A CHB azt jelenti, hogy Collegium Hungari-cum Berlin. A külföldi kulturális intézetek hálózatát az első világháború után, a nemzeti összeomlás ellenére (vagy éppen ezért) gróf Klebelsberg Kunó hozta létre, az a kultuszminiszter, aki a megvert, harmadára zsugorodott országban el tudta érni, hogy az állam erején felül fordítson pénzt kulturális beruházásokra.
Hetilap: Az én asztalom
Elvesztett otthonok. Vas István kis remekműve arról szól, hogy az ember otthonainak története az ember életének a története. Szépség, dráma, tragédia, összecsomózva.
Vén spiné. Így nevezte magát Spéter Erzsébet önironikusan. A pompás humorú, művészetrajongó dáma nemrégiben távozott az élők sorából, túl a kilencvenen, elfeledve, csupán néhány legkedvesebb barátját engedve betegágyához.
Werischwar felől befelé a tízes úton az angol katonai temetőnél jobbra fordulunk, majd átkelve Schaumaron a kereszteződésnél nem fordulunk balra Wudigess és Wudersch felé, hanem jobbra kanyarodva elhagyjuk Schaumart és egy hangulatos tavacska után elérjük a bűbájos Sankt Iwan határát.
Rajongok az ország olyan intézményeiért, melyek a történelmi és politikai változásokban állandóan megbomló jogfolytonosság szép torzói. (Bár inkább a jogfolytonosság, s nem a megbomlása volna állandó!) Ilyenkor egy csöppnyi Angliát érzek a talpam alatt, habár a háromszáz éves gyepet hiába nézem, nincs ott.
Hajlamos arra a magyar turista, hogy csak Rijekától lefelé, a dalmát tengerpartot és ennek csodás szigetvilágát tekintse nyaralási területnek. Pedig Isztria, e hatalmas félsziget tengerpartja ugyanannyi gyönyörűséget kínál.
Az ember a saját falujáról se mondhatja, hogy ismeri minden szegletét. Saját országáról még kevésbé. Hát még egy olyan cikkcakkos tengerpartról és fantasztikus szigetvilágáról, mint Dalmácia, azaz a horvát Adria.
Nemrégiben alakult a Széchenyi Tudományos Társaság. Elnöke a nagy nemzetség egyik Bécsben élő sarja, Széchenyi Mihály, tiszteletbeli elnök (és amikor itt van, aktív résztvevő) az Egyesült Államokban működő, világhírű kémiaprofesszor, a Nobel-díjas Oláh György.
Nem akartam a címben a „feeling” kifejezést használni, pedig az lett volna jó, mert bármennyire egyszerűnek látszik, mégsem igazán lefordítható, legalábbis abban a sokrétű értelemben, amit a mai világban - és nemcsak az angolszászok - kifejeznek vele.
Volt egyszer egy ostrom (gyengébbek kedvéért 1944/1945 telén). Az öregek szókincsébe így vonult be, és csak Budapestre vonatkozott, mindenki tudta, hogy az ostrom egyenlő Budapest ostromával, holott az országban sok csata és sok ostrom lehetett.
Nobel-díjat nem kapott a szendvics feltalálója, pedig megérdemelte volna. A találmány egyszerű és nagyszerű, csak eszébe kellett jusson valakinek.
Mi az összefüggés színház és vendéglő között? Semmi. És minden. Ez a minden a titokzatosság. Az a fölfedhetetlen misztérium, hogy mi a siker titka.
Nem biztos, hogy Jókai örülne, ha mennyei íróasztalánál ülve tudomására jutna, hogy ma Magyarországon leginkább bablevessel párosítva fordul elő a neve. A Rákóczi-túrós sem a legsikeresebb találmánya a fejedelemre való emlékezésnek.
Berlinben június 7-én kinyitott a nyár. Egyik pillanatról a másikra, tavasz és átmenet nélkül.A város órák alatt változott nyári várossá, az emberek pedig úgy özönlöttek a szabad ég alá, mintha nyaralni jöttek volna egy tengerparti üdülőhelyre.
Berlinben most az egyik fő látnivaló az új holocaust-emlékmű. És az egyik fő vitatéma is. Nem keveset vártak a németek egy ilyen méltó nagyságrendű és jelentőségű monumentum megépítésével, de most kitettek magukért.
Évtizedeken át jártam Németországot keresztülkasul, néhány évig szinte havonta autóztam el közvetlenül Regensburg mellett, amikor feleségem az akkor még főváros Bonn operájának volt a tagja, s én pendliztem Bonn és Budapest között.
Ez a cím így együtt önmagában elég lehetne ahhoz, hogy riasszák a magyar nyelv védelmében valamikor a kilencvenes évek végén létrehozott nyelvőrséget.
Kétféle férfi létezik. A szupermacsó, aki mindent aszerint ítél meg, elég férfias-e, így például férfiatlannak tekinti az édességevést, és ehhez tartja magát akkor is, ha majd’ megdöglik egy almás rétesért.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rántotthús rizsával. (A „rizsa” természetesen korjellemzőként kezelendő, de nehogy valaki a jelenlétemben rizsát merjen mondani rizs helyett!)
Nem beszél. Ez a vége. Tehát: magyar ember evés közben nem beszél. Valószínűleg nem is egy generáció él ma, melynek tagjai sosem hallották ezt az egykori nagybecsű szentenciát.
Szeretem a Madách-tér környékét. Annyi minden köt ide, hogy elmondhatatlan, következésképpen megpróbálom elmondani.
Mindig szabadon írok, amiről jól esik, ritkán jön kérés a szerkesztőségtől, mint most, miszerint ezen a héten Afrika a közös téma.
Eljátszadozom a gondolattal. A múzeumok templomi áhítata onnan eredhet, hogy éppen a legnagyobb és leghíresebb múzeumok - Párizs, London, Berlin - javarészt lopott holmival vannak tele, és a nagy múltú, de a gyarmatosítás korára meggyengült népek kirablását a képmutatóan szenteskedő templomi áhítat csendjével kompenzálták.
