Vajon mi áll inkább Magyarország érdekében: az, hogy a kormánya sikeres legyen külföldön, vagy az, hogy a szövetségek, amelyeknek tagjai vagyunk, megakadályozzák, hogy a tőlük kapott támogatásokkal és bizalommal visszaéljünk? Tehát az-e a nemzeti érdek, hogy a Fidesz képviselői fontos posztokat töltsenek be az Európai Parlamentben, vagy az, hogy ne tudják ellopni az Európai Uniótól kapott támogatásokat, és ne tudják leépíteni azt a demokratikus rendszert, amelynek köszönhetően ennek az uniónak tagjai lehetünk, és amely ennek az uniónak az ideológiai alapját jelenti?
A válasz bonyolult, mert mindkét elméletnek van igazsága. A magyar állam, és ezzel közvetve a magyar nemzet is jól jár azzal, ha elismertek, sikeresek és népszerűek vagyunk külföldön. Persze kérdés, hogy öt bizottsági alelnöki poszt az EP-ben sikert és megbecsülést hoz-e. És az is tény, hogy 2019-ben a magyar kormány úgy építette át a pályát, amin a késői magyar demokráciát játsszuk, hogy nemcsak feléjük lejt, de az ellenfél kapujáról minden labda befele pattan, és a bíró nem nézhet oda, ha ellenzéki szabálytalanságot lát, miközben a fideszes játékosok egyre agresszívabban rúgnak sípcsontra.
Ezért a magyar ellenzéknek, és annak a körülbelül ötmillió magyar választópolgárnak, aki nem szavazott a Fideszre, nincs sok lehetősége. A kevés megmaradt opció egyike, hogy megpróbálják kihasználni azokat a szövetségesi rendszereket, amelyek még korlátot jelenthetnek a Fidesz számára. Elvégre érdemes lenne azt is belátni, hogy az a pénz, ami az uniós támogatásokból a fideszes vállalkozók magánvagyonává alakul, a mi pénzünk. Mármint az állampolgároké, és azért adják a nálunk gazdagabb, nyugati tagországok, hogy Magyarország jobb, versenyképesebb, élhetőbb hely legyen. Ehelyett a gyakorlatban néhányszáz ember gazdagodik brutálisan belőle.
Itt merülhet fel az a kérdés is, ami régóta foglalkoztathatná a magyar közvéleményt: jó-e az Magyarországnak, ha a jogállamisághoz kötik az uniós támogatások kifizetését. Ilyenkor ugyanis elvben az történik, hogy ha a magyar kormány nem tartja be a demokrácia szabályait, akkor büntetésből a magyar állampolgárok és cégek fejlesztési lehetőségeit nyesik vissza. Ebbe az elméletbe csak az zavar bele, hogy az uniós támogatások lehívásának rendszerét rég foglyul ejtette a magyar állam, és úgy alakította át, hogy azok eleve a megfelelő zsebekbe kerüljenek. Lehet tehát, hogy jobb lenne, ha hagynánk, hogy a Fidesz a német adófizetők pénzét tegye zsebre, mert akkor később fanyalodik rá a magyarokéra.
De érdemes visszatérni a cikk elején említett konfliktusra. A történetet, és azt, hogy miért fontos, megírtuk már hosszabban. Röviden összefoglalva az történt, hogy a Momentum két képviselője rávette a liberális pártcsaládot, hogy vétózzák meg a fideszes jelölteket a parlamenti bizottságok alelnöki helyeire. Később a DK is rávette ugyanerre a szocialistákat (Gyurcsány Ferenc legalább négy közlemény adott ki arról, hogy ők vették rá a szocialistákat erre, nem az MSZP-s Ujhelyi, ami élénkülő versenyt mutat a baloldalon).
A Fidesz öt embert jelölt bizottsági alelnöknek. Ebből hármat sikerült elgáncsolni, de még nem végleges, hogy nem kapták meg a posztokat. Két régi motoros tudta csak behúzni az amúgy többnyire lefutott meccsként kezelt szavazásokat: Deutsch Tamás és Gál Kinga. Az, hogy az új EP-képviselők buktak el, és a tapasztaltak nem, azt jelenti, hogy Deutschnak és Gálnak hosszú évek alatt felépített személyes kapcsolatokat kellett mozgósítania, hogy ne bukjanak el.
A Fidesz kommunikációs gépezete az ügy után azonnal elkezdte a kormánypártot azonosítani a magyar nemzettel, és közölték, hogy az ellenzéki képviselők hazaárulók, mert fideszes képviselőket akadályoztak meg a tisztséghez jutásban. Valami hasonló történt akkor is, amikor a momentumos képviselők szóvá tették képviselőtársaiknak, hogy Járóka Lívia bizony elhallgatta, hogy magyar és fideszes, amikor az EP alelnöki posztjára pályázott. Itt is lehetne persze azon vitatkozni, hogy az-e a hazaáruló, aki az előrejutásáért letagadja a hazáját, vagy az, aki ezt szóvá teszi.
A fideszes média még tovább ment. Pilhál Tamás a Pesti Srácokban azt írja,
Lehet bámészkodva várni a következő orvtámadásukat a magyar nemzet ellen, és majd újra megdöbbenni rajta. Javaslom, ne tegyük. Semmi meghökkentő nem lesz benne. Kezeljük őket úgy, ahogyan ők minket: ellenségként. S ennek megfelelően viszonyuljunk hozzájuk. Bármilyen eszköz megengedett a védekezéshez.
Ami egyrészt közelebb van stílusban a Milosevics-éra végnapjaihoz, mint egy keresztény, konzervatív kormány lapjához, másrészt már az indulatokból megmutatja, hogy mi itt a Fidesz problémája: a vereség.
Az, hogy megakadályozták három fideszes jelölt alelnöki kinevezését lényegtelen parlamenti bizottságokban, tényleg nem egy nagy pofon. Érdemes ezért kontextussal együtt értelmezni, hogy megértsük, miért csíp ennyire.
A Fidesz magabiztosan megnyerte az EP-választást Magyarországon. Bár a győzelmük messze nem volt olyan magabiztos, mint azt korábban remélték volna, és némi reményt adott az önkormányzati választára készülő ellenzéknek. Amit viszont a Fidesz nagyon elvesztett, az Európa.
Orbán Viktor annyira rossz lóra fogadott az EP-választáson, hogy szegény még a cél előtt hasraesett. Az euroszkeptikusok erősödtek ugyan Európában, de nem feltétlenül az az oldal, amellyel Orbán jó kapcsolatot ápolt, ráadásul megosztottak maradtak, messze a hatalomtól. A Néppárt, amelynek a Fidesz még mindig tagja, sokat vesztett az erejéből, erősödött viszont a liberális pártcsalád, ahova csatlakozott Emmanuel Macron pártja is. Az Európa leendő vezetőiről megkötött dealt a magyar kormány igyekezett sikerként bemutatni, miközben még a választásnál is nagyobb bukás volt.
Alapvetően tehát nem kellene fájnia egy ilyen kis pofonnak, de a Fidesz számára most tényleg fontos lehet, hogy minél fajsúlyosabb szerepe legyen az Európai Néppátban, és számít, hogy néhány bizottságban mekkora szerepe van a fideszeseknek. Ilyen apróságokból adódik ugyanis össze egy párt valódi befolyása, és ebben eddig a Fidesz nagyon ügyes volt Brüsszelben, hála leginkább Szájer József és Gál Kinga munkájának.
Igazán azt lesz érdekes megnézni, hogyan reagál erre itthon a kormánypárt. Brüsszelben sokat nem tudnak tenni, a hangulat annyira magyarellenes (és lengyelellenes), hogy védekezni tudnak csak. De Kocsis Máté máris bosszúval fenyegeti a DK-t a magyar parlamentben.
Annyit azonban még a legobjektívebb értékalapú elemzés végén is érdemes megjegyezni, hogy a Fidesz továbbra sem egyenlő Magyarországgal, és nem lesz valami automatikusan nemzetellenes, ami a Fidesznek árt. Még akkor sem, ha tényleg fáj.
Kiemelt kép: MTI / Bruzák Noémi
