A Holdra szállásokat alig egy évtized alatt meguntuk, az elmúlt bő egy évtized pedig a Mars űrszondákkal és MARS-járókkal való megcélzásával töltöttük. 2018-ban kezdődhet az amerikai Orion űrkapszula ember nélküli próbaüzeme, néhány év múlva pedig az első űrhajósok is a vörös bolygóra léphetnek – talán épp a 2022-ben induló Mars One-program keretein belül. A NASA szeptember végén bejelentette, hogy folyékony víz nyomait találta a Marson, így egyre több akadály hárul el a közeljövő első Mars-missziója elől, de biztosan ez a legjobb ötlet?
Amanda R. Hendrix és Charles Wohlforth a Scientific American-ben néhány nappal ezelőtt megjelent tanulmánya szerint inkább a Szaturnusz legnagyobb holdjára, a Titánra kellene indulnunk, bár az igaz, hogy a felszínén mínusz százötven-kétszáz fok van, az égből pedig etán és metán esik, ami a szénhidrogén-óceánokba ömlik, de a kérdést ökológiai szempontból megközelítve tényleg nincs jobb választásunk.
A Föld környékén körbenézve a Vénusz és a Merkúr azonnal kiesik a lehetőségek közül, hiszen mindkettő túl közel van a Naphoz, a Vénusz atmoszférája pedig ezen felül még mérgező is. A Mars és a Hold elsőre jó ötletnek tűnnek, hiszen közel vannak, és barátságosnak látszanak, de egyetlen komoly problémáról mindenki megfeledkezik:
Az efféle sugárzás rákkeltő hatásai már régóta ismertek, de az elmúlt két évben a kutatók arról is megbizonyosodtak, hogy az emellett még agykárosodást is okoz – az egereken végzett, űrben tapasztalható sugárzást szimuláló kísérletek során az állatok kognitív képességeik egy részét elvesztették, agyuk szerkezete pedig láthatóan megváltozott.
A Földön mindennek az atmoszféra víztartalma miatt nem vagyunk kitéve, az űrben viszont egy két méter széles vízfüggöny kellene ahhoz, hogy a GCR (galaktikus kozmikus sugárzás) fele eltűnjön, így a marsi, vagy holdbéli bázisoknak mindenképp a felszín alá kellene épülnie. Ezek persze igen nehezen lennének megépíthetőek, vagy később bővíthetőek, földalatti városokat pedig akár a Földön is építhetnénk. Miért tennénk tehát ugyanezt a Marson, ha jó ideig egyszerűen még nem vagyunk rákényszerülve?
A következő lehetőségek a Jupiter és a Szaturnusz tucatnyi holdja, melyek közül egyértelműen látszik, ki lenne a győztes:
hiszen ez a leginkább Föld-alakú mind közül, és egyedül ez büszkélkedhet azzal, hogy a felszínén a jól ismert földiekre hasonlító tavak vannak.
És mi a helyzet a sugárzással, meg a hőmérséklettel?
A Titánnak nitrogénalapú atmoszférája van, ami ugyan feleannyira vastag, mint a jó öreg Földé, de ez kétségkívül jobb a semminél. A felszínen óriási szénhidrogén-tartalékok várják a kiaknázást, folyékony és szilárd, homokbuckákra hajazó formában, így az energiaszükségleteinket is játszva kielégíthetnénk, a felszín alatti vízjégből pedig a légzéshez elengedhetetlen oxigénhez is hozzájutnánk.
A hőmérséklet persze nem túl kellemes, hiszen a mínusz 180 fok egyáltalán nem egy vendégcsalogató adat, de az atmoszféra miatt nem lenne szükségünk szkafanderre és nyomásálló, speciális öltözetre, mindössze nagyon meleg ruhákra és egy légzőkészülékre, feltéve, ha bármikor kimerészkednénk a műanyagalapú óriáskupolák védelme alól.
A sportlehetőségek sem merülnének ki a jól megszokottakban, hiszen a Holdéhoz hasonló gyenge gravitáció lehetővé tenné például azt is, hogy hátunkra szerelt szárnyakkal repülhessünk.
De hogy jutunk el odáig?
Na itt a baj: a jelenlegi technológiai lehetőségeinkkel hét évig tartana az út, de az asztronauták az út során elég hamar halálos dózist kapnának a már említett sugárzásból, szóval két fontos dolgunk van: jobb hajtóműveket és erősebb sugárzásvédelmet kifejleszteni.
A Földről való költözés nem lesz gyors folyamat, és előbb saját problémáinkat is meg kell oldanunk, de minden esély megvan arra, hogy az emberiség következő lakhelye nem a Mars, vagy a Hold, hanem a Titán legyen.
