Egy kicsit minden kutya skizofrén

Több tízezer év emberrel való együttélés eredményeképpen a kutya az ember igényeit sokoldalúan kiszolgáló, a munkatárs szerepét egyre jobban betölteni képes állattá formálódott. Feladatát gyakran a gazda mellett, sokszor vele összehangoltan kellett végeznie, ezért vált ennyire különlegessé, és gyakorlatilag összehasonlíthatatlanná más háziállatokkal – itt mentünk bele korábban a nagy „kutya vagy macska” vitába.

A felpörgő városiasodás nyomán, főleg az elmúlt bő fél évszázadban a kutya kilépett a munka világából, a túlnyomó többség ma már a szó legszorosabb értelmében társállattá, házi kedvenccé vált.

Kissé skizofrén élőlények

A papi és a mami kis nyuszifülei, kényeztetik, sokan gyerekként tekintenek rájuk, ők pedig rettenetesen élvezik. Nincs is ezzel semmi baj, ha emellett képesek vagyunk vele kutyaként is bánni: fegyelmezni, mozgatni, szellemileg is lekötni, kielégíteni az ebként felmerülő igényeit – utána lehet babusgatni, kényeztetni.

Ha a kutya ragadozó, be szabad engedni a családba?

Milyen ebet válasszunk gyerek mellé? És első kutyának? A rossz válasz ember és állat számára is veszélyes lehet – szakértő segítségét kértük.

De mindeközben hogyan tekint önmagára a kutya?

Egyetlen eb gondolatait sem látjuk, de a jelek arra mutatnak, bizonyos értelemben »skizofrén« élőlényekről van szó: néha emberként, néha kutyaként viselkednek. Ez főleg a jól szocializált, aktív emberi környezetben élő kutyákra igaz

– mondja a 24.hu-nak Dr. Topál József, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének etológusa.

Nem érdekli, hogy néz ki

Érdekes kérdés, mit gondol, gondolkodik-e saját magáról? Ennek megállapítására való az úgynevezett tükörteszt. Gyerekek 1,5-2 éves kor felett és a főemlősök tükörbe nézve önirányult viselkedésbe kezdenek, így bizonyítják: felismerik magukat. Mit jelent ez? Olyan testrészeiket kezdik el vizsgálni, amelyet egyébként nem látnak, például a nyelvüket.

A kutyáknál ez nem működik. Bármely gazdi megfigyelheti, első reakcióként megugatja, megmorogja, szaglászni kezdi a tükörképét majd rájön, hogy teljesen semleges. Eztán maga is semlegesen viszonyul hozzá.

Önmagában ez mégsem jelenti azt, hogy az ebeknek ne lenne önképük, hanem inkább arra utal, a legkevésbé sem érdekli saját kinézetük.

Emberként azonosítja magát

Menjünk tovább. A kutya sajátságosan mozog fajtársai és az emberek közegében, első esetben kutyaként, a másodikban emberként viselkedik. Ehhez tartozik még, miszerint az egyetlen olyan fajról van szó, amely

oly módon kezdeményez kommunikációt egy másik faj egyedével ahogyan azt a saját fajtársaival nem teszi

– emeli ki az etológus.

Ilyen például a szemkontaktus, amikor az ember szemébe néz, próbálja értelmezni szavait, megérezni hangulatát, gondolatait. Egy másik kutyával soha nem néz farkasszemet, pontosabban csak akkor, ha fenyegeti, vagy meg akarja támadni: a fajtárssal szemben ugyanis a szemkontaktus a legkeményebb agresszió jele.

A lényeg tehát, amiért persze erős túlzással skizofrénnek nevezhetjük az ebeket, hogy emberekkel emberként, kutyákkal kutyaként kommunikálnak

– nyomatékosítja Dr. Topál József.

Sőt, a leginkább emberi közegben szocializált és életüket is ott töltő segítőkutyáknál még több is megfigyelhető. Egyes állatok jól láthatóan embernek aposztrofálják magukat, amikor elkülönített feladatoknál rendre az emberek közé állnak be a kutyák helyett.

Miért beszélünk az állatokhoz, ha úgy sem értik?

Még egy gépet is érző lénynek nézzük, így nem csoda, ha az állatoknak is magyarázunk, de vajon ők mit értenek ebből?

Összezavartuk énképüket

Oly rég és oly nagy mértékben mozognak az ember szociális terében, hogy fellazult bennük a genetikailag szigorúan szabályozott fajtárs felismerő képessége: kölyökként gyakorlatilag párhuzamosan szocializálódnak a kutyák és emberek közösségébe. Nem eltűnt, fellazult, és ez nagyon fontos különbség – a kutyákkal kutyául beszélnek, az emberrel vegyesen. Probléma egyrészt abból adódhat, ha az ember nem érti meg a „kutyául” közölt információt. Mondjuk, hogy a fogak mutogatása nem mosolyt jelent…

Másrészt viszont bizonyos „énképzavar”, is együtt jár ezzel a folyamattal, a kutyák néha meglepően rosszul ítélik meg saját képességeiket ami akár életveszélyes is lehet.

Sok kistestű kutya azért támad gondolkodás nélkül nála jóval nagyobb ebekre (is), mert pestiesen szólva fogalma sincs, hány kilót nyom fekve. A dominancia fejben dől el, a harcias kis méregzsák úgy értékeli, ő is kutya, én is az vagyok, megmutatom neki, ki a főnök. Hát nem ő, élete a nagydarab ellenfél jámborságán vagy a gazdik gyors közbelépésén múlik.

A természetben minden állat tisztában van saját képességeivel, és ha erősebb fajtárssal találkozik, kitér az útjából vagy elmenekül. A területért, párosodásért folytatott dominanciaharc csak a legritkább esetben és általában azonos képességű állatok között végződik fizikai összecsapással.

A kis kutyák agresszív viselkedése tehát a vadonban pillanatok alatt eltűnne művelőivel együtt.

A nagy jámbor, a kicsi puffancs

Emberi környezetben viszont mindez fordítva működik, mondhatjuk ellentétes a szelekció menete. Ha a kicsi agresszív csak legyintünk rá, úgysem tud komoly sérülést okozni: a gazdi felkapja, pórázra teszi, megfizeti egy-egy kilyukasztott nadrág árát és rossz esetben meg sem próbálja megnevelni. A gének pedig tovább öröklődnek.

Ám ha egy nagytestű kutya agresszív, őt a várható súlyos következmények miatt hamar eltávolítják az ember környezetéből és nyilvánvalóan szaporodni sincs sok esélye.

Talán kis kitérő volt itt a végére, de mindenképp érdekes, mert ezért találkozunk sokkal több agresszív ölebbel, mint nagytestű kutyával.