugyanis most minden kétséget szertefoszlatott, és tudatta: a futball minden korábbi túlzónak vélt állításnak, isteni közlésnek megfelelően valóban az élet legmaga. Ami így akkor tér majd vissza, ha rajongók siethetnek újra a pályákra.

Aki nem hiszi, nézze meg a Sunderland ‘Til I Die’ című dokusorozatot, hogy pontosan értse, nemhogy élni, meghalni sem érdemes futball nélkül.

9. Léteznek-e politikamentes szakmai döntések a politikában?

Nem.

Lakatos Tibor rendőrezredes és Müller Cecília tiszti főorvos biztosan nem gondolta, hogy lesz idő, amikor ismertebb lesz, mint sokat látott valóságshow-szereplők sora. Közben zajlottak a viták arról is, kinek kellene ott állnia a napi sajtótájékoztatókon. A tiszti főorvos és az operatív törzs egyik vezetője nem jó? Orvosok kellenének? Vagy politikusok?

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Fogalmam sincs, mi a jó válasz, amit azonban biztosan tudok, hogy a járvány jó alkalmat ad annak az igazságnak a megerősítésére: a politikában nincsenek szakmai döntések. Minden alkalommal politikusok hoznak politikai döntéseket.

Nézzük a mostani járványidőket. Egy ilyen helyzetben az egyes szakmai vélemények és tudások a lehető legerősebben ütköznek. A gazdasági érvek amellett szólnak, hogy a lehető leghamarabb meg kell kezdeni a kijárási korlátozások enyhítését. Ehhez szociálpolitikai indokok is párosulnak: minél hosszabb a stop, annál beláthatatlanabbak a társadalmi károk, súlyosabb a munkanélküliség. Ezzel szemben állnak a népegészségügyi érvek, amelyek a totális kontrollt erőltetik, hiszen így lesznek biztosan képesek a lehető legalacsonyabban tartani a halálozási arányt, hiszen az egészségügyi rendszer sem omlik össze. A gazdasági válság okozta társadalmi kár, az elszalasztott kezelések miatti egészségügyi kár összességében, meglehet, konkurálni tud a koronavírus pusztításával, azaz életmatekban jobban jövünk ki, ha szabadabban hagyjuk a járványt. Erre viszont lehet tromfolni azzal, hogy mindenki csak addig vélekedik így, amíg szerette, ismerőse nem betegszik meg, nem kerül kórházba, lélegeztetőgépre. Nem szólva arról a civilizációs minimumról, hogy a XXI. században, fejlett európai országban nem nézzük végig, ahogyan idős emberek megfulladnak. És akkor nem beszéltünk még arról, hogy egyes területeken belül is egymásnak feszülhetnek szakmai érvek, hiszen a legjobb járványügyi szakemberek is megítélhetik másként, mit kell tenni, hogyan kezelhetőbb a vírus, mi a nemzeti érdek.

Az egymásnak rontó, sokszor egymásnak ellent is mondó érvek közül kell választani. Ez a politikai döntés, amelyet annak tudatában kell meghozni, hogy minden szakmai érv és érdek nem érvényesíthető egyszerre. A politika alapvetően arról szól, hogy az egyes értékeket, elveket, érdeket kiválogatják, sorba rendezik, majd érvényesítik.

Ez azt jelenti, hogy mindannyiunknak legyen gyanús, ha azt halljuk, hogy a szakmának kell döntenie. Országos, közpolitikai döntésekben nincsenek szakmai döntések. Vannak szakmai ajánlások, álláspontok, aztán vannak hitek, meggyőződések, majd jön a döntéshozó, aki mindezek ismeretében, ezeket még tágabb kontextusba helyezve (szavazóbázisát, az egyes döntések társadalmi támogatottságát, esetleges politikai kimeneteket figyelembe véve) dönt.

Ebből kiderül az is, hogy az sem demagógia, ha valaki azt mondja, stadion helyett a kórházakra kell költeni. Ez is a politika. Amikor szimbólumokon keresztül beszéli el valaki, hogy az állam rendelkezésére álló erőforrásokat hogyan kell felhasználni, arról beszél a választóknak, hogy úgy rendezné sorba az elveket, az értékeket, az érdekeket, hogy az egészségügyi beruházások mellett nem rúgnának labdába a sport infrastrukturális beruházásai. Minden ilyen vita politikai. Azokat pedig a politikusok döntik el.

10. Tényleg örökre megváltozik az életünk?

Igen.

Mert állandóan megváltozik örökre az életünk. Ez olyasmi, mint amikor felszólalunk a szövegkörnyezetből kiragadott idézetek ellen, mintha léteznének másféle idézetek.

Hiszen átéltük a karantént, amit soha korábban nem. Láttunk egy világjárványt, láttuk összeomlani fejlett országoknak addig a biztonság tudatát garantáló egészségügyi rendszerét, láttuk, ahogyan elmúlik az időszak, amikor random embert is össze-vissza puszilunk bulikban, csapatunk gólszerzése alkalmával vagy éppen bemutatkozáskor. Még azt is megértük, hogy az emberek rendszeresen kezet mosnak. És akkor még nem szóltunk a gazdasági következményekről, amelyek nyilvánvalóan és visszavonhatatlanul alakítják majd át a struktúrákat, más lesz ezután az oktatási, az egészségügyi rendszer éppen úgy, ahogyan a virágzó iparágak lajstroma. De hogy pontosan milyen lesz az élet a járvány után, nem tudjuk. Nem vagyunk túl rajta, és még azt sem tudni, mikor leszünk túl rajta. Ez a nemtudás az igazság még akkor, ha ezzel karikírozok is néhány fentebbi szövegrészben elkövetett okoskodást.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Azt tehát nem tudom milyen lesz a folytatás, de azt igen, azért tettem ide a holnapról szóló témát, mert lenézett és megalázott dolgainkat a járvány közepén szeretném rehabilitálni. Az ugyanis nem véletlen, hogy egy pillanat alatt fut végig az országon Presser Gábor újragondolt, karanténzenészek felénekelte Neked írom a dal-ja, amelynek reprodukciója a 24.hu-t is kiadó Central Médiacsoport verziója. Hogy annyi öröm-, fájdalom-, düh-, fáradtságkönny jelenik meg a szemekben (vagy legalábbis közösségi médiás posztokban), amennyi máskor évek alatt sem. Hogy emberek sokasága tapsol az erkélyeken az egészségügyi dolgozókat köszöntve, hogy a hiányzik ige különböző formái megjelenési rekordokat döntögetnek, hogy csúcsra járnak az idézetek a szeretetről és kitartásról, hogy az ingerszegény környezetben egyszerre mindenki szentimentálisabbnak tűnik. Ezzel a felsorolással még mindig nem pontosítottam, mit akartam mondani, mert annál biztosan többre vágytam, minthogy tudassam: a karantén kezdete óta legalább heti kétszer megnézem fogmosás közben a Watford-Leicester City szürreális finisét, a Soha ne add fel! gondolat minden világon túli jelenését.

Aztán végül az irodalom helyretett mindent, megsúgta, mit akarok. Éppen most olvastam Vida Gábor Egy dadogás története című regényét, és ott volt benne az a csodálatos mondat, hogy:

Neki nem kellett magyarázni, miért fontos, miért kell az embernek egy kitalált világ, amelyet halálos komolyan művel: mert a valóságot is csak annyira képes elfogadni, amennyire az álmait.

Ez a tökéletes igazság tökéletes leírása. Aminek köszönhetően megértettem azt is, miért jegyeztem fel magamnak kollégáim egyikének egy nagyon nehéz céges nap utáni Facebook-posztját, amelyben A remény rabjai című filmből idézett:

– Van valami itt belül, amit nem vehetnek el. Nem nyúlhatnak hozzá. Ami csak a tiéd.

– Miről beszélsz?

– A reményről.

Beszélhetünk sokat és hosszan arról, hogy a járvány és a nyomában siető válság mennyire változtatja meg a világot, a tökéletes piac elméletét hogyan befolyásolják a most történtek, miként hat a szabad nyilvánosságra a karantén időszakában szerzett új tapasztalat, megjelenik-e újra az élet, tehát a stadionban egymásba kapaszkodva örülnek-e majd gólnak a Sunderland szurkolói, ám ezeknek a kérdéseknek valójában csakis akkor van értelmük, ha elfogadjuk, hogy az ezeket megelőző kérdéseink azok: mikor és hogyan mehetünk haza a szüleinkhez, ölelhetjük meg a barátainkat, szabadulhatunk ki a tereinkre, koccinthatunk a kocsmaasztalnál?

Semmi érdemi teljesítmény nincs ezeknek az elemi emberi vágyaknak az eltakarásában, mélyen tisztességes ezeknek a hiányoknak a leghozzáférhetőbb megjelenítése. Jó és közösségpárti ahhoz a többséghez tartozni, amely nagyon egyszerűen akar mondani és megérteni valamit az életéről, a fájdalmáról, a dühéről, az igazságáról, a félelmeiről, a szorongásairól. Ennek az elfogadása persze azzal jár, hogy kiderül az az – olykor általam is tagadott – evidencia: a giccs a válság valósága. Amiből meg az következik, nem kell attól félni, ha a nagy elbeszélésünk legvégül is csak a reményről szól.

Hiszen csak így tudja azt üzenni a valóság: szép álmokat.

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik