Életemben nem ültem gépen. Ugyanis rettegek a repüléstől. Mint a Szupercsapat című filmben az a nagy, erős néger. Nem ismeri? Mit néz maga a tévében?
Jó régen, 2007 januárjában, a kőszegi kapitányság fogdájában beszélgettünk Kosztor Sándornéval, vagyis a minap meghalt Repülős Gizivel, rendőri felügyelet alatt hangzott el a fönti mondat.
Hogy akkor honnét a Repülős művésznév, ha sose ült repülőn a néni?
„Letartóztatásomkor a táskámban megtalálták a férjem egyik korábbi reptéri beszállókártyáját. Arra utalva kérdezte tőlem a rendőrségen egy Magyari nevű nyomozó: Kislány, tudja, milyen magasan vagyunk? Megmondom. A hatodikon. Vagyis jobb, ha vallomást tesz, mielőtt kirepül az ablakon. Szóval úgy lettem én Repülős Gizi, hogy seggbe akartak rúgni a hatodikon. Nekem higgyen, ne másnak.”
Annak idején riportot írtunk a 168 Órába a találkozásról (idelinkelnénk, de zárva a lap online archívuma), abba is beleszerkesztettük, hogy egy soproni rendőrtől, Simonyi Antaltól viszont azt tudni, hogy 1948 tavaszán ő kapcsolta le először az akkor huszonkét éves Gizit, aki „igen csinos, rókabundás nőként” élt az emlékezetében. Simonyi emlékezete szerint Gizi úgy tervezte, a Maszovlet belföldi járatával repül Budapestre, de elcsípték. A hír kiszivárgott, másnap „Sopronban bukott le Repülős Gizi” címmel jelent meg valamelyik lap, s meg is született a ragadványnév.
Hős volt Gizi néni? A túrót. Kiérdemelte a tiszteletünket? Legföljebb a figyelmünket.
Terjedelmes nekrológot jeles művész érdemel és államférfi és olimpiai bajnok, de ha egyszer a regényes sztorik érdekli a népet (bennünket is), hát, annak ellenére vegyünk nagy levegőt, hogy Gizi néni nem Robin Hood volt, nem Rózsa Sándor, hanem egy sokak életét megkeserítő bűnöző; de ettől még persze isten nyugosztalja.
Szóval ott, a fogdában mesélte, „van úgy, hogy csak egy karikagyűrűt viszek magammal”. Kérdeztük, „nem fordult meg a fejében, hogy egy karikagyűrű valakinek tán az utolsó emléke az apjától, az anyjától?”. Mire Gizi néni:
És aki gyereket öl, annak nem fordul meg a fejében, hogy a szülőnek mennyire fáj? A bíróságon meg azt mondják rá a szakértők, hogy beteg. Az lehet beteg? Én meg nem?
Gizi néni 1926. október 28-án született Miskolcon, Bodnár Gizella néven, vagyis 93. évét taposta, amikor meghalt. Sírig tartó tolvajkarrierje során összesen negyvenévnyi szabadságvesztést róttak ki rá, ebből tizenhetet ült le, hatszor szabadult közkegyelemmel, csak az ötvenhatos forradalmat kísérő amnesztia tizenegy esztendőt emelt le a válláról.
És ha már a számoknál tartunk, sűrű hónap volt az az 1926-os október, akkor halt meg Jászai Mari és Harry Houdini, vagyis Weisz Erik; Gizi néni Kőszegen büszkén újságolta nekünk, hogy a két tragédia között látta meg a napvilágot, s ha belegondolunk, színész is volt meg illuzionista is.
Gizi néni édesapja mozdonyvezető volt, édesanyja háztartásbeli hat gyerekkel, sose karcolták a törvényt. Az első csibészség a famíliában Gizihez kötődik. Úgy emlékszik, hatévesen agyhártyagyulladás döntötte ágynak, s még lázas betegen „gyűjtögetni” kezdett: a szomszédba átsurranva elcsórta a kertben olvasgató tulajdonos, nem mellesleg egy ügyész arany zsebóráját, amit az otthoni kutyaól alá rejtett.
Mindig is azt hangoztatta: nem tolvaj ő, hanem beteg, az agylob szabta át a személyiségét, flepnit is szerzett erről, állította nekünk, hogy 2002-ben egy pécsi orvos olyanokat foglalt diagnózisba, hogy „kleptománia véleményezhető… kényszeres jelleg megállapítható… bár a saját kontroll felelősség, akarat szerepe teljes mértékben nem zárható ki”.
Amikor fény derült az ablak alatti rejtekhelyre (ahol addigra a nagyija gyűszűje és a tanító néni teás kanala is átmeneti otthonra lelt), Gizit masiniszta apja jól elagyalta.
A lányka két hosszú évre szanatóriumba került utókezelésre Szegedre. „Ott csak paradicsomot loptam a kertből.” De azt is csak azért (s itt ismét alá kell húzzuk: Gizi néni szavaira hagyatkozunk), mert maga Szent-Györgyi professzor járt be oktatni a kis betegeket. „Hosszan beszélgetett velem, és megüzente a szüleimnek, hogy vigyázzanak rám, taníttassanak, mert lehet belőlem nagy tudós, de akár bűnöző is.”
Gizi Szegeden letudta a vitaminos gyógyulást, aztán odahaza az iskolákat, majd Kassára került polgáriba, ott érte a világháború és találkozás még egy világhírességgel.
Mentünk sebesülteket kötözni. Láttam az ifjabb Horthy koporsóját, a kórházunkba hozták be, miután lezuhant a repülőgép. A kormányzó úr annyira állt tőlem, mint most maga.
Aztán vissza haza, Miskolcra, ahol lopott Gizi szorgalmasan. Szőlőben dolgozott, bekukkantott, ahová tudott. „Egy konyhában kosarat találtam tele libamájjal, elhoztam. Aztán benéztem alá, és hát nem tele volt ékszerrel! Én úgy megijedtem. Félelmemben napokra elkódoroltam, kint aludtam. Amikor rám akadtak, csomó aranyat találtak nálam.”
Gizi végiglopta Magyarországot, és végiglopta Európát is, a franciákat és a németeket különösen kedvelte, pedig mindkét nációnál megdőlt párszor. De a hazafiság mindvégig ott lebegett a szeme előtt. Íme egy történet a Német Demokratikus Köztársaságból:
Akkoriban ünnepelték az NDK harmincadik évfordulóját, mondja nekem a tiszt, hogy nem szégyelli magát, idejön lopni ezen a jeles napon. Azt válaszoltam neki, hogy a fajtája ellopta az országunkat, még az utolsó kecskét is vitték, én meg kicsit lopkodok itt, s maguk vannak megsértve! Szemtelen banda.
Sose tört be, mindig csak belógott.
„Öregasszony fejtette a borsót egy rózsadombi villa hátsó lépcsőjén. Mögé sétáltam, s amikor épp koppantak a szemek a vájdlingban, besurrantam a házba.” Volt, hogy a lakásban rekedt. „Hallom, nyílik az ajtó, ketten beszélgetnek, az ágy alá bújtam. Azok meg fölöttem szerelmeskedtek órákig. Képzelheti, mit éltem át… Megvártam, míg elalszanak, kimásztam és hazamentem.”
Gizi néni nem volt prűd. A kőszegi nyomozónak, Faller alezredesnek, aki szerint az asszony nem beteg, hanem sima tolvaj, a fülünk hallatára azt lökte oda, hogy:
Ide figyelj… pardon, ide figyeljen, maga sem kefél mindig, csak ha van rá lehetőség, nem? Na ugye!
Repülős Gizinek gyereke született, unokája is, sőt, amikor találkoztunk, hétszeres dédmamaságról számolt be. De romantikusság sose jellemezte. „Nem esek én bele még a fegyőrökbe se. Repülős Gizi vagyok, nem Baka Sári. Egyszer voltam szerelmes, fiatalon, egy partizánba, lelőtték szegényt. Nagykabátban ölelt meg, éreztem a derekán a kézigránátokat. Menten elájultam. Azt hitte, a szerelmi izgalomtól, pedig csak rettegek a fegyverektől.”
Búcsúzzunk lírával Hermész alighanem legismertebb magyar jegyesétől.
Annak idején úgy indultunk Kőszegre, hogy beugrottunk a Múzeum körút egyik antikváriumába, Villon kötetet vittünk a néninek, miután az ügyvédje telefonon megsúgta, Repülős Gizi rajongója a francia kultúrának, különösen a verselés mellett köztörvényes bűnökben is gazdag életművet felvonultató Villonnak.
Gizi néni biccentéssel nyugtázta az ajándékot. Hogy végiglapozta-e a könyvet, sose tudjuk meg. Mindenesetre most küldünk utána két strófát A hajdanszép császárnénak vénségén való siralma versből, 1461-ből, Mészöly Dezső fordításában, szeretettel.
Emberi szépség – ez a végzeted!
A kar s a kéz is összeszáradt;
A váll legörnyedt, ösztövér lett;
A mell, csípő s a többi tájak
Mind ráncosak, aszottra váltak…
Fuj, régi kertje ott az ölnek!…
Hisz már a comb is vézna, vánnyadt,
S mint száraz kolbász, csupa göcs lett.
Így emlékszünk a jobb napokra –
Mindegyre ez a nóta járja…
Gubbasztunk földön kuporogva,
Mint gombolyag a sutba vágva.
Nézünk, nézünk a rőzselángba,
Amely kihúny, alig hogy éledt…
Be szépek voltunk hajdanában! –
Akárki voltál – ez a véged!
Kiemelt képünkön: A Repülős Giziként ismert asszony. Fotó: Nehéz-Posony Kata
