Tudomány

Többször vetették be a kopasztaktikát Magyarországon, mint gondolná

24.hu
24.hu

2016. 02. 27. 20:34

A rossz szabályok és a fizikai erő adta előnyök kihasználása nem a kopaszgate-tel jelent meg hazánk politikájában. A magyar történelemben számtalan olyan példára bukkanhatunk, ahol a fondorlatosság és a nyers erő lett a döntő egy-egy kiélezett helyzetben.
Korábban a témában:

Nagyot robbant a hazai sajtóban a kedd reggeli kopasz sorfal a Nemzeti Választási Irodánál, valamint a népszavazási kérelmet benyújtó Erdősi Lászlóné ügye. Bár egyértelmű bizonyíték nincs arra, hogy a jelenségnek köze van bármilyen politikai csoporthoz, azért vannak gyanús jelek, nem is egy.

A botrány alapja a rossz szabályozás, illetve a félelemkeltés. Talán nem meglepő, hogy a magyar történelem során számtalan hasonló eset történt. Rossz szabályok, törvénytelen szavazások, komoly visszaélések és fizikai erő alkalmazása, ezek már mind-mind előfordultak korábban.

Kocsmában vett szavazatok

A népképviselet egyik első ilyen botránya a XIX. század első feléhez, a reformkorhoz köthető, amely 1825-től 1848-ig tartott. Az időszak jellegzetessége az volt, hogy a magyar nemesség és értelmiség arra törekedett, hogy törvényes úton javítson az ország helyzetén. A Habsburg hatalom ezt nem mindig nézte jó szemmel, így hát különböző módszerekkel igyekezett keresztbe tenni a reformereknek, akik sokszor szíves-örömest beszálltak a játszmába.

kopasz1

A leghírhedtebb ilyen furfangos fogás az 1840-es évektől elterjedő korteskedés volt, melynek során választókat toboroztak egy-egy jelölt számára. A korszakban kétkamarás országgyűlés volt, ennek alsó házába megyénként két-két nemesi származású képviselő kerülhetett be, akiket a helyiek választhattak meg. A szavazópolgárok többsége szintén nemes volt, igaz, sokan elszegényedtek, így szavazatukat egyáltalán nem volt nehéz megvásárolni.

A lecsúszott nemeseket fogadókban igyekeztek lekenyerezni, nem csupán készpénzzel, hanem étellel, itallal, utazási költségek kifizetésével, és nagy mulatságokkal – általában sikerült is meggyőzni őket. Az “aktivisták” sokszor nem is kedves szavakkal, hanem fenyegetéssel, vagy leitatással próbálták jobb belátásra bírni a bizonytalanokat.

Bár a módszert sokszor az udvarral kötik össze, azért gyakran a reformerek csoportjai is ilyen eszközökkel igyekeztek meggyőzni a választókat. 1843-ban például Deák Ferenc éppen azért lépett vissza a jelöltségtől, mert megtudta, hogy az egyébként győztes választásokon rengeteg pénzt költöttek megvesztegetésekre. A későbbi “haza bölcse” számára ez elfogadhatatlan volt.

A lejáratott költő

Öt év múlva, 1848 tavaszán, a forradalom után már nem a Habsburg udvar volt a fő ellenfél, legalábbis bizonyos csoportoknak. A radikálisabb, politikából kiszorult férfiak fő ellenfelei éppen a mérsékeltebbnek mondható, hatalmon lévő nemesek lettek.

Ilyen radikális ifjú volt Petőfi Sándor is, aki nem csupán költőként, hanem politikusként is igyekezett kivenni részét a mozgalomból. Radikális gondolatai – a köztársaság kikiáltása – miatt a nemesek rossz szemmel néztek rá, és komoly erőket vetettek be, hogy lejárassák.

Petőfi az 1848-as választáson otthonában, a Kiskunságban indult, ez a lépése azonban később hatalmas kudarcnak bizonyult. Bár kezdetben igen népszerű volt, az ellenfelei mindent elkövettek, hogy ne nyerhessen: hazugságokat terjesztettek róla, visszatartották a támogatóit, sőt, megtiltották neki, hogy választási beszédében védekezzen az őt ért rágalmakkal szemben.

Ügyeskedésükkel végül elérték céljukat: Petőfi vereséget szenvedett. A választási kudarc után az elkeseredett költőt még jobban megalázták: felfegyverzett nemzetőrök kísérték ki Szabadszállásról – egyes források szerint még meg is kergették.

Ferenc József rövidre zárta a vitát

A magyar parlamentarizmus egyik legvitatottabb időszaka az 1861-es országgyűlés. Az uralkodó, Ferenc József egy Magyarország számára kedvezőtlen törvénycsomagot akart elfogadtatni a magyarokkal. Az úgynevezett februári pátens egy centralizált, csökkentett jogkörű törvényhozó testületet hozott volna létre. Az így megszületett birodalmi gyűléssel az egyes tagállamok önrendelkezése teljesen megszűnt volna.

A javaslatot természetesen egyhangúlag visszautasították, igaz, két álláspont is megjelent: a felirati, illetve a határozati elvetés útja – előbbi formálisan elismerte a Habsburgok hatalmát, utóbbi viszont elutasította.

A két frakció közt komoly vita alakult ki, hiszen a nézeteltérés valójában az állam alapvető berendezkedéséről szólt. A kiélezett helyzetben azonban váratlan dolog történt: a válaszadás előestéjén a Határozati Párt vezetője, Teleki László öngyilkos lett, máig vitatott körülmények közt. A győztes álláspont így Deák Ferenccé lett, aki politikai támogatóival megfogalmazta az országgyűlés javaslatát az uralkodónak.

Az udvarral ezután komoly vita alakult ki, több törvényjavaslat is szóba került. Ferenc József végül érdekesen oldotta meg a felmerülő problémát: egyszerűen feloszlatta az országgyűlést, melyet ezután csak 1865-ben hívtak össze.

Zsebkendővel az ellenzék ellen

A következő történet már az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeiből származik. Az országgyűlésben az erős kormánypárt és a súlytalan ellenzék közti feszültség miatt a pártok különös módon igyekeztek keresztbe tenni a törvényhozásnak: obstrukcióval, melyre a házszabály is lehetőséget adott.

A képviselők gyakorlatilag agyonvitatták a törvényjavaslatokat, hosszú felszólalásokat tartottak, így szavazásig csak kevés javaslat juthatott el. Az országgyűlés teljesen megbénult, ez pedig az egész országra veszélyt jelentett. A kormánypárt nem maradhatott tétlen, az ellenzékkel szemben gyakran brutális módszerekkel fellépő miniszterelnök, Tisza István hangolta össze a házszabály módosítást.

1904 novemberében egy ülés alkalmával egyszerre három javaslatot tárgyaltak – többek közt a házszabály szigorításáról szóló törvényt. A vita alatt a házelnök váratlanul megindította a szavazást, és leadta az előre megbeszélt jelet zsebkendőjével. A felfordulásban a törvényjavaslatot elfogadták – sok ellenzéki nem értette mi történik, ezért felállt, a korszakban pedig ez a javaslat elfogadásának jelének minősült. Az eljárás természetesen nem volt szabályos, a forró hangulat miatt a házelnök az ülést december közepéig elnapolta.

A télre összegyűlt ellenzékiek az újbóli megnyitáskor kikeltek magukból, vitáztak, kiabáltak, megrongálták az országgyűlés berendezését. A fellépésre a karhatalmi erők is megjelentek, gyakorlatilag csata alakult ki a politikusok és a rendfenntartók között.

A legfontosabb a képviselők biztonsága

Az első világháború utáni anarchikus állapotban szükség volt egy biztos vezetőre. Az államforma kérdését a Tanácsköztársaság bukása után a nemzetgyűlés döntötte el, maradt a monarchia. Az uralkodó kérdése viszont továbbra is nyitott maradt, ezért úgy döntöttek, kormányzót választanak. Az egyik legkézenfekvőbb jelölt a legnagyobb katonai erővel bíró Horthy Miklós fővezér volt, akit mind az antant, mind a közvélemény támogatott.

A szavazásra végül 1920. március 1-jén került sor, és bár kezdetekben több potenciális induló is volt, többségük visszalépett, így a legesélyesebb Horthy maradt, aki végül a 141 leadott szavazatból 131-et kapott meg.

Ezután a nemzetgyűlés Horthyért küldetett, aki vonakodva ugyan, de elfogadta a megtiszteltetést – csak azután ment bele az üzletbe, hogy biztosították arról, hogy a kormányzói jogkör ki lesz szélesítve.

A választás tehát nagy egyetértésben történt. Igaz, kicsit talán árnyalja a képet, hogy Horthy támogatói katonai “túlbiztosítással” igyekeztek akaratukat érvényre juttatni: az Országházat elkordonozták, a ki- és belépést ellenőrizték, korlátozták a képviselők mozgását, sőt, az üléstermet még fegyveresek is biztosították. A cél valószínűleg nem a politikusok védelme, hanem a nyomásgyakorlás lehetett.

Nem csaltak eléggé

A XX. század egyik legsötétebb csalása az úgynevezett “kékcédulás” választás. A törvénytelenségre az 1947-es választás adott lehetőséget, az elkövető pedig a Magyar Kommunista Párt, és annak egyik legfőbb vezetője, Rajk László volt.

A botránynak igen hosszú és komoly az előzménye. A kommunisták már a választások előtt munkálkodtak az ellenfelek ellehetetlenítésén: rengeteg jobboldalit egyszerűen lefasisztáztak, a belügyi kulcspozíciókat megszerezték, így átalakíthatták a választási rendszert.

A módosítások miatt jelentősen lecsökkent a szavazópolgárok száma, ez elsősorban a potenciális jobboldaliakat érintette. Létrejött egy olyan szavazati módszer is, amellyel a választópolgárok otthonuktól távol, kék cédulákkal is szavazhattak – ez pedig rengeteg visszaélésre adott lehetőséget.

Az 1947-es választás nem is telt el csalás nélkül: a kommunisták ide-oda utaztatták a híveiket, összesen akár 120 000 szavazatot is “nyerhettek”. Igaz, ez is kevés volt, még a szociáldemokratákkal összefogva sem kerültek abszolút többségbe.

A nyilvánvaló csalás után a rivális Magyar Függetlenségi Párt beperelte a szélsőségeseket, akik erre szintén perrel feleltek. Az eljárást végül – a bíróságokon lévő pártkatonák miatt – a kommunisták nyerték, az MFP mandátumait eltörölték. A baloldali blokk így túlsúlyba került, a kommunisták pedig befejezték a pártállam kiépítését.

A törökök csak nézelődni jöttek

A fenti példák természetesen a népképviselet időszakából származnak. A magyar középkor és kora újkor még nagyobb botrányokat tartogat, az egyik leghíresebb ilyen eset Buda várának bevétele.

A történet szerint 1541-ben, a megosztott országban három csoport küzdött egymással: a Habsburgok, Szapolyai János hívei, illetve a török szultán, Szulejmán. Szapolyai János és hívei már életében közeledtek a törökhöz, a király 1540-ben bekövetkezett halála után az összefogás még szorosabb lett.

Az eseménysor csúcspontja 1541 volt, amikor a császári seregek sikertelenül ostromolták Budát. A várban ott volt Szapolyai fia, János Zsigmond; felesége, Izabella; illetve két fő tanácsosa, Török Bálint és Fráter György is. A hősiesen védekezők megsegítésére a szultán seregei is megérkeztek, így az ostromot beszüntették a császári erők.

Az Egri csillagokból is jól ismert történet szerint ezután a törökök csellel elfoglalták a várat. A szultán a sátrába kérette a magyar főurakat, az őrség nagy része pedig elkísérte a küldöttséget. Ezalatt a janicsárok “városnézésre” indultak Budára, amely szinte teljesen őrizetlenül maradt.

Míg a gyermek király, János Zsigmond és hívei a sátorban ücsörögtek, a törökök bevették a várat, Szulejmán pedig kijelentette, hogy “védnöksége” alá helyezte Budát, így János Zsigmondnak meg kellett elégednie a keleti országrésszel. A feljegyzések szerint – a legendákkal ellentétben – nem volt “vér nélküli” a várfoglalás, több őr is elesett az összecsapásban.

Első ránézésre az akció egy egyszerű hadicselnek tűnhet. A valóságban azonban van egy igen érdekes elmélet, mely szerint az eset mögött a váradi püspök, Fráter György állhatott, akinek komoly nézeteltérése volt Szapolyai hadvezérével, Török Bálinttal. Bár korábban mindketten a király köréhez tartoztak, az uralkodó halála után egymással szembekerülve igyekeztek pozícióba kerülni.

A sátorban tett látogatás után különös módon a szultán egyetlen túszt ejtett, mégpedig éppen Török Bálintot, aki ezután élete végéig rabságban volt. Mivel ebből Szulejmánnak semmilyen haszna nem származott, könnyen elképzelhető, hogy erre csak egy Fráter Györggyel kötött alku miatt volt szükség.

I. András meggyőző érvei

A külső támadásoktól és belső viszályoktól hangos XI. században az egyik legfontosabb politikai harc I. András és öccse, a későbbi I. Béla között zajlott.

Míg András gyermektelen volt, a német támadások miatt behívta a külhonban tartózkodó Bélát, aki katonai segítséget nyújtott. Cserébe hatalmas birtokot kapott, valamint a király megígérte neki, hogy halála után ő örökölheti a trónt. Azonban a természet közbeszólt, Andrásnak fia született, akit Salamonnak neveztek el. Béla joggal gyanakodott arra, hogy a korábban beígért koronát nem kaphatja meg. Salamont még András uralkodása alatt megkoronázták, hangsúlyozva azt az elképzelést, hogy a fiú kövesse apját a trónon.

A korábbi szövetségesek így szembefordultak egymással. András úgy döntött, esélyt ad öccsének, akivel találkozót szervezett Tiszavárkonyban. A források szerint a király döntés elé állította a herceget: a korona és a kard – azaz a királyság és a hercegség – közül választhatott.

Béla szerencséjére az egyik főúr már korábban figyelmeztette: ha a királyságot választja, helyben lekaszabolják. Így hát a herceg hiába akart uralkodó lenni, az életét többre becsülte, és a kardot választotta. András úgy érezhette, a félelemkeltéssel diadalt aratott. Erőfitogtatása azonban súlyos következményhez vezetett.

A testvérek kapcsolata ugyanis még rosszabb lett, Béla pedig felkészült a háborúra. A harcot végül András el is bukta, és 1060-ban Zircen, fogságban halt meg.

Lugosi Péter összeállítása

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind