Tudomány

Ezreket kényszerítünk, hogy kirepüljenek Budapestről

Bihari Dániel
Bihari Dániel

tud újságíró. 2017. 05. 10. 17:40

Legalább félszáz madárfaj fészkel Magyarországon települések belterületén, sokat köszönhetünk nekik. Félő, hogy már nem sokáig.
Korábban a témában:

Egy átlagos óbudai lakótelepen még a laikus is legalább tucatnyi madárfajt tud egymástól megkülönböztetni a cinkéktől a varjakig, a galamboktól a ragadozókig. A városi madaraknak létfeltétel a növényzet, a fák, a bokrok élelmet, búvóhelyet, otthont biztosítanak: fák és bokrok nélkül nincsenek madarak és madárdal Budapesten sem. Kihalt, szegényes lenne nélkülük a város.

Madarak és fák összefüggésében emlékezünk meg a legnagyobb magyar “madárünnepről”, a 111. éve megtartott Madarak és Fák Napjáról.

Még pacsirta is

Európában eddig körülbelül 780 madárfajt figyeltek meg, Magyarországon pedig mintegy 410-420-at. A bizonytalanság, a “-tól, -ig” abból fakad, hogy újabb és újabb tudományos módszerekkel a szakértők egyes alfajokat folyamatosan önálló fajjá neveznek ki és fordítva – mondja Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője.

Mintegy 210 faj Magyarországon is fészkel, és a költőfajok száma a településeken is  legalább félszázra tehető. Sokat köszönhetünk nekik, jó lenne, ha ez még sokáig így maradna, sőt, a számuk tovább növekedne.

A parkok, kertek kiváló élőhelyet biztosítanak azon fajok számára, amelyek eredetileg bokros, fás erdőszélek, sziklapárkányok lakói. Ha úgy vesszük, egyedül a mezőgazdasági területek talajon tojást rakó lakói kerülik a várost egészen érthető okból. Azért van egy kivétel, a búbospacsirta: benzinkutak, szupermarketek környezetében a gondozott, nyírt füvön talált otthonra. A varjak 10-15 évvel ezelőtti tömeges megjelenése előtt pedig lapostetőkön is költött százszámra.

Paradicsomi környezet

A város tehát madaraink számára ideális, sziklákkal, fákkal, bokrokkal és nyílt gyepfoltokkal tarkított, úgynevezett szegélyélőhely, ami rendkívüli fajgazdagságot produkál. Ha a sziklát magyarázni kell, próbáljuk meg egy sziklapárkányokon, repedésekben költő parlagigalamb-mama szemével nézni a házakat, peremeket, párkányokat.

Egy szó, mint száz, a szárnyasok kiválóan érzik magukat, önszántukból költöznek mellénk. Már ott tartunk, hogy míg a mezőgazdasági területet kedvelő madarak és egyedszáma ijesztő mértékben csökken, addig az erdei fajoké az új, városi élőhelyeknek köszönhetően is, stabil vagy emelkedik. Nem véletlen, hogy három leggyakoribb fajunk, a feketerigó, az erdei pinty és a széncinege eredetileg erdőlakó.

Az együttélés nyilván lehet problémás is, de a szárnyasokat kilakoltatni lehetetlen: nagyjából olyan lenne, mint egy óvodás csoportot távol tartani a cukorkabolttól – hozza a példát Orbán Zoltán.

A fák teteje a legbiztonságosabb

De nem is akarjuk, hogy távozzanak. Ha biztosítjuk nekik a helyet, cserébe megszabadítanak a szúnyogoktól, kártevőktől. És megosztoznak egymással: gyakorlatilag a talaj szintjétől a 30-40 méteres faóriások csúcsáig más és más madarakkal találkozunk. A lombkorona csúcsi részében, mondjuk úgy, a lombos fa sziluettjétől egy méterre befelé fészkelnek a szarkák, a vetési és a dolmányos varjak.

Rettentő okos állatok, tudatosan választják ezeket a helyeket, ahol az ágak már annyira vékonyak, hogy macska, nyest, nyuszt, vagy éppen az ember nem mer kikapaszkodni tojást dézsmálni, fiókát rabolni.

A felső és középső lombkoronaszint a sárgarigó kedvelt fészkelő- és táplálkozóhelye. Első látásra az ember nem érti ezt a madarat, ahelyett, hogy rejtőzködne, az elképzelhető legkihívóbb, sárga-fekete ruhát viseli. Pedig neki van igaza: a fényben fürdő lombkoronában nagy a kontraszt a Nap tenyérnyi besütő sugarai és a levelek vetette sötét árnyékfoltok között, a rigó akár fészkén ül, akár élelmet keres, gyakorlatilag láthatatlan. Pont ezért komoly kihívás sárgarigót megfigyelni.

A bokrokkal már gondok vannak

A magasban költi fiókáit a városi ragadozók többsége is, ez az élőhely zavartalan, kiváló, a madarak jól érzik itt magukat. Lefelé haladva viszont romlik a helyzet, mert nincsenek sűrű, bokros területek, a városi parkokban inkább csak “optikai bokrokkal” találkozunk. Ennek rosszul értelmezett közbiztonsági “okai” vannak. Rendőrségi nyomásra a növényeket a Margitszigeten és a Városligetben is jó két méter magasságig felnyírják, illetve azért hiányoznak a kiterjedt bokrosok, hogy a rossz szándékú emberek ne bújhassanak közéjük – mondja Orbán Zoltán.

Pedig a fülemüle, a poszáták, a füzikék, az ökörszem vagy a vörösbegy a több tíz négyzetméteres, kiterjedt, sűrű bokrosban érzi jól magát.

És komoly hasznot hajt: ezek a madarak milliószámra kapkodják össze napközben a levelek fonákján pihenő szúnyogokat.

Kell a sűrű védelem a fekete rigónak is, az ő fészkét 2-4 méteres magasságban találjuk – találnánk, mert úgy elrejti, hogy ember legyen a talpán, aki kiszúrja. Orbán Zoltán arra figyelmeztet, hogy ha ez a gyakorlat általános marad, több madárfaj továbbra is távol marad a településeinktől, néhányuknak pedig akár búcsút is mondhatunk.

Cinege a postaládában

Végezetül a cinegék hazai faja is mindig feltalálja magát a településeken, sőt. A széncinege 1 300 000 – 1 600 000 párosra becsült magyarországi állományával egyik leggyakoribb madarunk – köszönhetően a városi környezetnek. És a cinkék leleményességének, melyek eredetileg harkályok által hátrahagyott odúkban raknak fészket.

Ilyenek is bőven vannak városainkban, ám a cinegék, különösen a széncinegék nem válogatósak: postaládákba, csövekbe, bármilyen “lyukba” beköltöznek, még az sem kell, hogy tető legyen a fejük felett: találtak már cinkefészket felül nyitott, kerítést támasztó vascsőben is.

(Kiemelt kép: MME/Orbán Zoltán)

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.