James Monroe az Egyesült Államok 5. elnökeként két cikluson keresztül töltötte be hivatalát 1817-től 1825-ig. Nem volt könnyű dolga. A fiatal ország az ősi, európai monarchiákkal szemben törekedett vezető szerepre a nyugati féltekén.
Míg az öreg kontinens a napóleoni háborúkkal volt elfoglalva, a latin-amerikai országok sorra vívták ki függetlenségüket. A győztes nagyhatalmak 1815-ben újrarajzolták Európa térképét, és megalapították a Szent Szövetséget, amelynek célja a forradalmi mozgalmak elfojtása és társadalmi-politikai viszonyok restaurálása volt.
Amerika az amerikaiaké
A “rendteremtés” után a spanyolok, franciák, portugálok figyelme ismét az Atlanti-óceán túlpartja felé fordult, az újragyarmatosítás pedig igencsak szűkre szabta volna az Egyesült Államok mozgásterét. Sőt, I. Sándor cár 1821-ben az alaszkai gyarmatok déli irányú kiterjesztését irányozta elő.
Amerika természetes szövetségese ebben a helyzetben egyedül Nagy-Britannia volt: a britek üzleti érdekeltségeiket, a szabad kereskedelmet féltették európai riválisaiktól. George Canning külügyminiszter fel is ajánlotta az együttműködést, adjanak ki közös nyilatkozatot a latin-amerikai gyarmatosítás megtiltásáról, de Washington nemet mondott. Nem akart cseberből vederbe esni, hogy London a közös fellépés nevében rákényszerítse akaratát.
Arra hivatkozva, hogy Amerika és Európa rendszerei eltérőek, kimondta: Amerika az amerikaiaké.
- Az Egyesült Államok nem fog beavatkozni az európai hatalmak belügyeibe, sem egymás közti háborúiba.
Az Egyesült Államok elismeri az Amerikában létező gyarmatokat, és nem avatkozik be ügyeikbe. - A nyugati féltekén további gyarmatosítás nem lehetséges.
- Az Egyesült Államok elítéli az európai hatalmak azon kísérleteit, amelyek a nyugati félteke államainak elnyomására vagy ellenőrzésére irányulnak, és ezeket a lépéseket ellene irányuló, ellenséges lépésnek tekinti
Nem “befordulást” jelentett
A külföldi hatalmak persze nem vették komolyan az elnököt, hiszen országa sem szárazon, sem vízen nem rendelkezett jelentős erővel. Csakhogy a britekkel fennálló érdekközösség még Canning visszautasítása ellenére is megmaradt, így a szigetország flottája igen komoly nyomatékot adott Monroe elnök kinyilatkoztatásának.
A Monroe-elv viszont korántsem elzárkózásra ítélte az amerikai politikát, ezt a látszatot csak a két világháborúban mutatott hezitálása kelti. A következő évtizedekben az Egyesült Államok erre hivatkozva terjeszkedett a Csendes-óceánon, és a szárazföldön egyaránt. A század közepétől az “Amerika az amerikaiaké” már inkább azt jelentette: az amerikaiak hivatottak a nyugati félgömb vezetésére.
1865-ben Benito Juárez mexikói elnöknek már komoly segítséget nyújtottak a francia támogatással uralkodó Habsburg Miksa császár ellen. Három évtizeddel később az USA uralma alá hajtotta például Kubát, Puerto Ricót és a Fülöp-szigeteket – olyan országokat, amelyek vele szemben is függetlenségre vágytak.
