Szórakozás

Kamarás Iván már nem kerget százmilliós szerepeket

Jánossy Villő
Jánossy Villő

újságíró. 2017. 04. 12. 16:40

Kamarás Iván már jó ideje kétlaki életet él, Los Angeles és Budapest között ingázik. Most éppen itthon van, koncertezik, dolgozik. Sinatra a régi-új szenvedélye. A színésszel beszélgettünk Amerikáról, a főiskolai éveiről, és a zene karrierjéről is.
Korábban a témában:

Meddig marad most Budapesten?
Most két hónapig, de hamarosan jövök ismét. Sok munka van.

Ez egy hosszabb látogatás?
Nem, mindig ennyire jövök, sokat vagyok itthon. Általában félidőt vagyok itthon, félidőt kinn. Most indul a tavaszi Sinatra-turnénk. Ezt a két hónapot kitöltjük, szinte végigjátsszuk.

Fotó: Berecz Valter

Fontos, hogy ne szakadjon el a magyar közönségtől?
Persze, magyar vagyok, és ez az életem nagy része. A kettős életemnek fél része. Az egyik ember ez. Ez a koncert is arról szól, hogy kicsit többet mutassak meg saját magamból.

Az emberek a szerepek által kategorizálják a színészeket, és hajlamosak dobozokba tenni őket. Éveken keresztül macsó voltam, de aki igazán ismer, az pontosan jól tudja, hogy ez nem a valóság.

A színész szerepeket játszik, és amilyen szerepekre felkérik, próbálja a legtökéletesebben eljátszani.

Főleg Los Angelesben, hiszen évekkel ezelőtt odaköltözött. 
Nem költöztem oda. Elmentem egy kirándulásra, és két évig jöttem-mentem ott, tanulgattam. Aztán két évig itthon voltam, és forgattam össze-vissza, Dél-Afrikában, Angliában. Egy átmeneti időszak volt, és tulajdonképpen ez a negyedik év.

Miért volt ennyire fontos a külföldi karrier?
Mindig fontos, hogy az ember milyen szintre tud lépni, milyen kihívásokat állít maga elé. És nekem ez volt az, ami jónak és adekvátnak tűnt. Csináltam egy csomó olyan produkciót, ami félig itt, félig ott volt. A karrierem elejétől bennem volt, hogy el kell majd mennem.

Los Angelesben másként ismerik? Vissza fogja az idegen nyelv és környezet?
Igen, vissza fog valamennyire. Jobb embernek tűnök, szerényebbnek. De azért van, hogy ott is elszállok.

Fotó: Berecz Valter

Nem volt ijesztő kint a nulláról kell kezdeni?
Ez valahol jó dolog. Ha csak annyival kéne beérni, amennyi az életben eddig adatott nekem, akkor azt mondom, hogy egy boldog, szép pályát futottam be. Mindig van hiányérzetem, az ember mindig többre vágyik. De az, amit eddig csináltam, amilyen feladatok megtaláltak, azok is nagyon szépek voltak, ezeknek muszáj tudni örülni.
Én a munkában hiszek, szeretek dolgozni. A színészet az első számú hobbim a mai napig, aztán jön a többi. Szeretem, hogy mindig nulláról kell kezdeni.

Nem kergetek százmilliós film-főszerepeket, hanem izgalmas projekteket szeretek csinálni. Nehezítő körülmény, hogy egy idegen országban, idegen nyelven játszom. A nehezítő körülmények mindig erősítik az embert, ezért pakolok újabb súlyokat magamra.

Akkor sose fordult elő, hogy inkább a biztos utat választotta volna?
De, a Vígszínházban voltam évekig, olyan szerepeket kaptam, amikért a színészek egymás után adták volna oda a fél karjukat. közben éjszakai színházakat is csináltam, sose tudtam megülni egy helyben. A főiskolán ezt a nevelést kaptuk a Kapástól (Kapás Dezső – a szerk.) meg a Horvaitól (Horvai István – a szerk.), hogy folyamatosan nyomni kell. Ugyanakkor az embernek mindig töltekeznie kell. Ez a Sinatra-koncert sem jött volna létre, ha Amerikába nem fektettem volna a tanulásba ennyi időt. Két casting között, vagy amikor nem voltam úgy elfoglalva, tudtam ezen dolgozni.
Érdekes, mert én próbáltam zenészkedni a színészet előtt, és a főiskolán is volt koncertünk. Az Angerral (Anger Zsolt – a szerk.), a Dorogi Barbarával, meg a nem tudom, kikkel összeraktunk egy színészzenekart egyszer. Elszakadtak a húrok, borzasztó katasztrofális helyzet alakult ki, mindenki halál részeg volt. Aztán rockoperát írtunk a Széles Tomival, mindig volt valami zenés projekt.

Most pedig a koncertek mellett a Comedy Centralos Készhelyzetben is szerepel. Itt abszolút a helyzet adja a szituációkat és a párbeszédeket, improvizálni kell. Kényelmesen érzi magát ebben a műfajban?
Igen, én nagyon szeretem, de nem minden színész érzi magát jól benne. A Készhelyzet forgatását nagyon élveztem, igazán profi csapattal dolgozhattam együtt. Valóban élmény volt, szerintem sokat nevetnek majd a nézők. Velünk vagy rajtunk, az most mindegy. Itt is (a Vígszínházban – a szerk.) minden este másképp játszottam a szerepeket. Ez nem azt jelenti, hogy más szövegeket mondtam, csak mindig meg volt a saját verzióm. Kicsit újraírtam magamnak a szövegeket, ahol meg lehetett ezt engedni.

Fotó: Berecz Valter

Nem volt ebből soha konfliktus? Azért nem minden rendező örül az ilyesminek.
Nem minden szöveget lehet, vagy kell újraírni, de volt olyan, ahol úgy érzem, hogy hozzá tudtam tenni. Nyilván egy Shakespeare-hez Arany János fordításában nem tudok hozzátenni, nincs rá szükség. Egy Kornis (Kornis Mihály – a szerk.) szöveghez sem lehet nyúlni, mert benne van a karakter, benne van a szünet.
De én nagyon sokszor élveztem azt a fajta szabadságot, hogy az aznapi hangulatodtól teszed függővé, hogy hova teszed a hangsúlyokat abban az előadásban, van egy mozgástered. Attól lesz élő, hogy nem minden nap ugyanazt ismételgeted.

Ha már pont Kornis Mihálynál tartunk, pont ő mondta, hogy Kamarás Ivánnak minden az ölébe hullik. Ez tényleg így van?
Azt mondta, hogy neki könnyű, mert a nagy tehetségével megold mindent. Örülök ennek így visszagondolva. Mert azt nem látta, mikor az Iglódinál (Iglódi István – a szerk.) Bicska Maxit kellett játszanom, és azt kérte, hogy a takarásból essek be a színpadra. De úgy essek be, mintha bedobtak volna. Elég lusta voltam, és a próbákon mindig lejeleztem, hogy ne legyen koszos a nadrágom, az előadásra pedig összekaptam magam. Huszonötször küldött vissza, hogy még egyszer, nem jó. Még egyszer. Mindenem fájt, anyáztam, annyira ideges voltam a végére, hogy megszületett a dal.

Bejött a Kornis valamikor, és mondta, hogy hát a Kamarás Ivánnak milyen könnyű, úgy gondolja, hogy mindent megúszhat a nagy tehetségével.

Akartam mondani, hogy de hát tanár úr, az egész osztály látta, ahogy engem itt csicskáztattak, ahogy a fiam mondaná. Nem könnyű az utam nekem sem, de boldogan veszem a kihívásokat. Jó, néha nem olyan boldogan.

Fotó: Berecz Valter

Hiányzott, hogy végre a saját útját járja?
Ez egy nagyon jó dolog, élvezem. Annyira sok évig voltam alkalmazott. Ha csak az Alföldi Robit nézem, vagy az Enikőt (Eszenyi Enikő – a szerk.), ők rendeznek, vezetnek, és végülis az én életemben is el kellett jöjjön egy olyan pillanat, hogy a magam ura legyek.

És ezt a döntést meghoztam pár évvel ezelőtt, amikor ott hagytam a színházat. Ezt a fajta önállóságot kerestem.

Akkor ez volt a fő oka, hogy ott hagyta a Vígszínházat?
Nem hagytam ott. Csak elmentem egy évre, és úgy alakult, hogy nem mentem vissza. Az ember eltávolodik egy kicsit a hétköznapok ezen részétől. Belelátok abba, hogy mit is csináltam, mennyi időn keresztül, és hogy nem voltam a magam ura. Ami nem jelent semmit, a színházi struktúra ilyen, én ebben nőttem fel, ezt láttam, és ez a szerelmem valahol. Nagyon jól éreztem magam benne.
De amikor 10 év alatt ki van írva, hogy megint ő lesz az anyukám, ő lesz az apukám, a feleségem meg ő lesz, már látom nagyjából mit lehet várni a darabtól, tudod, mibe ugrasz bele.

Nem volt már meglepetés?
Azért volt, sose tudod, hogy fogadják, hogy áll össze, milyen lesz. Nem minden akkora siker. A színész életében vannak mérföldkövek. Olyan mérföldkövek is vannak, amiket soha senki nem fog észre venni, csak te. Nekem fontos volt olyan előadás, ami miatt létrejött egy másik. Mondjuk ha Az állhatatos herceget – ami semmiről nem szól – nem csinálom meg az Othello előtt beugróként, nem veszem át, akkor nincs Othello.

Ezeknek pont akkor meg kellett történniük ahhoz, hogy egy nagy eredményt tudjak bezsebelni, aminek semmi jelentősége nincs tulajdonképpen, csak hogy megírják rólad az újságok.

Fotó: Berecz Valter

Ezek szerint akadtak kisebb-nagyobb bukkanók. Jól viseli a kudarcot vagy kifejezetten megviseli?
Én már rájöttem, hogy nem ez a lényeg, hanem hogy belül mit érzel. Persze, hogy lényeges (a siker – a szerk.), ha benne vagy. Ez egy közös játék, és iszonyúan el tudja venni a kedvedet (a kudarc – a szerk.). Ezért jó, hogy a saját játékomat játszom most.

Így viszont nincs védőháló.
Nincs, viszont annyit tanulok. És már van egy saját védőhálóm.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Debrecen, 2017. április 22.
A győztes Hosszú Katinka az 50 méteres hátúszás döntője után az úszók országos bajnokságán a Debreceni Sportuszodában 2017. április 22-én.
MTI Fotó: Czeglédi Zsolt
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.