Szórakozás

Balatoni táj, magyar örömmel

Van gondunk bőven, kinek nincs ezen a világon? De nem kellene talán végre észrevennünk: országunk szebb, mint valaha is volt?

„Elkeserítő, hogy csak ilyen megemlékezésre futja…” – forgolódtam döbbenten néhány éve Balatonszárszón, egy jóval inkább az időtől, széltől, gerendák súlyától megroggyant magánházhoz, mintsem múzeumhoz hasonlatos épületben. A szobákban tárlók, azokban néhány megsárgult fénykép és dokumentum, a repedező falon pedig néhány bekeretezett fotográfia és korabeli újság, netán könyvborító jelezte: mégsem magánház ez, hanem nemzetünk egyik legnagyobb költőjének, József Attilának a múzeuma, abban a faluban, ahol egy vonat véget vetett életének.

És egy hete sincs, hogy ismét beléphettem a mára nagy szakértelemmel felújított épületbe, ahol olyan kiállítást találtam, ami már nem csupán a költő emlékéhez méltó, de az is sugárzik a tárlatból, milyen műgonddal válogatták össze és tárták a látogatók elé a kiállítás megalkotói mindazt, amit fontosnak tartottak elmondani József Attiláról. A talán száz négyzetméteren akár egy egész napot is eltölthet a költészet szerelmese, hol búcsúleveleket olvasva, hol pedig Latinovits Zoltán, netán más kiváló színművész tolmácsolásában hallgatva CD-ről József Attila verseit.

„Gyönyörű, gazdag, köszönet érte...” – írtam az emlékkönyvbe, és hasonló szavak jutottak eszembe akkor is, amikor Siófok belvárosában sétálgattam a családommal. Az egykor csak bazársorával „dicsérhető” balatoni főváros olyan átalakuláson ment át az elmúlt öt évben, ami, ha nem is példátlan, de párját ritkító – és aligha csak Magyarországon. A város fölé magasodó lerobbant víztorony minden szegletét újjávarázsolták, a tetején körbeforgó presszóból tárul elénk a város és a Balaton panorámája. A felújított tereken érdekes acélszobrok villannak elő a gondozott növények közül, a főteret csúfító szocreál áruház helyén pedig egy minden igényt kielégítő bevásárlóközpont csalogatja a vevőket.

És hogy hova tűntek a vakolatukat vesztett házak? Kit érdekel? Nyomuk sincs ma már, helyükön színes és érdekes homlokzatú épületek keretezik a tereket és az utcákat. Aztán a Balaton környékét járva az is kiderült számomra: Siófok közel sem kirakatváros, hanem csak egy az újra felöltöztetett városkák közül. Balatonföldvár központja, parkjai éppen úgy egy új Balaton-képet sugároznak, mint a partra gyöngyként felfűzött többi település. Ha nem is mondható el minden épületről, hogy luxust sejtet, de az igen: egyre gondosabb szinte minden gazda – minden magyar gazda, akiről, lám, kiderült: nem csupán irigyelni tudja az osztrák tavak környékén élőket, de utánozni is.

Hogy túl szép tájképet festek a Balatonról? Aligha. Inkább azok mázolnak túl sötét színeket erről az országról, akik, ki tudja mitől indíttatva, csak és kizárólag a rosszat, a romosat, a lebontandót, a hibásat, a szegénységszagút veszik észre a határokon belül – azt állítva: ez az ország nem fejlődik, de bezzeg…

Nos, nekik ajánlom: ideje lenne nem mindig komor arccal bandukolni a flaszteren, hanem végre fölemelni azt a siránkozásra annyira alkalmatos fejüket, hogy észrevegyék, mennyi szépség és érték költözött az elmúlt egy-két évtizedben arra a területre, amit Magyarországnak hívnak. Való igaz: akad itt még tennivaló bőven. Való igaz: az ukrán határhoz támaszkodó szabolcsi kis falu nem Siófok, mint ahogy a „nyócker” sem a budai vár.

De ha az örökös kocsmaasztal melletti siránkozás és önsajnálat helyett egyszer fölállnánk a székről, és megkérdeznénk a „sikervegyészeket”, milyen recept alapján állították össze a gyógyszert, ha meghallgatnánk annak a külföldinek a szavát, aki a Balaton, a főváros vagy éppen Szeged szépségeit méltatja, talán megjelenne végre az a mosoly is az arcokon, ami Magyarországon még mindig hiánycikknek számít.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik