Belföld

A magyar Tangó és Cash: a Teleki tér világa

A rendszerváltáskor született generációnak a Tango és Cash már inkább az egykori nagymenő rendőrpárosról szóló filmet jelenti, pedig a Józsefvárosban a Teleki téren már a század elejétől működött a Tangó, ahol komoly „cashek” cseréltek gazdát.

A budapesti méhkas

Nemes Jeles László Napszállta című filmjében a századforduló Budapestje annyira allegorikusan jelenik meg, hogy egy belvárosi kalapszalont fel lehet úgy gyújtani, mintha egy 18. századi vidéki kúria lenne, anélkül, hogy rendőrök és tűzoltók érkeznének a helyszínre. A valóságban a főváros forgatagát az első világháború alatt a történelmi belváros helyett már sokkal inkább Józsefvárosban lehetett felfedezni. A Teleki téri piac olyan kaotikusnak tűnt az éppen felszámolódó Osztrák-Magyar Monarchiában, hogy Sándor László budapesti főkapitány már az első világháború utolsó évében megtiltotta a téren a kereskedést. A hatóság pedig úgy tett, mintha a kinyilatkoztatásnak bármilyen hatása is lehetne a valóságra, ám a gyakorló nyomozók tudták, hiába nyilvánítják tilosnak a kereskedést, annak megszüntetéséhez szavak helyett tettekre lenne szükség. De az új Magyar Királyságban erre sem erőforrás, sem kijegecesedett akarat nem volt.

Valójában az első világháborút követően kezdődött el a Tangó aranykora, órási mennyiségű készpénz cserélt itt gazdát a következő években is. Sokkal nagyobb csibészekről lesz most szó, mint amilyet valaha is eljátszott volna Kurt Russell vagy Sylvester Stallone.

A rabolt műkincstől a harisnyakötőig

A Teleki téren meghatározó volt a lopott áruk nyomott áron való értékesítése, illetve a lánckereskedelem is előfordult, a rendőrök naponta 20-30 asszonyt vittek be, akik lopott portékát árusítottak. A környéken az 1920-as évektől leginkább a kocsmákban lehetett üzleteket kötni, hiszen a legtöbb kereskedő nem bérelt irodát, a riválisok megfigyelésére pedig a közös ivás volt a legmegfelelőbb alkalom. Ilyen helyszín volt a Conti (ma Tolnai Lajos) utcában a Gödör kocsma, a Munkácsy, India és Tisza kávéházak, a Bérkocsis utcában a Pokol vendéglő, valamint a téren az Egyenlőség kávéház.

A Fiumei út és a Népszínház utca környékén is álltak árusok, illetve portékájukon túladni kívánó személyek, egy részük kifejezetten azért ment oda, hogy a Teleki térre igyekvő úgynevezett „madarakat” (balfékeket, akik nagy értékkel jelentek volna meg a téren) lehúzzák, olcsón átvegyék tőlük a termékeiket, vagy problémás árut adjanak el nekik. Részben ezeken az utcákon dolgoztak a szegényebb árusok is, hiszen itt nem kellett helypénzt fizetni.

A Népszínház utca 27. erkélye. Távolban a sarokház a II. János Pál pápa (Tisza Kálmán) tér sarkánál áll
Fotó:Szabó Lóránt / Fortepan

Korántsem pusztán ékszerek és műtárgyak voltak itt fellelhetők, a leggyakoribb áruféleségek a következők voltak:

sült hal, szennyes ing, filléres notesz, szájkosár, szvetter, varrótű, mellények, tornacipő, hajtűvas, tajtékpipa, kártya, sült tök, harmonika, női kalap, üvegek, kötelek, krumplipogácsa, rádiólámpa, hegedű, palacsinta, nadrágtartó, harisnyakötő, pörkölt mandula.

De miért Tangó?

A két világháború között a Teleki téri piac önálló mikrokozmosszá vált, így sajátos társadalmi rétegződés is kialakult a téren és környékén. A piacot az 1920-as években már Tangónak nevezték, mivel a dölyfösebb árusok a hanglemezeket egy folyamatosan játszó gramofon mellett árulták, hogy így biztosítsák a vevőket a portéka színvonaláról. Az állandó zenére pedig nem csupán a finom ujjú zsebtolvajok, hanem a pörgő lábú árusok is gyorsan reagáltak, így az egész adás-vételre szakosodott társaság végigtangózta az itt töltött időt.

A tér hangulata alapvetően a neppereken alapult, akik a Magdolna utca, a Népszínház utca és  a Fiumei út mentén reggel hét-nyolc órától este hatig, illetve szombatonként hétig is a placcon voltak. Itt mindenki eladó, illetve vásárló is lehetett, hiszen alapvetően lopott áruk cseréltek gazdát. A Teleki teret érintő razziákat ezek az „árusok” legtöbbször el tudták kerülni, de egy kiterjedtebb igazoltatási hullámba már ők is beleeshettek.

Nem éppen úri kaszinó

Sokat jártak ide az úgynevezett „kaszinótagok” is. Az elnevezés nem az álruhába bújt előkelőségeket fedte, hanem azokat a rovott múltú egyéneket, akiknek fontos volt a folyamatos kapcsolattartás bűnözőtársaikkal, hogy értesülhessenek egy-egy közelgő buliról, vagy beszállhassanak egy új tevékenységi körbe. Délelőttönként, amíg az ószeresek még begyűjtő körútjaikat járták, a közeli utcákból (Dobozi, Szerdahelyi, Karpfenstein és Nap utcai menedékhelyekből) összegyűltek a hajléktalanok, akik között a bűnözők jól el tudtak rejtőzni egy-egy megbeszélés idejére, amit a rendőrök sokkal nehezebben tudtak megfigyelni, mint egy kávéházi igazoltatás alkalmával.

A nepperek sok esetben kaszinótagok is voltak, akik a korábban bevállalt srenkből (betörésből) aranymosóként kiválogatott darabokat adták el. Fontosnak bizonyult, hogy nem volt szabad tegnapi betörések termékein túladni, hiszen a tárgykörözés önmagában már akkor is rendkívül gyatra volt, viszont a frissen felvett jegyzőkönyvekben szereplő áruk szemet szúrhattak a rendőröknek, szemben a hetekkel korábban eltulajdonított értékekkel, amikre már csak a sértettek emlékeztek. A rendőröknek azért volt sikerélménye is, leginkább az elkövetési módszeréhez ragaszkodó butább betörők esetében. A szolgálatukból elbocsátott munkások előszeretettel törtek be még aznap éjjel a munkaadójukhoz, majd másnap kimentek a Telekire a beszerzett termékekkel, és börtönbüntetésükből szabadulva könnyedén megismételték ugyanezt. Az eszesebb betörők egyszerre több orgazdával is dolgoztak, hogy kisebb eséllyel valljon rájuk egy álvásárlás során rajtavesztett nepper, de a belvárosi betörések után, ha gyorsan kellett a pénz, akkor a Teleki tér helyett célszerűbb volt az újpesti vagy erzsébetfalvai zsibvásárra kivinni a portékát.

A buta betörőkön kívül a rendőrök másik örömforrása a vonatokon dolgozó tolvajok voltak, akik a hálókocsik fosztogatását követően a bőröndökkel szinte azonnal a Teleki tér felé vették az irányt. A tér környéki kapualjakban próbálták felmérni a terepet, ismerős orgazdát keresett a szemük, mígnem egy detektív fogott rá a karjukra, és addig el nem eresztette, amíg pontosan meg nem tudták nevezni a táskában lévő tárgyakat. A vasúti tolvajok sok esetben csak a kapualjban nézték meg alaposabban a tárgyakat, így könnyen végezhették a kerületi kapitányságon.

Az elkövetők általában visszatérő vendégei voltak a fővárosi fogdáknak, így egy-egy értéktárgyakkal felszerelt ismerős arcot a rendőrök inkább órákig várattak a fogdában, hátha befut valamelyik budai kerületből a bejelentés a betörésről, amire ők már azonnal válaszolhatják, hogy lehet jönni a tulajdonokért, és már az ügyészt is érdemes értesíteni.

A dohányzás ártalmai

Néha a lopott tárgy nélkül is lehetett tettest fogni.

Az ügyvédek, orvosok rendelőibe történő betörések alkalmával a tolvajok elemelték az előkelő károsultak cigarettáit is, ezeket pedig felelőtlenül a téren füstölték el, a szintén dohányos detektíveknek pedig feltűnt a jobb illatú füst.

Az igazoltatások alkalmával már a cigaretta márkája vagy származási országa alapján be lehetett lőni, hogy feltehetően melyik betöréshez kapcsolódik a delikvens. A ráhatás pedig innen már a rendőrök erejére vagy szerencsésebb esetben kreativitására volt bízva. Egy-egy jobb bulinál az irigykedő nepperek is segítették a rendőröket, ha például a mutatós ezüst étkészletet nem kínálta eladásra az elkövető, csak mondjuk egy levéltartó dobozt, ami szinte már sértette az árus erkölcsi érzékét.

Fiumei út, szemben a Nemzeti Sírkert kerítése, háttérben a Fiumei út-Festetics György utca sarkán álló magas épület
Fotó: Fortepan

Az utca divatszociológusai

A nepperekhez képest magasabb kasztot jelentettek az ószeresek, akik rendelkeztek iparigazolvánnyal. Ószeresnek lenni életforma volt, alapvetően lóval vontatott kocsival járták a várost délelőttönként, leginkább a külső városrészeket, itt felvásárolták a családoktól az értékeiket, illetve a kidobott cikkek újrahasznosítása céljából felkeresték a szeméttelepeket. A szocialista időszak népszerű tévésorozatában, az Egy óra múlva itt vagyok-ban Valkó Antal átvevő, illetve Spiller szemetes-ószeres révén filmen is megmaradt ennek a világnak a lenyomata. A kocsikat általában az általuk elfoglalt árusítóhely mögé tették, így a nepperek között azonnal felismerhető volt, hogy valaki hivatásos árus, vagyis megbízható eladónak minősül. Rendkívüli büszkeség töltötte el őket, hogy az uraságok kidobott portékáikat adják el újra, így megfogalmazva a divat lefelé áramló hatását, anélkül, hogy Georg Simmelt vagy más divatszociológiai munkát olvastak volna. Az ószeresek általában olyan helyeket foglaltak el, ahol kellett helypénzt fizetni. Árujukat a földre helyezték el, elsősorban lábbeliket árusítottak. Különösen gyakoriak voltak a csizmák, a női cipők, a hócipők, a sárcipők, bakancsok, valamint a finom urak és hölgyek világát idéző selyemanyagból készült lábbelik. A holmik árai fordított arányt mutattak az előkelőségükkel, hiszen az elegáns bálokra rendszeresített cipellőket, például az atlaszcipőket már három pengőért meg lehetett vásárolni, viszont a szöges bakancsok árát akár hat-hét pengőig is felsrófolták az árusok.

Ruhaárak az 1930-as években

A Tropical férfi öltöny string, nyári változata igen népszerű volt, ez már 4 pengőért megvásárolható volt, jobb formáiért 10-20 pengőt kértek. Az úgynevezett kamgarn ruha, vagyis erősebb szövésű zakó 10-20 pengőbe került. A női cipők ára 3-8 pengő, a férfiké 1-2 pengő, a férfi kalap 1 pengő, a férfi ing 80 fillér, a zokni pedig 10-20 fillér volt. A női ruhák kissé magasabb áron 1-3 pengőért, míg a kabátok 3-8 pengő között voltak elérhetőek. A bútorok esetében az árak nagyon változékonyan alakultak, a Tangón a mondás úgy tartotta, hogy „komoly reflektálás esetén azonnal átfestik”.

Kint is, bent is

A Horthy-korszakban összesen 250 standra adtak ki 40 fillérest napijegyeket, az 1930-as években azonban már megközelítőleg ötszáz ember árusított a csarnokon belül. Őket napi szinten ellenőrizték a helypénzszedők, akiknek a munkáját úgy könnyítették meg, hogy az árusoknak a mellükre kellett tűzniük a rózsaszínű helypénzcédulát. Akin ezt nem látta a helypénzszedő, azokat azonnal felszólította a fizetésre, amiből általában komoly viták kerekedtek, ha az árus éppen alkudozott egy potenciális vevővel. Tipikus téri duma volt, hogy

ha más ajánlott volna ilyen árat, talán provokáltam volna, de önnek odaadom, mert szimpatikus az arca

– ezt mindenkinek lehetett mondani, mindig az üzlet megkötését segítette elő.

A fedett csarnok a detektívek számára annak ellenére fontos volt, hogy tisztában voltak vele, az orgazdák javarészt a környező utcákban találhatók. A kinti nepperek és ószeresek között hiába lüktetett a forgalom, többnyire szegény vevők tébláboltak ott, a pénzzel jobban eleresztett vásárlók a fedett részeken mozogtak, így a zsebtolvajoknak is hasznosabb volt az esőtől és széltől védett területen maradni. A belvárosi zálogházakból kiváltott értékesebb tárgyak is megjelentek ezeken a helyeken, így érdemes volt tömött bukszával érkezni, amitől a forgolódásban könnyen meg tudták szabadítani az embert a tolvajcsapatok. A passerek, vagyis a pénztárca átvevői adott esetben párhuzamosan több figurát is dolgoztattak, akik később valamelyik kocsmában várták össze a csapat többi tagját a sikeres akció után.

A kasztrendszer alsó fele

A zsibárusok az ószereseknél alacsonyabb státuszt tudtak magukénak. Bódékban árultak, amiből összesen 60 állt a téren az 1930-as években. Egy ilyen bódéban átlagosan 4-5 árus foglalt helyet, így megközelítőleg 250-300 zsibárusa volt a térnek. Ócska, régebbi tárgyakon próbáltak túladni, az 1920-as évek végére már egyre gyakoribb volt az úgynevezett partiáru, vagyis az olyan olcsó és selejtes termék, amelyet a kis- illetve háziiparosok nyomott áron adtak át, vagy eleve ilyet rendeltek meg (lásd a papír talpú cipők). Számukra az 1930-as években egyre nehezebb kenyeret jelentett a Teleki téren árulni, mivel a nepperek és ócskások már a környező utcákban kínáltak olyan hibás terméket, amelyért úgymond fix vevők érkeztek, így hiába nyomták le az árakat, a bárgyú vásárlók ritkán jutottak el a belső részekre.

Jellemző társaság volt az úgynevezett darizók csoportja. Vászonnadrágban és rongyos ingben a környező kerületekben a szobalányok, szakácsnők és úri asszonyok jó szívére apellálva könyörögtek ruhákért, amelyeket aztán itt adtak el árusoknak. Fizetségüket rendszerint égetett szesz formájában kapták meg a környékbeli kocsmákban, alkoholtól feltüzelve aztán akár még egy kört meg tudtak csinálni.

Az 1931-re hozzánk is begyűröző gazdasági világválság hatására megjelent egy úgynevezett negyedik csoport, a kubikosok, akiknek semmilyen reménye nem volt, hogy legális módon vállaljanak munkát a fővárosban, a környéken mégis munkához juthattak. A Teleki téren 1931-32-ben megközelítőleg 500 taliga állt a téren, a későbbi játszótér helyén. A katonás rendben felállított talicskák mögött pedig ott sorakoztak a jászszentandrási, szolnoki vagy éppen délebbről, Szentesről érkező téglavetők, talicskások. Többen akár hónapokig is a fővárosban éltek, és a hazaküldött pénzért cserébe a család adott fel nekik elemózsiát postán. A vágott dohány volt egyetlen, amiből alkalomszerűen bevásároltak, de ezt is csak akkor, ha a Jászságból küldött szűzdohány fenekére vertek. Az esős időszakokat a bódék közvetlen közelében, az ereszek alatt, a telet báránybőrből vagy szőrből bundává varrt alkalmatosságokkal vészelték át.

Az Országos Társadalombiztosító Intézet Fiumei úti székházának építéséhez ugyan az első világháború előtt álltak neki, de a második szakasz 1930-ban kezdődött, és ehhez sok kubikost alkalmaztak, a torony építéséhez kifejezetten innen toboroztak munkásokat. A Horthy-korszak második felében a bérek továbbra is alacsonyak maradtak, a kubikosoknak köbméterenként egy pengő fizetség járt. A sima föld rendkívül ritka volt, a nagyobb darab kövekkel és betondarabokkal teletűzdelt földből pedig sokkal lassabban lehetett több köbmétert összehozni, két nap alatt négy pengőt is csak nehéz és fáradságos munkával lehetett megkeresni. A csőstül érkező kubikosok többsége írástudatlan volt, egyre kevésbé volt lehetőség szívességből megkérni egy-egy árust az otthoniaknak 30 fillérért küldött levelek megírására.

Egy állástalan színész ezért 1932-ben úgy döntött, hogy kiköltözik a térre egy tonettszékkel, illetve egy asztallal, hogy tíz fillérért levélírást vállaljon.

Az 1920-as évek végétől a csarnok déli oldalában az ószereseknél időlegesen megjelentek egész családok is, akik a kilakoltatás után itt telepedtek le. A csarnoknak a Fiumei út felé eső részén általában 2-3 család fordult elő rendszeresen. Amikor a kubikosok ezt észlelték, akadt olyan élelmes dél-alföldi téglavető, aki úgy döntött, felhozza a fővárosba a családját, a feleség pedig pénzért vállalta, hogy mos a kubikosokra. Az asszony tarifája rendkívül alacsony volt, két fillérért mosott ki szappan nélkül, homokkal egy cipőt, amit aztán kézzel alaposan kidörzsölt. A kerületi illetékeseknek is szemet szúrt a sajátos családi kitelepülés, azonban még Bicskére vagy Szegedre szóló úgynevezett kényszerútlevéllel sem tudták rávenni a családot, hogy elköltözzön. A józsefvárosi körzeti orvosok ugyanakkor úgy látták, az asszony többet tesz a járványok elterjedésének megakadályozásáért, mint a hatósági fellépések, így végül maradhattak.

Népszínház utca a Tolnai Lajos utcától a Teleki László tér felé nézve.
Fotó: Bauer Sándor / Fortepan

Gyanús lókolbász a rézgálic mellett

A második világháborút közvetlenül megelőző években egyre gyakrabban került napirendre, hogy a Teleki téri zsibvásárt ki kell telepíteni a város szívéből, illetve a Fiumei temető közvetlen közeléből. 1939-re annyit el lehetett érni, hogy a kubikosok már a Haller téren várták a munkát, a háború azonban elodázta azt a fővárosi tervet, hogy az egész teret parkosítsák.

A második világháborút követően, 1946-ban Szakasits Árpád polgármestersége idején, Katona János alpolgármester vezetésével egy bizottság érkezett meg a Teleki térre. A május végi állapotfelmérés célja a téren való árusítással kapcsolatos gyakori panaszok alapjának kivizsgálása volt.

A bizottság megjelenésekor is lúgkő, rézgálic és más mérgező oldószerek társaságában árulták a húsféléket.

A barterkereskedelem készpénzben szűkös időszakokban volt igazán jellemző, gyanús eredetű és gyakorta lejárt szavatosságú élelmiszereket, kolbászárut (kifejezetten a lóból készülteket) cseréltek el ruhaneműre az úgynevezett zugárusok. A második világháború végén és a következő évben az árusítás sokkal inkább a környékbeli utcákban folyt, így a feketézők nem engedték a csarnok területére a potenciális vásárolókat, a helypénzt pedig a legtöbb kereskedő nem is kívánta ilyen vagyoni viszonyok között megfizetni. Általában 5-6 rendőrtiszt és legfeljebb 15 polgárőr tartott ellenőrzéseket a Telekin és környékén.

Szerelmi háromszög

Dobos János rendőrtiszt visszaemlékezései szerint sokat küzdött a nepperekkel, különösen a Vörös Laciként aposztrofált személlyel, akit írásában többször zsidó Laciként nevez meg, amivel a zsidó identitás titkolt, de mégis a korszakot átívelő jelentőségét ismeri el. A férfi Lenke nevű feleségével együtt koordinálta az orgazdák tevékenységét a Rákosi-korszak idején, úgy vált vezérré, hogy a többi orgazdának is juttatott árukat. Királyságának egy kapuzárási pánikból kibontakozó szerelem vetett véget. Egy Pötyi nevű, énekesnek készülő, felszolgálásig jutott lányba habarodott bele, feleségét pedig mérhetetlenül zavarta, hogy Laci egész napokat tölt kávéházakban a nővel, annak családját pedig pénzzel tömi. Lenke úgy döntött, rendbe hozza a házasságát, így amikor egy betörőcsoport a lopott holmival megérkezett a titkos raktárhoz, Lenke az őt figyelő rendőröket is odacsalta. Laci az elfogáskor jött rá, hogy a felesége így akarta móresre tanítani. Az 1956-os forradalom idején szabadultak, Pötyi külföldre szökött, így helyre tudták hozni kapcsolatukat, viszont a tér örökre megváltozott. Dobos megfogalmazásában:

Utoljára 1959 őszén láttam őket a téren. Később a kollégák is, a nepperek is megváltoztak. Miután a maradék bódékat is lebontották, eltűntek a köztük imbolygó árnyak is. Velük tűnt el Vörös Laci és Lenke. Aranykalászos orgazdák voltak.

Kiemelt kép: Fiumei út a Teleki László térnél. Fotó: Vaskalap Utca / Fortepan

Ajánlott videó

Olvasói sztorik