Árpád nagyfejedelem a “honszerző”, első királyaink, szent nők és férfiak ősapja, puszta léte okán történelmük ikonja. Személyes tetteit, jellemét nem ismerjük, de mivel a IX-X. század fordulóján az ő kezében volt a főhatalom, az eredményeket is hozzá köthetjük. A magyar állam átköltöztetését a Kárpát-medencébe, a letelepedést, az aktív és kezdeményező külpolitikát, és a pozsonyi csatában aratott fényes győzelmet is.
Megszületett
Álmos születését mitikus “felhajtás” kísérte, a történelmi tudat a Turul-mondában őrizte meg nagyrahivatottságát, ősapa jellegét. Árpád esetében semmi ilyenről nincs szó, ami tetteit ismerve furcsa. Anonymus két rövidke mondattal át is lép “Honszerző” Árpád világra jövetelén.
Mikor érett ifjúvá serdült, Álmos vezér akkor feleségül vette azon a földön egy igen nemes vezérnek a leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannóniába, amint majd a következőkben előadjuk.
Nyilván a sor Álmossal kezdődött, fia “csak” a második nagyfejedelem volt , az ő ideje apja halála után jött el. Azért a régiek feljegyezték, hogy Árpád Álmossal együtt költözött ki “Szkítiából”, és indult Pannónia visszafoglalására. Hung váránál pedig: “Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot”.
A fehér ló mondája
A nagyfejedelemről viszont már megemlékezett egy ősi monda: a fehér ló mondája. A népregékre emlékeztető, hármas tagolású történetből egy furfangos, ám kemény, bátor vezető bontakozik ki.
A történet szerint a nagyfejedelem Kusidot küldte a Duna tájára kikémlelni az ottani állapotokat. A szláv Szvatopluk fejedelem békés parasztnép követének nézte őt, azt hitte, a magyarok majd az ő földjeit fogják művelni. Kusid megtöltötte kulacsát a Duna vizével, földet és füvet vitt magával.
Mikor a vezérek látták, hogy a föld és a fű jó, a víz pedig édes, visszaküldték a követet a szláv fejedelemhez, ezúttal fejedelmi ajándékkel: egy fehér paripát vitt magával aranyozott nyereggel, aranyos zablával.
Árpád, aki korántsem vendégként, hanem Attila király földjének jogos örököseként érkezett, harmadszor is visszaküldte Kusidot, aki immár távozásra szólította fel Szvatoplukot. Mondván, a földet a lovon, a füvet a zablán, a vizet a nyergen megvették. A fejedelem ezen gúnyosan elmosolyodott:
Azt a lovat bunkósbottal agyonüssék, a zablát a mezőre kivessék, az aranyos nyerget a Duna vizébe hajítsák!
A magyar követ nem jött zavarba:
És ebből, uram, a magyaroknak mi kára lesz? Ha a lovat megütteted, az ő kutyáiknak adsz eleséget, ha a zablát a fűbe kiveted, az ő embereik, akik a füvet kaszálják, az aranyát megtalálják. Ha pedig a nyerget a Dunába hajítod, halászaik az aranyos nyerget a partra kiteszik és hazaviszik. Ha a föld a fű és a víz az övék, minden az övék.
De erre már Szvatopluk sem mosolygott tovább, szövetségeseit hadba hívva a magyarok ellen vonult. A Duna közelében szenvedett megsemmisítő vereséget, ő maga menekülés közben fulladt a folyóba.
Az államalapító
Miután Árpád nagyfejedelem furfanggal és erővel megszerezte az országot, megismerhetjük az államalapító bölcs vezetőt.
Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának.
Az Úr 907. esztendeje
Nem tudjuk, Árpád nagyfejedelem megélte-e 907-es a pozsonyi csatát, amely a magyarság egyik legfontosabb győzelme volt. Úgy tudjuk, Árpád is ebben az évben, 907-ben hunyt el, így sokan úgy vélik, a nagyfejedelem – és három fia is – a harc során vagy az ott szerzett sérüléseibe halt bele, és Árpád halálának pontos dátumát is megadják: 907. július 7.
Az is lehet, hogy a frankok épp Árpád halálhírére indítottak támadást remélve, hogy kihasználhatják a zűrzavart. Ekkor a nagyfejedelem nyilván még nyár előtt, vagy kora nyáron távozott az élők sorából. De egyikre sincs bizonyíték. A pozsonyi csatáról kizárólag idegen források szólnak, Árpád halálát pedig egyedül Anonymus jelölte meg évszám szerint, ám szót sem ejt a harcról:
Árpád vezér Magyarország főembereit és vitézeit megesketve, fiát, Zoltát, nagy tisztességgel vezérré emeltette. […] Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak.
Logikusan belegondolva is elég valószínűtlen, hogy a szinte félistenként tisztelt uralkodó és fiai, dinasztiájának letéteményesei könnyelműen életüket kockáztatták volna a harcban…
