Révbe érhet a csomagolóanyag-ipar, legalábbis ami a termékdíj eltörlését illeti. Két évnyi lobbitevékenységük nyomán a Környezetvédelmi Minisztérium egyre inkább hajlik arra, hogy a csomagolóanyag-gyártókra kivetett termékdíj helyett a piacra hagyja a szabályozást: oldják meg maguk a csomagolókból keletkező hulladék visszagyűjtését és hasznosítását, esetleg ártalmatlanítását. E cégek pedig örömmel vállalnák magukra e terhet, sőt, már jó előre, két éve létrehozták közhasznú társaságukat, az ÖKO-Pannon Kht.-t a majdani feladatok ellátására.
Ebbe a közhasznú társaságba folyna be az az úgynevezett licencdíj, amit immáron nem a csomagolóeszközök gyártói, hanem azok a cégek fizetnének, amelyek a termékeikre szeretnének “őrző-védő” burkolatot. Ez az összeg szolgálna a visszagyűjtők működtetésének forrásaként.
Valóban hatékonyabb?
Bár a Hulladék Munkaszövetségnél a csomagolóipariakhoz képest kevésbé kitörő örömmel fogadták a kétségtelenül pozitív lehetséges változásokat. Dőreség lenne ezek miatt megfeledkezni néhány zavaró tényezőről.
Rögtön arról például, hogy ezzel elvész a termékdíj egyik igen fontos funkciója, az elrettentés. A díjat azért méretezték annak idején a kibocsátás mennyiségével arányosra, hogy megfontolásra késztessen, visszafogja a csomagolóanyag-felhasználást. Igaz, e szerepét akkor tudta volna betölteni, ha a különböző eredetű, újrafelhasználásában, hasznosításában másmilyen lehetőségekkel kecsegtető csomagolók termékdíja is eltérően alakult volna.
Azaz e díjtétel is segítene választani mondjuk egy 40-50-szer újratölthető és aztán könnyen reciklálható – ily módon környezetbarát – üveg és egy egyáltalán nem vagy legfeljebb 3-4 alkalommal újrahasznosítható műanyagpalack között, az utóbbira magasabb termékdíjat szabva. E lehetőség már öt évvel ezelőtt, a termékdíj-törvény formálódása során elveszett, most azonban minden egyéb mértékletességre intő funkció is tovatűnni látszik.
Nem tudni ugyan, hogy minek alapján kalkulálják a majdani licencdíjat és mekkora lesz – azaz mekkora lehet a visszatartó ereje -, az azonban nagyon is egyértelmű, hogy a rendszert működtetni készülő csomagolóanyag-gyártóknak csöppet sem érdekük a felhasználás mérséklése: nyilván minél több terméküket szeretnék eladni. Nem véletlenül citálják rendre a szerintük Magyarország lemaradását tükröző egy főre jutó csomagolóanyag-felhasználási adatokat. Ezek szerint egy magyar polgárra évente 75-80 kilogramm jut, Nyugat-Európában ennek a kétszerese, 150-170 kiló az átlag.
Az új rendszer előnyeiHatékonyabb működés:
A szakma minden bizonnyal kikényszerítené azt, amit a termékdíj behajtásával megbízott adóhatóságnak az elmúlt fél évtized során sem sikerült megoldania, nevezetesen azt, hogy a díjat minden csomagolóanyag-gyártótól begyűjtse. A tavaly befolyt 5 milliárd forinton túl becslések szerint ugyanis további milliárdokra is rúghat az az összeg, amelyet a gyártók “elfelejtettek” befizetni. Ezeket a cégeket ugyanis a szakma nyilván rövid úton kiközösítené, belső szabályai, erőviszonyai segítségével díjfizetésre késztetné.
Ellenőrizhetőség: Az átalakítás révén egyértelműbb volna a kht.-ben a pénz sorsa: nem tűnne el – mint most, központosított adóbevételként – 80-85 százaléka a büdzsé csatornái között. A termékdíjból befolyt összegnek ugyanis alig több mint ötödét fordítják a csomagolóanyagokból keletkezett hulladékot visszagyűjtő szervezetek működtetésére, jóllehet e pénznek a törvényben megszabott sorsa pontosan ez volna.
Megszűnő mentesség: A rendszer előnyére válik az is, ha megszűnik a mentesség jelenlegi intézménye. Azok a gyártók ugyanis, amelyek szemétté vált csomagolóanyagaikból bizonyos mennyiséget – mondjuk egyharmadnyit – visszagyűjtenek, a teljes termékdíj-befizetési kötelezettségüktől megszabadulhatnak.
Beruházások nélkül nem megy
A cél mindenesetre a hulladéktörvényben 2005-re szabott előírás teljesítése: a csomagolóanyagok felének újrahasznosítása. A tavalyi 700 ezer tonnának a negyedével-harmadával történt ez meg – e statisztika valóságtartalmát is sokan megkérdőjelezik -, azaz a következő négy esztendő során legalább a duplájára kellene ezt az arányt felsrófolni.
Ez pedig nem csupán a meglévő visszagyűjtő, hasznosító kapacitások jobb kihasználását kívánja meg, de jelentős újabb beruházásokat is. Kérdés, hogy ehhez honnan találni forrást, mivel a licencdíj nem erre, hanem csupán a működtetés finanszírozására szolgálna. E beruházásokra pedig már csak azért is sort kell keríteni, mert miközben a kereskedelmi csomagolási hulladékok feldolgozása elég jól áll, addig a lakosságiaké szinte sehogy.
Ez persze érthető, hiszen az előbbi rendszerint nagytömegű, egynemű, tiszta, gyakran valamelyest már fel is dolgozott szemetet jelent, az utóbbi viszont éppen az ellentétét. Így jóval aprólékosabb kezelést kíván, ami még a szemetét szelektíven gyűjtő lakókkal megáldott országokban sem nyereséges üzlet.
A hulladéktörvény újrahasznosítási előírásainak betartásához azonban nem lehet a lakossági csomagolóanyag-felhasználástól eltekinteni. A gyártóknak erre a területre is el kell kalandozniuk, mivel kizárólag kereskedelmi hulladékból nem tudják teljesíteni az 50 százalékos limitet. Mindenesetre a korábbi pécsi kezdeményezések után e hónaptól Győr teljes lakossága is részt vesz egy ilyen kísérletben.
Dilemmák
Ha sikerül elérni a limitet, az már mindenképpen örvendetes. Eredmény-e azonban – merül fel a kérdés -, ha a nagyobb csomagolóanyag-kibocsátás révén abszolút értékben esetleg ugyanakkora vagy tán még nagyobb lesz a sorsára hagyott hulladék? Ez az a pont, ahol általában felmerül a piacgazdaság egyik alapvető kérdése: szabad-e a társadalomra, a környezetre kockázatot jelentő ügyeknél a közcélú feladatokat tisztán a piacra hagyni?
E módosítások révén az állam némi ellenőrző funkciót tart meg csupán, elveszti annak lehetőségét, hogy később bármilyen érdemi módosítást tegyen a rendszeren. Igaz, így tettek korábban Nyugat-Európa-szerte, de ez az a csapda, amelyből most például a francia környezetvédelmi minisztérium nem tud kilábalni: szigorító lépéseinek a piac rendre sikerrel ellenáll.
Mindennek ellenére alapvető elemeit tekintve még a környezetvédők is elfogadhatónak ítélnék az új rendszert, igaz, egy jelentős feltétellel. Akkor, ha a csomagolóanyagok újrahasznosításának a finanszírozása is megoldódna, mondjuk éppen a licencdíj megosztásával. Ebből olyan rendszer egészítené ki a visszagyűjtést, amely az újratöltést segíti, és a kereskedelem költségekben mérhető ellenérdekeltségét ellentételezi. A másik feltétel szerint pedig segíteni kellene a visszaforgatott termékek, a másodlagos nyersanyagok piacra jutását, például kedvezményes áfakulccsal.