Krumplit reszel, lisztet hint hozzá, megsózza, és szeletelt hagymát tesz bele (meg egy tojást), majd az egészet összekeveri. A masszából lepényt formáz, és a lepényeket forró zsírban sütni kezdi, már terjed is az illat a kollégium konyhájában, sőt az egész folyosón.
„Én tudom már, mi lesz” – mondja a második. „Lapcsánka.”
„Ugyan! Olyanról én még nem is hallottam. Ez más! Tócsni!” – és tejfölt kever össze petrezselyemmel, abba fogják tócsnit / lapcsánkát mártogatni.
Az első lepények már meg is sültek, és mivel forrón az igazi, nekikezdenek.
„Ízlik?” – kérdezi az első kollégista a harmadiktól.
„Finom, finom, de ez nem az, amit ti mondtatok, hanem cicege. Legalábbis mi otthon így hívjuk.”
Ezen aztán elvitatkoznak, hiszen a magyar nyelvterület más-más vidékeiről jöttek mindhárman, és nem tudják, hogy a lapcsánka, a tócsni, a cicege úgynevezett „valódi tájszavak”, amelyek ebben az esetben olyan dolgot jelölnek, aminek nincsen egyértelmű köznyelvi megfelelője. Hiszen nem teljesen ugyanazt jelölik a szavak, a receptek egy kicsit mindenfelé különböznek (igazából háztartásonként…) Miközben esznek, főiskolásaink ezen is elvitatkoznak, és megállapítják, hogy a lapcsánka, a tócsni és a cicege között azért nagy a hasonlóság.
A konyhából terjengő illatok másokat is odavonzanak.
„Berét süttök?” – kukkant bele a tányérokba egy újabb kollégista. „Kérhetek?” És mivel igen csinos lányról van szó az első évfolyamból, természetesen adnak neki. Aztán jönnek még mások is: beszállnak a sütésbe, hoznak még krumplit, lisztet, hagymát, és végül nagy buli kerekedik, nagy adagokban készül a berhe, a cicedli, a görhöny, a krumpliprósza, a macok, a pacsni és recsege – mind, mind ugyanabból…
Azért nemcsak esznek, isznak is. Hiszen mégiscsak főiskolások. Ma is tanultak valamit.
