Orbán Viktor egy nappal az áprilisi választás előtt meglátogatta a 888 szerkesztőségét. Mi volt a cél? Buzdítás? Eligazítás?
Kezdjük azzal, hogy interjút nem adok. Ha ugyanis jól sikerül, az általában „emel” – nincs ilyen szándékom. Ha viszont mondok egy rossz mondatot, akkor rendre a jobboldal összes kataklizmáját magamra veszem – ezt pedig érthető módon elkerülném. Viszont szívesen beszélgetek. Amúgy baráti látogatás, fegyver- és harcostársi találkozó zajlott Orbán Viktorral.
Hogy fér össze az újságírói mivolttal az, hogy közben ön a miniszterelnök fegyver- és harcostársa?
Nem vagyok újságíró. Egy közösség természetes vezetője vagyok, főszerkesztő is csak azért lettem, mert általában a szerkesztőségek vezetőit így nevezik, de számomra az elnevezésnek nincs különösebb jelentősége.
Mi a feladata?
Vezetem ezt a harcoló közösséget. Politikát csinálunk a magunk eszközeivel.
Nevezhető újságnak egy politikus oldalán harcoló kiadvány?
Miért ne lehetne újságnak nevezni?
Egy újság arra törekszik, hogy tájékoztassa, szórakoztassa az olvasóit. Ellentétben egy propagandakiadvánnyal, melynek az a célja, hogy valakit hatalomba segítsen és ott tartson, s teszi ezt abból a pénzből, amit az a valaki juttat neki. Más műfaj.
Azt hiszem, lenne mit tanulnunk az ellenzéki lapoktól a „propagandacsinálásban”. Ott nincsenek bevándorlók, csak menekültek, nincs gazdasági növekedés, ellenben minden rohad, és előfordul, hogy mindenről csak Kósa Lajos jut az eszükbe. Hódmezővásárhely a maga egyértelműségében mutatta meg, hogyan lép elő az ellenzéki sajtó direkt politikacsinálóvá. Befolyásolni akarja az olvasót, a választót, ami színtiszta politikai tevékenység. Nincs ezzel baj, csak ezt elhazudják. Gyávaságból. Ellenben
Talán ezért is ülünk most itt, mivel rendre mondok valamit, ami kiveri a biztosítékot.
A politikai munka fegyelmezettsége nem üti a szabadságot?
A szabadság nem ellentétes a fegyelemmel, ahogy a renddel sem. Ott munkál bennünk a cél iránti alázat. Személyes érdekeinket sohasem helyezzük a közösség érdekei elé. Ráadásul egyenesen elmondjuk, hogy politikát csinálunk. Ahogy egyébként az ellenzéki sajtó is ezt teszi. E tekintetben nincs köztünk különbség.
Az egyik egyetlen ember, Orbán Viktor érdekét szolgálja, a másik a neki legkedvesebb, legkevésbé ellenszenves párt felé is kritikával fordul.
Feltehetőleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy ebben az ellenzéki pártok bénaságának is van szerepe. Egyébként bizonyára vannak Don Quijote újságírók is, tragikumuk abban is megjelenik, hogy még az általuk végzett munka természetét is félreértik.
Hatékony a 888 a politikai munkában? Hány olvasójuk van?
Napi nyolcvan-százezer egyedi felhasználó, a kampányhajrában egy hónap alatt egymillió-hétszázezer ember jutott el hozzánk. De a számok engem igazából nem érdekelnek. A lapnak a működésünk két és fél éve alatt felépített karaktere a fontos. A karakter tehát megelőzi az olvasottságot.
Mi a lap karaktere? A sokat emlegetett „fenegyerekek vagyunk”?
Igen, ha úgy tetszik, fenegyerekek vagyunk. Másrészt, az van a lapunk tetejére írva: „Mi vagyunk Soros ellenzéke”, ahogy szerepelt már ott az is: „Csatlakozz a lázadókhoz!” Ezek a mondatok árulkodnak rólunk, ahogy a sportrovatunk elnevezése is: „Hajrá magyarok!”. Az ellenzéki lapokat jellemző cinizmussal szemben mi hiszünk egy pár dologban.
A nem kormánypárti lapoknál dolgozók is hisznek sok mindenben, Európában, szabadságban, nagyvilágban és kisközösségekben, ilyenekben.
Mi meg egy a mozgásterét növelni képes Magyarországban hiszünk. Abban, hogy a szívünkben hordunk egy szent kalendáriumot, benne ezekkel a szavakkal: haza, család, anyaföld.
Hiszünk abban, hogy létezik olyan politikai gyakorlat is, Orbán politikája, mely leginkább segíti a szuverén, magabíró Magyarország irányába történő előrehaladást.
Mi a 888?
A 888 fegyverraktár. A gondolat is fegyver.
Ön találta ki?
És én vállaltam, hogy megcsinálom.
Kihez kopogott be pénzért? Orbán Viktorhoz? Habony Árpádhoz?
Árpádról azért nem beszélek, mert személyes viszony fűz hozzá. Személyes viszonyokat nem adok ki. Orbánról meg azért nem, mert hozzá meg politikai viszony fűz. A politikai viszonyokról meg nem tanácsos beszélni.
A Fideszben sem egységesen pozitív az ön gondolatfegyverének fogadtatása.
Kétségtelenül így van. Aki tesz vagy mond valamit, az egyúttal azt is vállalja, hogy megítélik. Akadnak páran olyanok is, jobbára fiatal konzik, a Heti Választól a Mandinerig lelni fel őket, akik ízlésbeli fenntartásaikat hangoztatva nem tudják se lenyelni, se kiköpni a 888 harci etikáját.
Ön már a 888 előtt is leverte párszor a biztosítékot a sajátjainál. Balog Zoltán volt emberi miniszter 2015-ben „okoskodó elemzőnek” minősítette azt követően, hogy ön így nyilatkozott a Narancsban: „A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés.” Még Orbán Viktor is kénytelen volt elhatárolódni öntől, úgy fogalmazott: „Mi egy kereszténydemokrata alapokon álló, néppárti közösség vagyunk, amelynek eszménye, vezércsillaga a polgári Magyarország. Nem hiszem, hogy a következő száz évben változás lenne ebben.”
És most mégis beszélgetünk. Sokféleképpen meg lehet írni valakinek a történetét. Meg lehet írni a győzelmek, a sikerek, az előrejutás állomásainak felsorolásával, és meg lehet írni a hibák, kudarcok, bukások történeteként is. Szerintem az esetemben sem az egyik, sem a másik eljárás nem visz közelebb a „megoldáshoz”. Úgy tűnik, rendre mondok valamit, amiből galiba lesz, aztán mégiscsak itt ülünk.
Azt hiszem, az én történetem arról szól, hogy rendre megégetem magam, de megyek tovább, elesek, de mindig felállok. Az én történetem arról szól, hogy képes vagyok állandóan újrastrukturálni magam. Ebben az értelemben olyan vagyok, mint egy Terminátor. Egyébként sem tudok megülni a fenekemen, utálok defenzívában lenni és nyughatatlan vagyok. Dolgozni szeretek. A magam módján és a magam stílusában.
Karcos ez a stílus. Alig indul el a portál, amikor 2016 januárjában a lap máig anonim szerzője leribancozta a szocialista Tóbiás József feleségét. A cikk maszturbációs segédeszköznek nevezte Rába Tímeát, régi aktfotóit közölte, és a házaspár tizennégy éves lányáról is képeket mutatva megjegyezte, „nem tudjuk eldönteni, hogy mi lesz rosszabb: ha apja politikai vagy anyja pornófotós nyomdokaiba lép majd a szépséges Nina”. Ez micsoda?
Vétek.
Ön írta azt a cikket?
Nem. Sokkal jobb stiláris képességekkel rendelkezem, mint ami a cikkből lejön.
Látta megjelenés előtt a szöveget?
Nem. És könnyen meg is szabadulhattam volna az egész problémától, ha nyilvánosan rámutatok a szerzőre, hogy ő írta, ő a felelős és kirúgom. Csak hogyan lennék bármilyen közösségnek is a természetes vezetője, hogyha baj van, feladom azt, aki hibázik.
Az ügy miatt bukta az akkor már tizenöt éve szépen ívelő egyetemi karrierjét.
A következményeket vállalni kell. Az egyetem rektora etikai eljárást kezdeményezett velem szemben. A kezdeményező irat már az ítéletet is magában foglalta, ezért nem vethettem magam alá az eljárásnak. Inkább otthagytam az egyetemi pályát. A gondolatszabadság vagy karrier kérdését tehát az előbbi javára döntöttem el. A gondolatszabadság liberális elv, konfliktusokat vállalni érte pedig hozzátartozik az elv komolyan vételéhez. Ezen az sem változtat, ha a liberálisok megünneplik, hogy G. Fodor nem tanít többé az ELTE-n. Mindazonáltal sokat köszönhetek az egyetemnek, különösen a fiataloknak. Sokat tanultam tőlük, ezért természetesen az egyetememet sem fogom sohasem elárulni. Azt viszont tartom, hogy a gondolatszabadság híveinek ma az egyetem világán kívül kell boldogulniuk.
Lekurvázni valakit aligha a gondolatszabadság része.
Az ügy arról szólt, hogy mi lesz a továbbiakban. Kell-e majd vigyáznom arra, hogy mit gondolok és mit írok. A gondolatrendőrség nem fér össze a a tudományos szabadsággal.
Nem csupán a kollégája inkognitóját védte, hanem a cikk tartalmát is, így: „A konzervatív újságíró mindenkinek megadja, ami neki jár. A nagyságot értékeli, az alávalót lenézi. A ribancot annak nevezi, ami. A tehetséget biztatja. Az államférfit tiszteli.” Ezen a dumán még Bayer Zsolt is kiakadt. Ő ezt írta: „Konzervatív újságíró soha, de soha nem áll le ellenfelei családtagjairól csámcsogni, soha, de soha nem rángat elő húsz-harminc éves fényképeket lejáratás céljából, soha, de soha nem ribancozza le ellenfelei feleségét, mert például a konzervatív újságíró hallott már Mária Magdalénáról is. És konzervatív újságíró soha, de soha nem engedne magának olyasmit, hogy ellenfelei gyerekei kapcsán arról elmélkedjen, vajon „politikus lesz-e, vagy kurva”. Aki ilyet tesz, az nem konzervatív újságíró, hanem csimasz. Pontosan olyan, akiktől konzervatív újságírónak kijön a gálája. Sajnálom.”
Mindkettő jó szöveg. Bayer szerint tehát csimasz vagyok. Szerintem meg Terminátor. Csimaszterminátor.
Hogy jött ez a csimaszozás? Személyeskedni a Fideszben a túloldaliakkal szokás.
Megítélésem szerint Bayer szövege nem személyeskedés, pontosabban a motívuma nem személyes. Zsolt egy politikai helyzetre reflektált, azt akarta elmondani, hogy a jobboldal nem csinál olyat, hogy lekurváz egy politikusfeleséget. Értettem, amit ír. Egyébként hol froclizzuk, hol dicsérjük egymást. Például nagyon elismerően, ugyanakkor ironikusan írtam a Tündértemetőről. Ismeri?
Érzékeny, szép Bayer-novellák a nyolcvanas évekből.
Na, az is benne van a viszonyunkban. Meg az is, hogy a Tóbiás-ügy után interjúztam őt. Meg az is, hogy a mostani országgyűlési választás napján többször is felhívott, hogy „mi lesz, Gáborom, izgulsz te is?”.
A csimasz után írt Bayernek?
Miért tettem volna? Hol tartanánk, ha mindenkit felhívnék, vagy mindenkinek írnék, akinek baja van velem. Melyik van magasabb polcon: az elfogadás vagy a tisztelet? Szerintem a tisztelet. Na mármost, ha meg akarnék felelni másoknak, amit egyébként nem lehet, legfeljebb azt érném el, hogy elfogadnak. Talán. Ha viszont van egy belső moralitásunk, amihez ragaszkodunk, ami előtt meg kell állnunk, még akkor is, ha történetesen ezt mások nem fogadják el, az tiszteletet válthat ki. Nem biztos, hogy így lesz, de ettől még a tisztelet feljebb van annál, hogy elfogadják az embert. Egyébként is milyen embernek lát engem? Olyannak, aki mindenért személyes elégtételt vesz? Hát nem.
De ez messzire vezet, például egészen a férfiasság kérdésig.
Nem az lett volna férfias, ha rátelefonál Bayerre, hogy „én csimasz?!, na, pakolj föl, keszeg!”?
Ennyi metaforát nem tudok egymásra halmozni.
Ön gyakran ír a férfiasságról, amit leginkább Orbánban lát materializálódni. A blogján 2012-ben „ágaskodó cöveknek” nevezte a miniszterelnököt. „Van egy ambíció, ágaskodik, áll, mint a cövek, sőt, ki akar törni, a fenséges egy alfája vagy alfahímje, az erőt, bátorságot, érett gondolkodást, higgadt megfontolást, a cselekvési hajlam és tehetség túlnyomását jelzi.” Szóval Falloszként mutatja föl Orbánt, igaz, a szöveg végén ott a vörös farok: „Szóval és tettel olyan teret teremt, amiben megidéződik az egyirányba tartó politikai közösség. Aki erre képes, azt a politika nyelvén úgy hívják: az első ember.”
Van szépirodalmi munkásságom is, igen. De ez egy Krasznahorkai stílusparódia, ami nem a miniszterelnökről, hanem a politikai vezetésről szól. Nem lehet minden szövegem mellé közlekedési rendőrt állítani. A férfiasság és a politikai vezetés összekapcsolása egyébként nem új keletű kérdés. A klasszikus hagyománytól egészen Harvey C. Mansfieldig tudnám sorolni a neveket, ez utóbbi Machiavelli által inspirálva könyvet is írt a férfiasságról. De még egyszer mondom, ez egy stílusparódia.
A Tóbiás-ügy végén kapitulált. Így: „Most tegyük félre a politikát és nézzük az embert. Eljött a bocsánatkérés ideje. Hibát követtem el, mert megengedtem, hogy a politikai viták hevében megsértsünk egy embert és a családját. Túlmentünk egy határon. Ezért elnézést kérek.” Értsd: elkúrtuk.
Úgy látszik, mégis azt a történetmesélési technikát választja, hogy ahogy ön mondja, az elkúrásokon keresztül haladjunk. Még mindig azt gondolom, nem az a kérdés, hogy elkúrtuk-e, hanem hogy mit tanulunk belőle. Tudok bocsánatot is kérni.
A minap megint sikerült elkúrni valamit 888-nál. „A kerítésmászó migránsnak most az egyszer jól jött a tudása” című cikkében a szerző egy négyéves gyereket Párizsban az élete kockáztatásával megmentő menekültet „majmokat megszégyenítő ügyességgel mászni tudó migráns pókembernek” nevez, akit most „a francia baloldal keblére ölelt”. A 888 szerint a tanulság az, hogy „magasabbra kell építeni a kerítést”. Ez a „fehérgőg” nem kínos?
A kérdéshez én magam is hozzászóltam, emeljük át akkor ide is az erről írottakat: „Az események ismertek: egy illegális bevándorló a híradások szerint négy emelet magasból megmentett egy kisgyereket. Ez természetesen szép dolog. De van három kérdésem: 1. Ha ugyanezt a tettet tegyük fel egy Párizs külvárosi fehér munkás hajtja végre, akkor ugyanúgy Macron fogadó szobájában találja magát?
3. Ugyanez az értelmiség, amikor Nyugat-Európa nagyvárosaiban terrorcselekmények történnek, óva int attól, hogy az esetek megítélésénél meghatározó szempont legyen, hogy az elkövető illegális bevándorló, muszlim, stb., mert szerinte ez vagy nem fontos, vagy úgyse tudhatjuk. Ebben az elszigetelt esetben viszont ugyanennek az értelmiségnek az a fő érve, hogy illegális bevándorló volt, aki a gyereket megmentette.Vajon nem lóg ki a lóláb? Már csak egy plusz kérdésem maradt: ki is a rasszista?”
Olykor előbuggyan a fideszesekből a majmozó felsőbbrendűségi tudat. A választás éjszakáján Vác fideszes alpolgármestere meg a haverjai az ellenzéknek üzenve ugrálták videóra, hogy „egyszerűen senkik vagytok, hej, hej”. Arról mit gondol?
A választás éjszakája mindig tele van felszabaduló feszültséggel. Ám a politikában a győzelem egyetlen napig tart, el kell kezdeni dolgozni. Az élet visszakerül a normál kerékvágásba. Lenyugszik az ellenzéki oldal dühe és lenyugszik, ha egyáltalán előjön, a gőg, a nagyképűség, a mi vagyunk az élet császárai mentalitás is. Mégis,
A jobboldal számára tényleg jelent valamit az, hogy eskü, fogadalom, ígéret, kötelesség, lelkiismeret, moralitás.
Komolyan mondja, hogy a politizálásból élő fideszesek és a párt gazdasági holdudvarának többségét az eszmék és nem a pénz, a karrier vezeti? Komolyan gondolja, hogy nem az erőskezű vezetőtől való félelem miatt nincs kidumálás, árulás a Fideszben? Komolyan hiszi, hogy emberi minőségben jobb egy fideszes, mint egy zöld, egy szoci, egy liberális, egy jobbikos, egy bármilyen politikus?
Amíg az árulás a jobboldalon a legfőbb bűnök egyike, addig a baloldalon viselkedési minta. Ott van például Karácsony Gergely, aki lépten-nyomon elárulja a saját közösségét. Ilyet a jobboldalon nem lát.
Ő tán nem párthoz lojális, hanem ahhoz, amit helyesnek tart.
Lojalitás! Az önök szóhasználatában ez súlyos vád, mondván, a Fideszben csak a lojalitás számít.
A „mi” szóhasználatunkban? Szerintem nincs „mi” és „ti”. A Fidesz-univerzummal nem egy másik tömb áll szemben, hanem számos, egymástól is különböző csoport, személy. Vagyis én önnek nem „ti” vagyok, legföljebb „nem mi”. Amúgy a Fideszben tényleg a lojalitás az első, nem?
Mit is jelent a lojalitás? Azt jelenti hűség. Aki hűséges, az elfogult a saját politikai közössége, családja, az anyaföldje iránt. Másként hogyan is tartaná fontosnak, hogy kiáll ezek mellett, megvédi ezeket, ha jön a baj. Márpedig a baj általában jönni szokott, ez a természete. Akiben nincs ilyen érzés, az hajlamosabb lesz arra, hogy feladja a lojalitást, elárulja társait és a közösségét.
Tudja egyébként, Carl Schmitt szerint mi az ember?
Micsoda?
„Vérkeringés szegényes lidércfénnyel.”
Ez hogy jön ide?
Úgy, hogy az ember tökéletlen, egyenetlen. És a politika különösen nagy teher alá helyezi.
Tudja egyébként, mire jó ez az idézet? Arra, hogy a sajátjait bármely trógerség alól felmentse. Miközben elvekhez is lehet lojálisnak lenni, akár a harcostársainkkal szemben is lehet védeni azt, amit helyesnek tartunk.
Fellengzős és gőgös magatartásnak tartom, aki az elveket az élet elé helyezi. Igazság, szabadság, méltányosság, egyenlőség! Önmagukban, az élet felett lebegve mik ezek? Lehet persze otthonról, karosszékből papolni róluk, oké, barátom, bonts ki még egy üveg bort, de ennek mi köze az élethez?! Az elveknek a gyakorlatban kell érvényt szerezni, másként nem sokat érnek. Ráadásul a fellengzős és gőgös idealisták, magányos elszigeteltségükben még boldogtalanabbak is lesznek.
Már mi a túrótól lenne boldogtalan, aki akár borral a kezében hisz az igazságosságban? Miért gondolja, hogy egy ellenzéki szimpatizáns nagyobb eséllyel borítja rá a kredencet az asszonyra, mint a fideszes vak komondoros Balogh József? És mitől rajonganá, óvná kevésbé a gyerekét egy liberális, mint egy orbánista?
Aki tartozik egy közösséghez, akinek a család szent, sokkal inkább boldog, mint az, akinek nem ezek a szent kalendáriumba tartozó dolgok állnak az élete origójában. Aki tud áldozatot hozni valami őt meghaladóért, az boldogabb, mint aki individualistán saját nagyszerűségében gyönyörködik.
Csak azt mondom, hogy akinek a család szentsége a kályha, az egészen más politikai következtetésekig fog eljutni, mint aki például magából indítja el a történetet. Az előbbiből fakadó dolgok megvalósulását a jobboldalon látom reálisabbnak.
Messziről indulnak abban a megvalósulásban. Az Echo tévé beszélgetős műsorában nem mellesleg a 888 egyik munkatársának restelkedős kuncogásától kísérten a következőt találta mondani a fideszes megmondóemberként használt Jeszenszky lemezlovas: „A fideszes csajok ők nagyon jól szopnak. A jobbikosok borzasztó rosszul egyébként. A választáson ez szerencsére fordítva van.” Ez a duma hogyan fésülhető össze a Fidesz-morál magasabbrendűségével meg a család szentségével?
Mindenki viselkedhet faszul.
Igen, és az élet egyenetlen, tudom. De Fidesz-oldalon valahogy csak a fideszesek egyenetlenségei bocsáttatnak meg, ám azok egytől egyig. Amíg van lojalitás, nincs az a büdösbunkó jeszenszkyzés, tóbiásozás, ami retorzióval járna.
Az ön által említett mondatokkal kapcsolatban elmondtuk a véleményünket. Cikket is írtunk erről: Kevesebb fasszal előrébb tartanák. Az én szent katalógusomban nagyon magas polcon áll a nők iránti tisztelete.
A közpénz tisztelete szerepel a fideszes szent katalógusban? „Biztos, hogy a miniszterelnök vején és gyerekkori barátján kell kezdeni a nemzeti burzsoázia létrehozását?” Ezt a kérdést a húsz éve a Fidesz budafoki önkormányzati képviselőjeként dolgozó Sebes Gábor tette fel áprilisban, egy füst alatt ostobának, kapzsinak nevezte Semjén Zsoltot, Kósa Lajost és Rogán Antalt, ostorozta „a korrupciótól bűzlő” közbeszerzéseket.
Engedje meg nekem, hogy hadd ne tekintsem a magam számára erkölcsi iránytűnek azt a politikust, aki szembemegy a saját politikai közösségével.
Tán pont az az erkölcsös viselkedés, ha az ember szembemegy a közösségével, amikor azt látja, hogy a miniszterelnöke a vején és a gyerekkori barátján kezdi a nemzeti burzsoázia létrehozását.
Honnan tudjuk, mi a motívuma annak, hogy ilyeneket állít? A saját közösséggel szembemenni viszont a lojalitás felmondását jelenti.
A vejkózás pedig lényegében lopás.
Ön szerint például Max Weber fideszes volt? Én nem hinném. Egy évszázada írt arról, hogy sikeres politikai vezetés sehol a világon nem működik javadalmas réteg nélkül.
Vagyis?
Vagyis valahogy meg kell teremteni a politikai közösség építéséhez, fenntartásához szükséges feltételeket.
Szóval kell a lóvé a politikához.
Ennyit a magasabb erkölcsiségről.
Nem keverném össze az erkölcsiség kérdésével. De például ön szerint Amerikában miből finanszírozódik a politika?
Részben kis adományokból, részben úgy, hogy nagyvállalkozók a saját pénzükkel támogatják a nekik szimpatikus pártot.
Ja, hogy ott vállalkozók vannak, nálunk meg vejkók?! Elárulom, hogy ott is vejkók vannak ám, abban az értelemben, ahogy azt ön használja. Hagyjuk már, hogy nyugaton minden szuper, itt meg Mucsa van, félperiféria, félázsia. Ez nem erkölcsi hiba, nem fogyatékosság, hanem így működik.
Amerikában száz évek alatt felhalmozott magánvagyonokból jut pénz transzparensen a pártokhoz. Nálunk meg közpénz kerül az Orbán Viktorhoz való lojalitás alapján néhány kiválasztotthoz, s csorog vissza a politikába.
Nem egészen olyannak látom az amerikai politikai életet, ahogy azt ön leírja. De máskülönben meg miért is kellene nekem az ön politikai vádjaival szemben fogalmazni meg állításokat, miközben én nem vagyok korrupt?
Mert az ön erkölcsileg magasabb rendűnek ítélt Fideszéről beszélünk.
Én pedig arról beszélek, hogy amit kifogásol, azt kifogásolhatná máshol is. Van javadalmas réteg itt is és máshol is. De még erre a kérdésre is más szemüvegen keresztül tekintek. Ha például arra kérdez rá, hogy mi az én motívumom, én miért csinálom, én miben hiszek, akkor azt válaszolom, azért, hogy Magyarország ne maradjon provincia. Ez egy hatalmas politikai feladvány, amihez meg kell teremteni a feltételeket.
Mindenütt korrupcióval vádolják ma azokat, akik a nemzeti kereteket akarják megerősíteni a globalista logikával szemben. Ebben nincsen semmi újdonság vagy eredetiség. Ami valóban számít, hogy a jobboldali politikai közösség egyben van, a bal meg szétesett. A jobb azért van egyben, mert morálisan erősebb alapokon áll, nekünk vannak a gyakorlatban érvényre jutott elveink, a bal meg azért esett szét, mert morálisan megbukott.
Ezeket az elveket vizelik keresztül, mint egy hóembert a szopatós „viccelődésekkel” s a vejkózással.
Fél órája győzköd engem arról, hogy fogalmazzak meg morális ítéletet, de fogadja el tőlem, hogy amit ebben a kérdésben fontosnak tart, az nekem irreleváns.
Az lenne a fenegyerekség, ha nemcsak Jeszenszkyt faszozná le, hanem a vejkókat is.
Éppen akkor nem lennék fenegyerek, ha más mondaná meg nekem, hogyan legyek fenegyerek. Senkinek sem akarok megfelelni. Önnek sem. Nem ez a fenegyerekség? Ám legyen, morális kifogást akar tőlem hallani? Mondok egyet-kettőt.
Például kifejezetten zavar a jogdíjak kérdése, hogy valaki harminc éve írt valamit, azóta is azt énekli, ha énekli, és megél belőle. Ez szerintem élesen ellentétes a teljesítmény kérdésével és elkényelmesedéshez vezethet, amit én elutasítok. Vagy: megveszek egyszer egy vírusirtót és évente fizetek azért, hogy megújítsam. Szerintem nincs ez így rendben. És számos olyan visszásságát tudnám még kiemelni a modern kapitalizmusnak, ami nyugtalanít, és mégis, feltehetőleg hatalmas vagyonok képződnek általa. Ezekkel kapcsolatban én megállok a zsörtölődésnél, de ha önt a zsörtölődésnél jobban zavarja az, amit kifogásol, akkor csináljon politikát vele szemben.
Akinek nem tetszik a NER, alapítson pártot, vagy kussoljon? Ne már. Ön se iratkozik be az orvosira, ha félrekezelik a mandulagyulladását.
Miért nem bízik magában jobban? Ha azt gondolja, hogy mindaz, ami van, immorális és az ezzel szemben állók a moralitást és az igazságot képviselik, akkor mért ne kerülhetnének többségbe? Azt mondja, lehetetlen politikai mozgalmat csinálni, mert felborul a pálya?
Felborul bizony. Például a médiában. A sajtó szerepéről ön a szakdolgozatában azt írta, hogy…
A szakdolgozatomban? Az mikor is volt?
1999-ben.
Ó. Van ennek bármilyen jelentősége ma? Általános iskolában pedig megírtam a legkedvesebb nyári élményemet, lehet, hogy abban is talál valamilyen morális állítást.
Szóval azt írta a szakdogában, hogy „a médiumok az egész társadalmat uralják, befolyásuk alá vonnak mindent és mindenkit… a média a középkori egyház funkcióját vette át… irányítja, befolyásolja és manipulálja a tömegeket… a média közvetve az illúziók társadalmát teremti meg”. Innen nézve érthető a vehemencia, amivel a sajtónak ugrott az Orbán-kurzus.
Ugye, azt azért nem gondoljuk komolyan, hogy az 1999-es szakdolgozatom inspirálta az Orbán-kormány médiastratégiáját? Ez az egyébként konzervatív politikai filozófus Molnár Tamás által ihletett idézet A politika és individuum isten halála után című szakdolgozatomból származik. Jó kis cím, büszke vagyok rá. Ami viszont a tartalmi állítást illeti:
Egészen magas az ellenzéki lapok, hírportálok olvasottsága és az RTL Klub hozzáférése. Nem mondható, hogy aki nem akarja Orbánt, annak nincs felülete, hangja.
Egy kutatás szerint az emberek hatvan százalékához kizárólag a kormányzati média jut el.
Talán azért is van ez így, mert Magyarországon jobboldali konjunktúra van. Az egész társadalom jobbra tolódott, érthető lenne tehát, ha az emberek többsége arra lenne kíváncsi, mit mond a jobboldali média. De még így is meghatározó a kormánykritikus média súlya, amiben nagy szerepet játszik a megszokás. Kíváncsi vagyok, hány olyan jobboldali szavazó lehet, akinek még ma is valamelyik ellenzéki lap a kezdőoldala. Pedig ma kizárólag a jobboldal próbálja megérteni, mi zajlik a világban. Csak ezen a térfélen folyik erről gondolkodás.
Egy témája van, a korrupció, ám Mészáros Lőrinc nevének sulykolása és az OLAF-jelentés nem érinti az emberek életét, a rezsicsökkentés és a migráció meg igen. A jobboldal érti, mi foglalkoztatja az embereket.
A jobb nemcsak érti az embereket, hanem dagasztja a félelmeket azzal, hogy óriásplakátok ezrein, újsághirdetésekben, közhíradóban, még a tévés focimeccsek szüneteiben is a migrációt önti a népre.
Jelent problémát Európának a bevándorlás? Igen vagy nem? És hogyan érthető meg egy probléma? A tünetein keresztül.
A szent cél érdekében megengedhető a túlzás, a csúsztatás, az uszítás? A magyarok zöme sose látott migránst.
A dolgok természete szerint ott a legnagyobb a bevándorlóellenesség, ahol nincsenek bevándorlók. Mégpedig azért, mert az emberek nem akarják, hogy legyenek. Meg akarják őrizni az életüket olyannak, ahogy eddig éltek. Ahol viszont már bent vannak, ott nem a bevándorlásellenesség a fő kérdés, hanem az együttélés problémái kerülnek előtérbe: a nők elleni erőszak, a bűnözés, az integráció, az iskoláztatás, a családegyesítés, a szociális támogatások kérdése foglalkoztatja a többségi társadalmakat. Azt hiszem, ez elég logikus.
A kormány akár úgy is védhetné a biztonságunkat, hogy nem fúj föl egy amúgy valós problémát.
A probléma létét tehát ön is elismeri. Előrébb tart, mint az ellenzék.
Az ellenzék módszeresen felszámolja magát. Ön is hallott olyat, hogy Orbán felépítené a maga új, balos ellenzékét?
Nem tudok ilyen szándékról. Mindenesetre a Fidesz körül mára hatalmas, megbonthatatlannak és legyőzhetetlennek tűnő tábor épült ki. Ráadásul, hogy jöjjek én is egy morális kérdéssel:
Mert nem biztos, hogy jó az nekünk, ha lojalitáson és nem tehetségen múlik az előrejutás, nem biztos, hogy hűbérláncból szövődik a leghatékonyabb társadalmi háló, nem biztos, hogy jó az nekünk, ha Oroszország építi az atomerőművünket, s ha Putyin és Erdogan és az újhorthyzmus a minta.
Ugye, nem bánja, hogy ezt én másképp látom és nem teszem magamévá a politikai vádjait. Innen nézve a dolog úgy néz ki, hogy Orbán harmadszor is kétharmadot ért el. Méghozzá nem véletlenül, ami félelmetes politikai teljesítmény.
Hol a vége?
A jó isten tudja.
Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől
