Mi tagadás, erős szkepticizmussal és lekicsinylő félmosollyal az ajkunkon vettük hírét a korszakalkotó új fejlesztésnek, a kutyatelefonnak. Mindjárt mutatjuk videón is, de előbb a dolog lényege.
Egy kamerás, képernyős eszköz a falon “kutyamagasságban”, amire ha okostelefonnal rácsörgünk, látjuk és halljuk is az otthon hagyott ebet. Ő is hívhat minket, amint megnyomja a számára kifejlesztett hívógombot, majd elugathatja, mi nyomja a szívét. Sőt, ha jó gyerek volt, még egy jutalomfalatot is guríthatunk neki egy ujjmozdulattal. Íme:
Itt ugye azt mondják, bármikor és bárhonnan “beszélhetünk” a kutyánkkal, kényeztethetjük is, de ő is bármikor ránk csöröghet. Ezzel pedig az eb számára vége a tétlen várakozás unalmának, és a gazdit is feldobja munka közben, ha kicsit dumcsizhat az otthon hagyott kedvenccel.
Akar velünk “csevegni” a kutya?
Első látásra tényleg fura. Aztán belegondolva, hogy nem minden hülyeség, ami annak látszik, megkértük Pongrácz Péter etológust, az ELTE Etológia Tanszékének docensét, hogy nézze meg a videót, és mondja el nekünk, mi értelme van, van-e értelme mindennek?
A témát mindenekelőtt érdemes két részre, vagyis az ember és az állat szempontjára bontani – mondja a szakember, és utóbbival kezdünk.
El nem ítélhető módon saját magunkból indulunk ki, fajunknak pedig lételeme a kommunikáció, közlés akár szóban, akár írásban. Természetes módon ezt szeretnénk kivetíteni az állatokra is, főleg a társállatként tartott kutyákra.
Az igazság viszont az, hogy a kutya nem akar “cseverészni”. Eszébe sem jut. Egészen egyedülálló módon kommunikál az emberrel, jelzi minden szükségletét, figyeli és értelmezi a gazdi hangulatát, mozdulatait, parancsszavait, de ennyi.
A kutya által az ember felé kezdeményezett kommunikáció kimerül pillanatnyi testi és lelki állapotok, igények közlésében. Kiválóan megérjük egymást, ez a sok évezredes együttélésből fakadó tény. De a kutya nem akar emberek módjára “csevegni”.
Bármilyen “okos”, nem tudja értelmezni
Kísérletek igazolják, hogy az ebek felismerik gazdájuk hangját és képét, és még utóbbit is meg tudják különböztetni más emberekétől.
Nem tudja összerakni, hogy a gazdi most távol van, és csak “beköszönt” hozzá, így az is lehet, elsőre őrült módon keresni fogja a készülék közelében. Kezelhetetlen szituáció számára, hogy hallja (talán látja is) az embert, aki viszont még sincs ott. Idővel nyilván a legtöbb eb megszokja (megunja), attól semmiképp nem kell tartani, hogy hívásunkkal súlyosan megzavarnánk az egyébként nyugodt kutyát.
Viszont amelyik eb különben is rosszul viseli az egyedüllétet, ettől a gazdi telefonhívásától nem biztos, hogy megnyugszik, sőt fenti gondolatmenetet folytatva: még izgatottabb lehet, vagyis egyéniségtől függően a dolog többféle is elsülhet.
Mit mondana önnek a kutyája?
Ami azt illeti, hogy a kutya hívja fel a gazdit… Nos, erre valószínűleg bármelyik kutya beidomítható, de kérdés, hogy érdemes-e rá betanítani? Mi, emberek elsősorban akkor hívjuk egymást, ha valamit közölni akarunk, sürgős, fontos információt akarunk átadni.
A telefon, mint a távolsági kommunikáció eszköze kiválóan alkalmas az emberi kapcsolatok ápolására, elmélyítésére is. De a kutya fejében ez meg sem fordul. Ha mellette vagyunk, nyilván elhalmoz szeretete jeleivel, de otthon egyedül kuksolva ne várjuk, hogy eszébe jut: “úgy hiányzik a gazdi, fel is hívom, elmondom neki”. Ilyen nincs az ő világában.
Sokkal valószínűbb, hogy ha jutalmazással betanítjuk a “hívógomb” használatára, és rászoktatjuk, a kutyatelefon használatával jutalomfalatokat kap, magunk alatt vágjuk a fát. Étel reményében a kutyus feltehetően őrült tempóban indítaná a hívásokat, amivel rövid idő alatt kiborítaná a gazdit – jegyzi meg Pongrácz Péter.
A mami úgy szeret!!!
Ügyes trenírozással viszont – elvileg – lehet hasznos is az eb hívása. Már amennyiben sikerül betanítani, hogy csak bizonyos esetekben nyúljon a telefonhoz: ha valaki megpróbál bejutni a lakásba, ha netán tűz ütött ki vagy ha nagyon megijedt, mert például a vihar betört egy ablakot. Komoly szakértelem kell, hozzá, de nem lehetetlen, és igencsak hasznos opció.
Ezzel pedig már nyakig benne is vagyunk a cikk elején ígért második, emberi szempont kifejtésében. Sokaknak nyilván örömöt nyújt, ha a távolból is ránézhetnek kis kedvencükre, és elmondhatják, mennyire szereti őt a mami vagy a papi, rohan hozzá haza, ahogy tud.
Összességében tehát szórakozásra, önmagunk szórakoztatására kiváló a kutyatelefon. Miért is ne használnánk, hisz végső soron mindenki saját örömére, mondjuk ki harmadszor is a szót: szórakoztatására tart társállatot. A kutyának viszont teljesen mindegy. Közlendője ugyan nincs, de nem fogja ránk csapni a kagylót, ha felhívjuk, és nem is ártunk vele. De az egyedüllét (szeparáció) miatti szorongást, károkozást nagy valószínűséggel ez a módszer nem fogja megakadályozni.
A tapéta letépése, bútorok, könyvek szétrágása, a szemetes tartalmának akkurátus széthordása, az általunk bosszúnak vélt “tudatos” bepiszkítás más tészta, nem lehet egyedül az unalom számlájára írni. Ez az úgynevezett szeparációs szorongás,ami számtalan tulajdonost kerget az őrületbe – nem is beszélve a kutyákról, akiknek gyakran az életükbe kerül…
Folytatásként ezzel a témával is meg fogjuk keresni Pongrácz Péter etológust.
