Inkább döntetlen volt Attila király “nagy veresége”

Az V. század közepén III. Valentinianus császár uralkodása idején a Nyugat-Római Birodalom ügyeit a gyakorlatban Flavius Aetius, a tehetséges hadvezér és politikus, magister militum irányította. Aetius ifjú korában évekig élt túszként Rúga hun király udvarában, kiválóan megismerte a “barbárokat”, és barátságot kötött többek közt Attilával is.

Barátból ellenség

Később római karrierje építése során is komoly hun támogatást kapott, Attila király uralkodása idején pedig nagyrészt békében élt egymás mellett a hun és a római birodalom. Természetesen úgy, hogy Róma adót fizetett. Mégis, 451-ben a csatatéren találta magát szemben a két barát, Attila és Aetius.

Nem tudni, pontosan mi volt a casus belli, a hagyomány két történetet őrzött meg. Az egyik szerint az új bizánci császár “felbujtására” Valentinianus fel akarta mondani a hunoknak fizetett adót, ami ugye nem maradhatott megtorlás nélkül.

A másik szerint a császár nővére, Honoria, hogy szabaduljon egy idős szenátorral kötött házasságából, gyűrűt küldött Attilának – a királyi vér mellett pedig hozományul állítólag a nyugati birodalom felét ígérte. Miután a frigy meghiúsult, a lóvá tett vőlegény bosszúhadjáratot indított.

A késő-ókor legnagyobb csatája

A valóság magja valahol a kettő között lehet, a hunok megkísérelhették Galliát leszakítani a “haldokló” birodalomról, Róma pedig szabadulni akart a több irányból is szorongató barbár nyomástól. Attila vandál, gepida és egyes frank törzsek harcosaival kiegészülve indult nyugat felé, útja során számos várost feldúlt. A Képes Krónika szerint ekkor nyerte el mai nevét Strassburg:

… ostrom alá vette Argentina (Strassburg) városát, melyet addig egy római császár sem tudott megvívni: maga Attila megvívta, falait több helyen lerontotta, hogy bárki szabadon, nehézség nélkül bemehetett oda, s keményen megparancsolta, hogy ezt a falat az ő életében fel ne építsék, s hogy ezt a várost ne Argentinának, hanem Strassburgnak nevezzék ama sok útról, melyeket ő a falon nyitott.

Aetius Gallia déli részéről indult seregével, amelynek felét szövetséges germánok és frankok adták. A hírre Attila észak felé vonult vissza, a mai Troyes közelében, egy ma már meghatározhatatlan helyszínen Catalaunum mellett várta a rómaiakat. A hadak létszámát a krónikák erősen eltúlozták, de az biztos, hogy a késő ókor egyik legnagyobb csatja zajlott itt le.

Őrült vérengzés

Történészek ma úgy vélik, 35-50 ezer fős seregek csaphattak össze 451. június 20-án. Attila védekező taktikát választott, szekérvárat épített tábora köré, innen indított frontális támadást. Őrült vérengzés kezdődött:

A két sereg közt csak oly aprócska folyó kanyargott, hogy a víz még a beléhajított hajszálát is csak alig sodorhatta tovább; miután azonban ott megütköztek, emberek és állatok véréből oly óriási áradás támadt, hogy magával ragadta a szekeret kocsisával együtt, elsodort fegyvereseket, s a rohanó áradat nagy öldöklést művelt mindkét seregben. A régiek nem emlékeznek e világon még egy olyan rettentő és nagy csatára, melyet egy napon és egy helyen vívtak, mint az a csata, mely a nyugati királyok és Attila közt folyt le a catalaunumi mezőn.

Az alánok adták fel először, elhagyták Aetiust, de a római íjászoknak sikerült megakadályozni a hun előrenyomulást. Elesett a Róma mellett harcoló vizigót király, Theoderik is, de ez harcosait nemhogy letörte volna, inkább kettőzött erővel támadtak, és megfutamították a hun sereg széleit alkotó keleti gótokat.

Ez pedig Attilát visszavonulásra kényszerítette, a szekértáborba szorult vissza. Ekkor már leszállt a sötétség, és akkora volt a zűrzavar, hogy Thorismund, a vizigót király fia véletlenül a hun táborba vonult vissza, ami kis híján az életébe került. Aetius viszont nem vállalkozott az ostromra, visszavonult a római sereg is.

Ki győzött le kit?

A nyugati hagyomány a kora-középkortól kezdve a catalaunumi csatát a civilizáció nagy győzelmének tartja a pogány barbárság felett, de valójában Róma nem győzött.

A hunok pedig nem szenvedtek vereséget, az egészet tekinthetjük inkább egy erős döntetlennek. Tény azonban, hogy akkor és ott megállították Attila előrenyomulását.

Annyira nem beszélhetünk a hunok legyőzéséről, hogy a következő évben már Itália földjét dúlták, a stratégiai központnak számító Aquileiát ostromolták. A magyar krónikás hagyomány pedig egyértelműen győzelemről beszél:

Ebben a csatában a gótok nagy királya, Athalarik nevezetű is elesett; mikor vesztét megtudták a többi királyok, akiket meg nem öltek, futásban kerestek menedéket. Ama naptól a hunok és Attila király szíve elbizakodott, a föld kerekségét félelem töltötte el, és ennek hallatára számos ország adóval és ajándékkal szolgált neki.