Úgy iparkodnak a gyertyák meg a mécsesek, mintha fel akarnák melegíteni a temetőt, de hát hideg van, csapkod az eső, leragadnak a betonra a falevelek. Vettem cserepes sárga krizantémot, azt mondta a virágboltos csaj, hogy kint lehet hagyni, sokáig nem lesz baja, de kell alá egy kis tálca, hogy ne folyjon át a víz, mert kilúgozza belőle az életerőt, és meghal akkor idő előtt, vettem tehát egy tálkát is alá, meg mécsest mellé, legyen, mondjuk, piros.
Nem tudom, hogy tud meghalni egy virág idő előtt.
Pár évig önkénteskedtem a Tábitha házban, ami egy gyermekhospice, megismerkedtem szülőkkel, akikkel megtörtént, ami minden szülő rémálma. Többen végigcsinálták a gyerekükkel a haldoklást, aztán megtanították a szakemberek a szülőket gyászolni, személyesen és csoportfoglalkozások keretében; egy ilyen csoporthoz be is ültem egyszer, és amikor kijöttem, úgy éreztem, hogy sokkal többet tudok az életről. A gyász nem a halálról szól, hanem az életről, na, ez olyan volt, mint valami képeslap-idézet, pedig igaz.
Nem tudom, lehet-e gyászolni szakszerűen, van persze egy csomó jó könyv erről, Polcz Alaine, ilyesmik. Persze, értem, arról van szó, hogy ne váljon a gyász patológiás dologgá.
Tök normális volt különben, de esténként megágyazott a gyereknek és mesét olvasott neki, tizedik éve. Jártam egy családhoz, a tizenhét éves fiukat vesztették el, rákos volt, az apa annyira megzuhant, hogy nem akarta engedni a temetést, csak azt hajtogatta, hogy fel fog ébredni. Talán ennyire megzuhannék én is, ne tudjam meg soha.
Egy kő, egy név, két évszám, köztük vízszintes vonal. Mondják, kimenni a temetőbe, az a kudarc, a tehetetlenség, a „mindennek vége van” beismerése.
Van normális gyász, de fogalmam sincs, én normálisan gyászolok-e. Nem baromi mindegy, milyen színű a krizantém? Odarakni egy virágot, meggyújtani a gyertyát, állni pár percet, megveregetni a márványdarabot, mintha a bátyám válla lenne, aztán jó napot – ennyit tudok? Mit ér ez a halállal szemben, ami kénye-kedve szerint elnyel bárkit idő előtt? „Halál, hol a te fullánkod, hol a te diadalmad?” – kérdezi Pál apostol a Bibliában. Ha én volnék a halál, körülmutatnék: hát itt, kedves Pál.
Jól átáztam, ha megfúj a szél, tüdőgyulladást kapok megint. Négy éve halt meg az anyósom, idő előtt, hatvanhét éves volt még csak, nyár elején kezdett nagyon köhögni;
Mind a négy fiam szakadatlan imádkozott a jóistenhez, tartsa meg nekik a mamát. Edit el sem akarta hinni, hogy ukmukfukk meghal az anyja, harcolt, vitte orvostól orvosig, akkor mozdult csak mellőle, mikor már kizavarták az intenzívről.
Az volt a mama végakarata, hogy a Tiszába temessük, egy stégről, elbomló urnában, és Chopin szóljon közben. Szakadt az eső, amikor elindultunk Mártélyra, ott meg hirtelen elállt, kisütött a nap, a szűk családi kör virágszirmokat szórt a sima vízbe, Chopin szólt Edit telefonjáról, elmerült az urna, és a víz alatt leoldódhatott a rákötött csokor, mert pár perc múlva a felszínre buggyant.
Tata akkor azt mondta: engem is így temessetök, gyerökök. Arrébb van az még, Tata, mondtuk.
Néhány hónap múlva meghalt a bátyám. Egy ideje kiújult a depressziója, az alkoholizmusa meg a cukorbetegsége, úgy volt, hogy megyek is majd hozzá, nem most, mert most nem jó, de majd. Hívtam, nem vette fel, aztán felhívott egy távoli rokon, hogy ez van.
Kimentem a kertbe, nagy, teli nyár volt, éles kontúrokkal.
A temetés utáni héten tudtuk meg, hogy anyámnak is tüdőrákja van, és nem tudják meggyógyítani.
Tata kérte, ne haragudjunk már, hogy nem utazott föl Pestre, gyönge egy kicsit. Aztán eljött az ősz, zörögve, didergősen és másnaposan, mint egy kehes házmester. Tatának is tüdőrákja lett: októberben tudtuk meg, és novemberre vége is volt. Edit mellette ült a hospice-házban, hallgatta a ritka, szörtyögő lélegzését. Hoztam kávét a büféből, és mikor visszaértem, pont kinyitotta a szemét Tata, mintha nagyon, de nagyon mondani akarna valamit, a karjait kissé felemelte, aztán visszaengedte őket, és meghalt. Leraktam a kávét az asztalra, ki is löttyintettem kicsit, Edit meg ráborult az apjára.
Tizennégy hónap se telt bele, és megint ott álltunk Mártélyon, a stégen, csapkodott az eső, csontig fújt a szél. Hazafelé az egyik gyerek megkérdezte, hogy mi értelme imádkozni. Gondolkoztam, válaszoljak-e bármit, de nemet intettek az ablaktörlők.
A gyereket gyászoló szülők meg úgy cipelik a hiányt, mint egy zsákot, egész életükben. Nem rakják le a zsákot, hanem megszokják, és meg is szeretik, mert a zsákban annak a hiánya van, akit szeretnek. És rendszeresen kapják a környezetüktől, hogy ne búsuljanak. Ez az úgynevezett vigasztalás. Engedjék már el. Olyan szép az élet. Nem kell a fájdalmat őrizgetni. És a legszemetebb mondat, ami elhangozhat: majd lesz másik. Nincs másik, te hülye, senkiből nincs másik.
A gyász paradoxona, hogy végig kell csinálni, de igazából soha nincs vége. Nem bújhatsz el előle, nem tudod kisírni vagy kiimádkozni magadból, és nincs rá tabletta. Amikor azt hiszed, hogy már túl vagy rajta, megérzel egy szagot, eszedbe jut egy szó, és elbőgöd magad, akár autóvezetés vagy fontos megbeszélés közben.
Volt egy pszichológus, aki azt bizonygatta nekem, hogy a haláltól nem kell félni, és aki fél, azt ő kigyógyítja. De miért kéne kigyógyulni a halálfélelemből? Az tart életben. Az élet a természetes, nem a halál, és valami nagyon el van cseszve ebben a világban, hogy van halál. Kell lennie feltámadásnak is, különben nincs igazság. A bátyámmal vitatkozunk erről a konyhaasztalnál, tölti a fröccsöket, cinikus filozófusra tudja inni magát. Azt kérdi: de miért lenne a világban igazság? Csak, felelem.
Ennyit tudsz? Ez az érved? Nevet.
Azt mondja, nem fél a haláltól. Én meg: mondogathatod, hogy nem félsz, de ha eljön az ideje, remegni fognak a térdeid a kapuban, mert minden sejt élni szeretne. A halál rohadt, aljas dolog, a halál mondjon le, a halál dögöljön meg, az összes hírnökével és cinkosával, a betegséggel és az öregedéssel együtt. Hát, én meg hitszónokra iszom magam.
Hülye vagy, mondom, de legalább a borod is szar.
Átnedvesedett ez a vacak gyufa, grátisz adták a mécseshez, rajta a felirat: ne felejtse megváltani a szerettei sírját, ezt üzeni a temetkezési vállalat. Az élet itt vízszintes vonal, két évszám közt. Gyújtom a kanócot, csinálok egy fotót. Ez az én nevetséges lázadásom a halál ellen. Ennyit tudsz? Ennyit. Vesztes vagyok, belátom. Megváltom a szeretteim sírhelyét, de őket nem tudom, csak imádkozom a megváltásukért.
Pittyen a telefon, ne felejtsek hazafelé beugrani a boltba, kéne tej a palacsintához. Bemegyek még anyámékhoz is, két fáradt, kicsi, ijedt öregember. Anyám köhög, hamar kifullad, de nem hagyja el magát.
De hát van olyan oldala is, ezt már magamnak mondom, hogy ha nagyon hiányzik valaki, akkor van miért hálásnak lenned.
Nézd ezt az oldalát is néha, jól tud esni.
És hát szeretnék úgy élni, hogy majd hiányozzak, ezt üzenem a falinaptáraknak és képeslapoknak.
Kiemelt kép: Czeglédi Zsolt / MTI
