Tudomány

Meghalt Szulejmán, a szíve Magyarországon maradt

Bihari Dániel
Bihari Dániel

tud újságíró. 2016. 09. 06. 13:00

Korábban a témában:

Nagy Szulejmán Szultánt méltán nevezhetjük az egyik legnagyobb török uralkodónak, regnálása alatt birodalma fénykorát élte. Hegemóniát szerzett a Földközi tengeren, keleten döntő vereséget mért a perzsákra, délen fennhatósága alá vonta Észak-Afrika partvidékét, nyugaton pedig a Magyar Királyságon átgázolva hadait Bécsig vitte.

Otthon különös gondot fordított a törvényhozásra, megreformálta a közigazgatást és az adóztatást, iskolákat alapított, fejlesztette az infrastruktúrát, virágzott a művészet. Fejlődött az ipar, a kereskedelem, egyszóval Szulejmánnal aranykor köszöntött alattvalóinak.

Augusztus 29., a szerencse napja

Magas kort élt meg, alig egy hónappal 72. születésnapja előtt halt meg. Annyi biztos, hogy a Szigetvár alatti táborban a győzelem előtti napokban, valamikor az 1566. szeptember 7. előtt, valószínűleg 6-án. Ezért emlékezünk rá ma, méghozzá a címben megfogalmazott, kissé rendhagyó módon. Sok jót ugyan a magyar nem köszönhet neki, de olyan ellenfél volt, akitől még kikapni sem szégyen. És egyébként is, a történelem ítél minket, nem fordítva.

A lényeg tehát, hogy Szulejmán számára a Magyar Királyság inkább csak eszköz volt, mint cél, ő Budánál jóval távolabbra, Bécsre és a nyugati nagy monarchiák felé tekintett. A háború volt az élete, végzete a szó szoros és átvitt értelmében is Magyarország, szerencsenapja pedig a 29.

1521. augusztus 29. volt a napja, hogy elfoglalta Nándorfehérvárt, az ország és a nyugati kereszténység kapuját. A várat, amit Hunyadi és szerb-magyar vitézei oly hősiesen védtek, és amely elvesztésétől az egész keresztény világ rettegett. Mert ezzel a török előtt nyitva állt az út a magyar Alföldre, Budáig, Bécsig gond nélkül masírozhatott – persze csak miután legyőzte a magyar haderőt.

Szulejmán ezt az akadályt is vette, 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában elveszett a fegyveres erő, a nemesség színe-java, de maga a király is. És a két keresztény magyar uralkodó közti háborúskodást kihasználva Budát is elfoglalta 1541-ben, természetesen augusztus 29-én.

Már hogy is ne a 29 lett volna a szerencseszáma? Buda eszmei értékkel is bírt, ez volt az egyetlen nyugati keresztény főváros, amit az Oszmán Birodalom meg tudott hódítani.

Szulejmán fiatalon, 1530-ban Tiziano festményén (Wikipedia)

A táborban halt meg

Szulejmán szultán született hadvezér volt, utolsó hadjáratát is maga vezette – aggastyán létére ragaszkodott hozzá, hogy személyesen álljon az 1566-os hadjárat élére. Még akkor is, ha az utat már nem bírta nyeregben, és gyakorlatban Szokollu Mehmed nagyvezír irányította a hadjáratot.

Sziget védőinak hősiessége megnehezítette az ostromlók dolgát, Zrínyi és vitézei gyakorlatilag megtizedelték a szultáni hadat, de a vár végül elesett. Ám Szulejmán ekkor már halott volt. Valószínűleg szeptember 6-án, épp ma 450 éve halt meg, minden bizonnyal “ágyban, párnák közt” – idős, legyengült szervezete nem bírta az utazással és a tábori élettel járó fáradalmakat.

Vezérei eltitkolták halálát, testét bebalzsamoztatták, felöltöztették, és mintha élne, tovább “szerepeltették”. Így tudták elkerülni a zavart a katonák között, és az utódlási harc fellángolását odahaza: csak Isztambulba érve jelentették be hivatalosan Nagy Szulejmán szultán elmúltát.

A szíve itt maradt

De feltehetően csak testének egy része nyugodhatott ősei között. A szultán belső szerveit, amelyeket képtelenség lett volna megóvni a rothadástól a hosszú út során, Magyarországon, Szigetvár mellett temethették el. Valószínűleg egy díszes edénybe helyezve, nyughelye fölé pedig díszes síremléket emeltek. Ennek maradványait tárhatták fel magyar kutatók tavaly év végén.

Ám a feltételezett türbében, ahol Szulejmán maradványainak kellett volna lenniük, csupán egy rablógödröt találtak.

A kutatók ugyanis a falakon kívül nem találtak semmit – sem edényt, sem az uralkodó porait. Az évszázadok során sírrablók járhattak ott, mindent elvittek, ami érték volt. Elképzelhető, hogy császári katonák fosztották ki a felszabadító háborúk során. A keresztény vitézek mindennek nekiestek, ami pogány, törték-zúzták és gyújtogatták az ellenség emlékét. És persze kirabolták. Nem valószínű, hogy szervezett vagy parancsolt akció volt, csak egyszerű zsákmányszerzés és rombolás.

Így esett, hogy Szulejmánt szerencséje és végzete is ide kötötte, de szíve is itt maradt – még az is lehet, szó szerint.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind