Tudomány

A paraállat bennünk él

Bihari Dániel
Bihari Dániel

tud újságíró. 2017. 07. 16. 17:00

Póktól menekül, patkánytól sikít, kígyótól elájul? Kisállatfóbia. Van megoldás.
Korábban a témában:

Egér, denevér, pók, kígyó, béka, patkány, csótány

– ezzel a nyúlfarknyi listával gyakorlatilag be is mutattuk azon állatok nagy részét, melyektől az emberek ugyancsak nagy része retteg. Felbukkanásuk még fotóról is megmagyarázhatatlan félelmet, borzongást vált ki sokakban, szélsőséges esetben testi tünetet, akár ájulást okozva.

A cukiságfaktort viszont olyan teremtményekben látjuk, mint mondjuk a medve, az oroszlán, a tigris, az elefánt, a víziló, pedig ők egy akaratlan mozdulattal is letéphetnék bármelyik ember fejét.

Furák vagyunk, de mivel világunkban nincs okozat ok nélkül, a “parás állatokra” is kell lennie magyarázatnak.

Eltúlzott félelem

Van is, fóbiának nevezik. Eltúlzott félelemről van szó: a fóbia tárgyának felbukkanása erős szorongásos reakciót, izzadást, heves szívverést, remegést válthat ki, az állapot egészen a pánikrohamig, ájulásig fokozódhat, és az ember minden igyekezetével igyekszik félelme tárgyát elkerülni

– mondja a 24.hu-nak Miklósi Mónika klinikai szakpszichológus, az ELTE PPK Fejlődés- és Klinikai Gyermekpszichológiai Tanszékének munkatársa.

Nemcsak élőlényekről van szó, gondoljunk csak az injekciós tűre vagy a villámokra, a kisállatfóbia azonban külön kategória.

“Pfuj, ott egy béka, félek tőle, menjünk innen!” – óvodás és kisiskolás korú gyerekeknél ez teljesen normális reakció, ami idővel általában elmúlik. Egyeseknél viszont nem, sőt súlyosbodik és egy életen át kísért.

Nem ösztönösen félünk

Egyes kutatók szerint létezik evolúciós magyarázat. Feltételezik, az emberi törzsfejlődés egy szakaszán a túlélésben előnyt jelentett például a mérges kígyók mihamarabbi felismerése és elkerülése.

Ez alapján alakulhatott ki “ösztönös félelem” a csúszómászóktól. Ami logikus magyarázatnak tűnik a kígyókkal kapcsolatban, de nem indokolja, miért rettegünk olyan állatoktól is, melyek biztosan soha semmiféle veszélyt nem jelentettek ránk.

A tudomány mai állása szerint nem tudjuk biztosan a kisállatfóbia okait, vannak, akik veleszületettnek gondolják, mások a tanulás, a tapasztalatok szerepét hangsúlyozzák

– mondja Miklósi Mónika.

Az alábbi kísérletet fogságban született és tartott rhesus majmokkal végezték, olyan egyedekkel, melyek eredendően nem féltek a kígyóktól. A kutatók videofelvételen játszották le nekik a természetben élő, épp egy kígyót felfedező fajtársaik reakcióját, konkrétan azt, ahogy a csapat hatalmas patáliát csap.

Ezt látva a laboratóriumi egyedek is “eltanulták” a viselkedést, a későbbiekben maguk is pánikba estek, ha kígyót tettek közéjük – ez a vikariáló, vagyis mások példája alapján történő tanulás.

A kutatók rafináltan összevágott képekkel ugyanezt a hatást akarták elérni virágok látványával, de kudarcot vallottak. A majmok egyáltalán nem riadtak meg később sem a virágoktól, holott többször látták, “menekülni kell” előlük.

Vagyis vélhetően mégiscsak van az agyunkban egy bizonyos genetikai előhuzalozottság (amit a szakma igencsak szemléletesen előfeszítettségnek nevez), így bizonyos állatokra könnyebb félelmi reakciót kialakítani. Ehhez azonban tanulás is kell: egy rossz élmény, vagy a környezet tapasztalatainak, reakcióinak tudatos vagy akaratlan átvétele.

Red cat dropping his jaw suprisingly
Fotó: Thinkstock

Undorodom tőle!

A köztudatban a fóbia gyakran keveredik az undorral, ami annyiban helytálló, hogy az undor gyakran vezet fóbiához – világít rá a pszichológus.

Az emberek alapvetően három kategóriába sorolják a fejükben az állatvilág tagjait:

  • az ártalmatlan
  • a veszélyes
  • és az undorító

csoportba.

Ebben persze jelentős kulturális és egyéni különbségek vannak. Főleg az “undorító” a kultúrafüggő, gondoljunk csak a Dél-Amerika egyes részein csemegeként fogyasztott denevérhúsra, a lárva- és rovarevésre, az Indiában patkányokkal együtt étkező hívőkre, vagy a pókra nemes állatként tekintő indiánokra.

Az undor gyakran vált ki fóbiát, a fóbia pedig eltúlzott félelem – ez a tételmondat sok mindent megmagyaráz.A többség bizonyára magára ismer a példának szánt, közel sem teljes felsorolásából:

  • Undorodunk a testnedvektől: “nyálkás” állatok, mint csiga, béka, varangy, kígyó (pedig a kígyók bőre nem nyálkás, olyan száraz mint a miénk, csak csillog).
  • Undorodunk a vérivástól: vérszívók, mint pióca, kullancs, denevér (miközben a denevérek népes rendjéből alig néhány faj foglalkozik ilyesmivel).
  • Undorodunk és megijedünk attól, ha valami kéretlenül hozzánk ér, “ránk száll”, mozgása gyors és számunkra kiszámíthatatlan: rovarok, denevér (a denevér nem tud és nem is akar belegabalyodni az ember hajába).
  • Úgy általában tartunk az éjszaka teremtményeitől, hiszen sötétben legfőbb érzékszervünk cserben hagy; a napnyugta után aktív állatokat titkok lengik körül: denevér, bagoly, csótány, de ide is besorolhatjuk többek közt az egeret és a patkányt.
  • Félünk (egy bizonyos szintig teljesen jogosan) a mérgező, potenciálisan fájdalmat okozó apróságoktól: méhek, darazsak, skorpiók, kígyók, pókok.
  • Undorodunk és félünk olyan állatoktól, melyek betegségeket terjeszthetnek: patkány, egér, csótány.

Kulturális beidegződés

A betegségterjesztőkhöz tartoznak az ezzel tévesen vádolt élőlények is, őket “tudat alatt”, kulturális örökségünk részeként vádoljuk.

A középkori Európában tudományos tényként tekintettek a pókok és békák kórokat terjesztő tulajdonságára. Bár már tudjuk, hogy ez nem igaz, sőt, kortársaink túlnyomó többség nem is tud a régi tévhitről, mégis erős a viszolygást – ez az úgynevezett családi halmozódás. Ahogy a laikus mondaná: tudat alatt élő hagyomány.

És ha már kulturálisan motivált ellenérzésről beszélünk: miből is áll a “tipikus” boszorkányfőzet? Varangy mája, denevérszárny, békaláb…

Vannak, akik a madaraktól rettegnek, mások a kutyáktól – nem is mindig a harapástól, inkább a “testnedvüktől”, vagyis hogy megnyalják őket. Hosszan sorolhatnánk, de ahogy a fóbiák tipikusak, úgy tárgyuk annyira egyéni lehet.

Girl (8-9) lying on grass with cat on shoulder, smiling
Fotó: Thinkstock

Ne húzzuk rá a gyerekre

A fóbiát tehát nagyrészt egymástól tanuljuk, de azt nyilván senki nem akarja, hogy gyermekére átragassza. Pedig ez történik, ha előtte esünk pánikba. A legrosszabb pedig az, ha őt is tiltjuk a félelmünk tárgyától.

Inkább beszéljük meg vele: anya vagy apa tart ettől és ettől, de igazán nincs is oka rá, az a valami nem bánt, nem veszélyes. A pszichológus azt javasolja:

Ezeket a helyzeteket, tárgyakat, állatokat ne a fóbiás szülő, hanem a párja ismertesse meg a kicsivel – nyilvánvalóan minden negatív felhang nélkül. Utána együtt lehet akár nevetni is: anya fél a gilisztától, de mi meg is merjük fogni, mert nem harap.

Kisebb fóbiái szinte mindenkinek vannak, a baj ott kezdődik, amikor az már az életminőséget befolyásolja. Szélsőséges, de létező példa, amikor valaki a madarak miatt nem mozdul ki a lakásból, vagy képtelen elaludni, attól tartva, hogy éjjel pók mászik rá.

Az indokolatlan félelmek számos kellemetlenséget okozhatnak, érdemes szakemberhez fordulni. A megoldás a viselkedésterápia, ahol a pácienst lassan közelítik félelme tárgyához. Miklós Mónika szerint ez “nyilvánvalóan kilépést igényel a komfortzónából, de igen hatékony gyógymód”.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.