I. Ferdinánd magyar király, és a János Zsigmond erdélyi fejedelmet képviselő Fráter György 1551-ben kísérletet tett a szétszakított ország újraegyesítésére. Nem úgy sikerült, ahogy tervezték, de végül Ferdinánd lett az úr keleten is – és ezt a török nem tűrte.
Halál fia, aki megadja magát
A fősereg 1552-ben indult büntetőhadjáratra Magyarország ellen. Sokáig vívták Temesvárt, mígnem annak főként külföldi, zsoldos védői a szabad elvonulás ígéretében bízva rákényszerítették Losonczy István kapitányt a vár feladására. Törökök szoros sora között vonultak kifelé, amikor az utolsó ember is kiment a kapun, az ellenség rájuk vetette magát.
A történetíró, Istvánffy Miklós idézi Losonczy utolsó perceit:
… ez az a nagy török álnokság, ez a halálunk. De rajta, amíg egyikünk is él, ragadjatok fegyvert, hogy ne haljunk meg bosszulatlanul. Ezt mondva kirántja kardját, a beglerbégkövetét átdöfi […] Ekkor megütötték a dobokat és megfújták a trombitákat. Mindnyájan fegyvert ragadtak, egymást buzdították, hogy becsülettel kell elesni, s amennyire lehet, az ellenség sűrű és tömött csapatai közül törjenek ki. Kevesüket azonban legyőzte a sokaság. Losonczi sokáig erőteljesen védte magát, hogy élve az ellenség kezébe ne kerüljön, majd fején halálos sebet kapott, s bal oldalát lándzsával átdöfték, végül, miután lovát leszúrták, s ez összerogyott, elfogják.
A vezér elé vitték, akinek a haláltusáját vívó kapitány kemény szavakkal vetette szemére esküszegését, majd lefejezték. Testét megnyúzták, puha fűvel és selyemmel kitömték, majd Konstantinápolyba küldték Szulejmánnak a jelentéssel: Temesvárt bevették. Számos vár esett el, Szolnok, Drégely, Lugos, Karánsebes, Arad, Lippa, sorolhatnánk hosszan. A hadjárat célja az volt, hogy a magyar hódoltsági terület déli felét biztosítsák, megakadályozzanak egy esetlegesen Erdélyből induló támadást.
12 ezer vas ágyúgolyó
Fontos célpont volt Eger vára, amely az utolsó erősség volt a nagyrészt csak fallal kerített, felkészületlen felvidéki városok, Magyarország fő érclelőhelyei előtt. A vár kiemelt stratégiai szerepével mindenki tisztában volt, Dobó István várkapitány mégis hiába írta segélykérő leveleit a Habsburg királynak.
Az oszmánok szeptember 16-án kezdték az ágyúzást, és megkezdték a “szokásos” stratégiájukat: rommá lövik a falakat, majd a réseken bezúdulva óriási túlerejükkel diadalmaskodnak. Hetekig folyt az ágyúzás, miközben a védők több nagy rohamot is visszavertek, az idő pedig a keresztényeknek kedvezett. A korán érkező fagyok, fogyatkozó készleteik miatt az október 12-ei és 13-ai két nagy roham után október 17-én a török elvonult, feladta az ostromot.
Az egyik fél a bátorság páratlan erejével és szívósságával támadott, a másik meg állhatatosan védekezett. Ezzel, úgy látszott, mi a magyar névnek kevéssel előbb elveszített dicsőségét bátor és szerencsés tűréssel és kitartással visszaszereztük. […] Azon ostromon a mieink több mint tizenkétezer nagyon súlyos vas ágyúgolyót szedtek össze, és a vár udvarán halmokba rakták, éppen ezért már meg sem számolták a kis sólyom- és skorpióágyúk golyóit
– írta Istvánffy.
