A legegyszerűbb drónokat ma már bárki olcsón megveheti akár azért is, hogy otthon szórakozzon vele. A komolyabb gépek viszont óriási segítséget nyújtanak a hadseregeknek és a bűnüldöző szerveknek, a technológiában rejlő lehetőségeknek még messze nem értük el a határát. Világszerte probléma viszont, hogy a jog hogyan vegye fel a lépést, de talán még húsba vágóbb a technológia biztonsági kockázata.
Igen, a terrorizmusra gondolunk. Arra, hogy valaki légitámadást indít vele egy zsúfolt utca ellen, robbanóanyagot navigál a tömegbe vagy bármilyen kiválasztott célpontba.
A módszer állítólag működik, mégis túl szép és túl egyszerűen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért fordultunk Orbán Zoltánhoz, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szakértőjéhez.
Nagyon könnyen beletanul
A vadászatra használatos madarakat összefoglalóan solymászmadaraknak nevezzük karvalytól a szirti sasig. Kifejezetten intelligens állatokról lévén szó, egyiket sem megoldhatatlan kihívás betanítani egy drón elkapására – esetünkben a méret miatt használnak sasokat. Adott egyed képességeihez mérten akár egy-két nap alatt kiképezhetők drónvadászatra.
madár nyilván élelemre pályázik, így egy darab húst a gépre kötve hamar megérti, hogy “mi a dolga”, és onnantól kezdve bármikor bevethető.
Ki kell vinni a helyszínre csuklyával a fején, a solymásznak ki kell szúrnia a drónt, ezután fel kell hívnia rá a madár figyelmét is, majd indulhat a hajsza. Tudni kell azt is, hogy ha egy ügyes kezelő az éter másik végéből kitér a ragadozó támadása elől, az hamar elkedvtelenedhet, feladhatja. Egyébként is könnyen elfárad, reptereknél is fél-egyórás váltásban dolgoznak a madarakat riasztó sólymokkal.
Még középtávon sem válik be
Vagyis az egész csak időben és térben korlátozottan, egy-egy kisebb terület, objektum védelmében működhet. Hatalmas, nyílt tér kell hozzá, hogy a madár ne sérüljön, ne kerüljön ki a solymász látóteréből, a földre kerülve ne üsse el egy autó, vagyis városi környezetben szinte kivitelezhetetlen. Ugyanezért lehetetlen – a közvélekedés ellenére – vándorsólymokkal kordában tartani városaink galambpopulációit.
Ezek a magasból, több száz km/órával zuhanva csapnak le a repülő áldozatra, a házak, vezetékek között darabokra törnék magukat. A galambnak elég egy párkányra leszállnia, már meg is menekült. Ráadásul a sólyom sem fog kockáztatni, hogy a Blaha Lujza tér aszfaltjára, autók és emberek közé csapja le a zsákmányt.
Először mindig a természethez fordulunk
Nagyon érdekes viszont a történetben, hogy az ember mindig a természethez fordul először, ha megoldandó technikai szükséglettel szembesül. Ilyen volt például a tatárok által is alkalmazott módszer, miszerint “biológiai fegyverként” járványt terjesztő pestises, fertőző hullákat katapultáltak ostromlott várakba. Vagy az első tankokként használt harci elefántok.
A legismertebbek és legsikeresebbek persze a postagalambok, amelyeket mintegy ötezer éve alkalmaznak üzenetek továbbítására. Még a II. világháborúban is kiválóan egészítették ki a gyerekcipőben járó rádiótechnikát. Főleg Anglia és a francia ellenállás közti kommunikációt segítették, de még az első normandiai partraszállók is velük üzentek haza – és a magyar hadseregnek is voltak mobil postagalamb-egységei.
Angliában százszámra nevelték őket a hadsereg épületeinek padlásán, szükség esetén pedig apró dobozba zárva, ejtőernyőn dobták le őket a front mögött. Már csak egy sűrűn teleírt cetlit kellett a lábukra erősíteni, és már vitték is az információt.
Olyan fontos volt a szerepük, hogy Nagy-Britannia déli és keleti területein az 1940-es években kiirtották a galambokra vadászó vándorsólymokat, a németek pedig külön solymász egységekkel járőröztek a csatorna kontinentális partvonalán.
(Kiemelt képünk forrása: MTI/Kovács Attila)
