Foci

Aki Pirlót értette, a futballt értette

Elbúcsúzott az utolsó futballművész, a lezser karmester, a sztoikusok nyugalmával vezénylő középpályás hadvezér. Sokszor leírták, de ő mindig eggyel többször bizonyított a kétkedőknek. Portré Andrea Pirlóról.

A futballt fejben játsszák. A lábad csak eszköz.

Visszavonult a világfutball egyik utolsó igazi művésze, a gondolkodó játékos mintaképe, Andrea Pirlo. Az olasz világbajnok sosem volt a szó igazi értelmében vett világsztár, inkább régi vágású klasszisként uralta az igazán ínyenc szurkolók figyelmét. Ha a pályán volt, nem tudtad nem észrevenni: felsőbbrendű entitásként lebegett a monoton, sablonos atléták felett. Fejben játszott, és ebben a műfajban mindenkit legalább két-három húzással előzött.

Még az Inter sem tudta tönkretenni

Pirlo sosem tartozott a leggyorsabb játékosok közé, és pályafutása is legalább olyann lassan indult be, mint ő maga egy-egy, később a védjegyévé váló lefordulás után. Bár már tizenhat(!) évesen bemutatkozott a Serie A-ban – ezzel mind a mai napig ő a Brescia történetének legfiatalabb első ligás játékosa, de az összolasz rangsorban is hetedik -, ezt követően még évekig tartott, mire be tudta bizonyítani, valóban olyan hatalmas potenciál rejlik benne, mint amekkorát ifiként láttak bele a szakemberek.

Ma már alig hihető módon, seconda puntaként – magyarul: árnyékékként – kezdett berobbanni, majd Mircea Lucescu, a Brescia akkori edzője vonta először hátrébb a pályán. A román edző úgy sakkozott, Pirlo ütemérzéke és fantasztikus térlátása trequartistaként, azaz klasszikus tízesként használható ki leginkább, ám a fiatal játékos eleinte ebben a szerepkörben is csak időnként csillogtatta meg tehetségét.

Még nem volt húsz, amikorra stabilizálta helyét a Brescia első csapatában és a Serie B bajnoka lett. 1998-ban lecsapott rá az Inter – egykori edzője, Lucescu látta meg benne a fantáziát -, ám az északi sztárcsapatban nem találta a helyét. Edzők érkeztek és mentek, az eredmények viszont finoman szólva sem akartak jönni, ilyen körülmények között pedig jó olasz szokás szerint senki nem vállalta fel egy tinédzser ígéret beépítésének kockázatát. Egy évvel később már nem is marasztalták – kölcsönbe a Regginához került. Nem volt rossz szezonja, 28 meccsen 6 gól és 2 gólpassz került a neve mellé, így 2000 nyarán az Inter jelezte, újra számít a 21 éves irányítóra.

Az a Marcello Lippi lett az edzője, aki a Juventusszal sikert sikerre halomozott korábban és Milánóba is azért jött, hogy bajnoki címet szerezzen. A projekt azonban irtózatosan nagyot perecelt és Lippi lényegében már a Helsingborg ellen 1-0-ás összessítéssel elbukott augusztusi BL-selejtezőn megbukott. Pirlo mind a két meccsen kezdő volt, de társaihoz hasonlóan nem tudott jól játszani, így ő lett a bűnbak: ezt követően már csak egyetlen UEFA-kupa meccsen volt kezdő az Inter színeiben és a téli szünetben újra kölcsönadták. Új célállomása nevelőklubja, a Brescia lett.

“Mindent két edzőnek köszönhetek: Mazzonénak és Ancelottinak”

Látszólag nem sok értelme volt a váltásnak, a Bresciában ugyanis akkoriban egy bizonyos Roberto Baggio játszott irányítót. Carlo Mazzone, a csapat edzője azonban úgy vélte, a két játékos nem, hogy nem fogja kioltani egymást, de épp ellenkezőleg: az erényeik remekül kiegészítik majd egymást.

Igaza lett.

Mazzone találta ki, hogy Pirlo inkább a saját védelmi vonala előtt játsszon, távol a kőkemény fizikai párharcok sűrűjétől. Így lett ideje dajkálgatni a labdát, átnézni a pálya fölött, és kiválasztani a lehető legjobb opciót a támadásindításra – az pedig már akkoriban sem volt kérdéses, hogy bármilyen helyzetből, bármilyen messziről képes oda rúgni a labdát, ahová csak akarja. Mint mondjuk ebben az esetben:

A 2001-es nyári átigazolási időszak utolsó napján a Milan csapott le rá. 17 millió eurót perkáltak le érte, ami akkor nem számított épp kis pénznek, ezért is volt meglepetés, hogy a szezon első felében Fatih Terim alig használta őt. A török edzőt aztán a nem túl meggyőző eredmények miatt novemberben kirúgta Silvio Berlusconi klubelnök, a padra pedig az a Carlo Ancelotti ült le, aki Pirlo karrierjének legfontosabb mesterévé vált.

Mindent két edzőnek köszönhetek: Mazzonénak és Ancelottinak

– mondta később a középpályás árulkodóan. Pedig a dolgok Ancelotti regnálása alatt sem indultak egyszerűen számára: a csapat mindössze az 5-6. helyen szerénykedett a tabellán, miközben az elvárás a BL-kvalifikáció lett volna. Ancelotti nem igazán mert kockáztatni, Pirlo posztján inkább a rutinos Demetrio Albertinit játszatta, de nála jóval többször nyúlt az energikus labdaszerzőnek számító Massimo Donatihoz is. Pirlo összesen hét meccsen volt kezdő a szezonban, és nem tűnt úgy, mint aki egyhamar megszolgálná az érte letett horribilis összeget.

2002 nyarán azonban távozott Albertini és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Real Madridnál korábban zseniálisan játszó Fernando Redondo nem lesz képes visszanyerni formáját súlyos sérülését követően. Ancelotti ezért úgy döntött, hogy egy újabb Inter-játékos, az akkor már kétszeres BL-győztes Clarence Seedorf elcsábításával megerősíti középpályás sorát, helyet csinálva így a fizikálisan nem túlzottan kiemelkedő, de fineszes Pirlónak. A páros mellé aztán betett egy született irányítót (Rui Costa), illetve egy agresszív labdaszerzőt (Gennaro Gattuso), elöl pedig két igazi gólgyárra, Filippo Inzaghira és Andrij Sevcsenkóra bízta a meccsek eldöntését.

Telitalálat volt.

Egy egészen egyszerű, szinte sztenderd 4-3-1-2-es felállás jött létre: Pirlo a védelem előtt összegyűjtötte a labdákat, miközben mellette kétoldalt két hatalmas munkabírású játékos, Seedorf és Gattuso robotolt. Ők voltak a kulcs, Pirlo és a Milan extrém módon a pálya közepére koncentráló játéka miattuk tudott szintet lépni

– írta a csaparól Michael Cox, a világ egyik legismertebb taktikai szakírója.

Azóta sem akadt csapat a világon, amelyik egyszerre három klasszikus irányítóval (Pirlo, Seedorf, Rui Costa) a kezdőjében tudott sikeres lenni.

Semmit nem bánok annyira az Inter elnökeként hozott döntéseim közül, mint Pirlo elengedését. Az én döntésem volt, én engedtem útjára. Azóta is kísért, hatalmasat hibáztam

– kesergett később Massimo Moratti az Internazionale korábbi elnök-tulajdonosa.

“Gondolkodom, tehát játszom”

A Milan a szezon végén BL-t nyert, majd nyáron leigazolta a korszak üdvöskéjének számító Kakát. A csapat ezt követően egészen 2007-ig meghatározó erő maradt az európai porondon: 2004-ben bajnoki cím, 2005-ben emlékezetes körülmények között elbukott BL-döntő a Liverpool ellen, majd 2007-ben a bosszú. Közben, mintegy lazításként, Pirlo 2006-ban világbajnok is lett, sőt, a torna egyik legjobb teljesítményét tette be a közösbe: a németek elleni elődöntő hosszabbításában, Fabio Grossónak kiosztott “no-look” passza például máig klasszikus:

Pirlót a szakírók Zidane és Cannavaro mögött a vb harmadik legjobb játékosának választották. Nem volt kérdés, hogy helye van a világ legjobb középpályásai között, de visszahúzódó, csendes, már-már sallangmentes játéka miatt kultusza eltörpült a harsány világsztároké mellett. Miközben csapattársa, Fabio Cannavaro az esztendő végén Aranylabdát kapott, neki meg kellett elégednie a lista kilencedik helyével.

Sokak szerint mindig is épp ez a fajta csendes karizmatikusság volt Pirlo igazi különlegessége. Sosem akarta magára szánt szándékkel felhívni a figyelmet, higgadt volt és mértékletes, már-már flegmán egyszerű. Zseniális villanásokat produkált, de néha egész meccseket „hagyott ki” és vált láthatatlanná, ami miatt az ellenfelek szurkolói el is keresztelték Szundinak. Karikatúrába illően volt higgadt és halvérű, szinte minden olasz focistára jellemző sztereotípiát megcáfolt.

Gondolkodom, tehát játszom

– hangzik önéletrazi könyvének címe, aminél találóbban nehéz lenne leírni pályafutását. Minden mozdulata egy esendő, gondolkodó ember képét vetítette elénk, nem véletlenül hivatkozik most rá a legtöbb szurkoló és szakíró úgy, hogy személyével a futballvilág utolsó igazi művésze fejezte be a profi sportot.

2007 után ezzel együtt egyre többször tűnt lassúnak és unalmasnak, néha már-már mélázóan egykedvűnek. Korábbi higgadtsága a modern futball végletekig felpörgetett tempója mellett luxusnak érződött, amit az öreguras Milan is egyre kevésbé bírt el. 2010-ben csúnyán megégett a válogatottal a dél-afrikai vb-n, két évvel korábban pedig eltiltás miatt ki kellett hagyja a bécsi Eb-negyeddöntőt, ahol az olaszok büntetőkkel maradtak alul a későbbi győztes spanyolokkal szemben. Kívülállóként úgy tűnt, a harminc felé közelítő Pirlo karrierje lomhán, ólomlábakon közeleg a kimúlás felé, és ezt csak erősítette, hogy a Milan kispadján Ancelottit váltó Max Allegri 2011-ben úgy nyert bajnokságot a csapattal, hogy közben egyre többször felejtette a kispadon Pirlót. Az igazi fordulat azonban csak ezután következett.

Isten létezik, mondta Buffon, amikor leigazolták mellé Pirlót

2011 nyarán hatalmas meglepetésre az akkor mér két éve vergődő Juventushoz szerződött. Potom tíz millióba került, ő lett a Serie B-ből előhalászott új edző Antonio Conte első igazolása. Fizetni nem kellett érte, a szerződése épp lejárt Milánóban, ezzel együtt a fél világ a tornióiakon röhögött, mert senki nem értette, mit várnak egy olyan rég kiégett, nyugdíjas tempóban kocogó középpályástól, mint Pirlo.

Conte azonban nem habozott, simán a 32 éves mélységi irányító köré építette a csapat játékát. Buffon majd kiugrott a bőréből („Isten létezik” – mondta állítólag, amikor először hallott barátja és válogatottbeli csapattársa szerződtetéséről), de a keret többi tagjára is lelkesítő hatást gyakorolt egy ekkora egyéniség érkezése.

Pirlo maga is kivirult: 37 meccsen játszott a bajnokságban és a hátán cipelte a gárdát, amelyik két hetedik hely után az évad végén veretlenül nyert bajnoki címet. Egyszer hiányzott eltiltás miatt, kétszer pedig lecserélték, de egyébként a szezon összes percét a pályán töltötte.

A nyári Eb-n a válogatottnak is vezére volt, egészen a döntőig vezette az olaszokat, miközben olyan zseniális gólpasszokat osztott ki, mint például ez itt, a spanyolok elleni csoportmeccsen, amit Antonio Di Natale köszönt meg a lehető legszebben:

Az angolok elleni negyeddöntőben különösen tanárian játszott: egymaga annyit passzolt, mint az ellenfél összes játékosa együttvéve, majd amikor a büntetőpárbajban rá került a sor, egy egészen elképesztően demoralizáló emeléssel hallgattatta el az egészen addig arrogánsan mutogató Joe Hartot:

A Juventusszal még négy bajnoki címet nyert – zsinórban, korábban a Milannál tíz év alatt csak egyszer ért a Serie A csúcsára -, sőt, 2015-ben a Bajnokok Ligája berlini fináléjába is eljutott. Kilenc évvel a világbajnoki döntő után azonban nem tudta megismételni a csodát, így európai (hadd ne mondjuk: érdemi) karrierjére végül nem került fel a korona. Pirlo könnyek között búcsúzott a futball legfontosabb színpadáról.

Állva tapsolták a Bernabéuban

Furcsa módon ekkor, 30 felett lett igazi sztár: mint a jó bornak, neki is évről-évre nőtt az ázsiója a szurkolók és a szakemberek szemében. A madridi drukkerek állva tapsolták őt a Bernabéu Stadionban, amikor a BL elődöntőjében a Juventus kiejtette a Real Madridot, 2014-ben angolul is megjelenő önéletrajzi könyve pedig a nemzetközi sikert is meghozta neki.

Pirlo metsző őszintességgel, a rá a pályán is jellemző elegáns stílusban írt kudarcokról, sikerekről, hétköznapokról.

Megsimogattam a labdát, ahogy mindig, aztán felnéztem az égre egy kis segítséget kérve – mert ha létezik Isten, biztos, hogy nem francia…

– szól a könyv egyik legerősebb mondata arról a pillanatról, amikor a 2006-os világbajnoki döntőben Pirlo első olaszként állt a labda mögé a büntetőpárbajban. Nem hibázott: egy egész nemzet sóhajtott fel vele együtt. De ebből a kötetből tudtuk meg azt is, hogy az öltözőben Pirlo igazi mókamester, szabadidejében pedig semmi egyebet nem csinál, szinte csak és kizárólag a PlayStationt nyüstöli.

Pirlo játéka a futball állatorvosi lova: aki felfedezi benne a szépséget, az megtanulja érteni is a játékot. Könnyed eleganciája, hihetetlenül széles passzrepertoárja megkapó egyszerűségében mutatta meg a futball szépségeit a szurkolóknak, miközben emlékeztetett a sokat hangoztatott alaptételre: “nincs gyorsabb játékos a labdánál.”

Annyira jól passzolt, hogy gyakran el is felejtkeztünk cselezőkészségéről, ami szintén első rangúnak számított. Úgy fedezte a labdát, ahogyan csak nagyon kevesen, leheletfinom testcselekkel dolgozott, miközben mindig csak akkor ért hozzá a labdához, amikor annak tényleg volt értelme. Szinte sztoikus nyugalommal, magától értetődő természetességgel irányított, és egy métert sem mozdult soha feleslegesen. Szabadrúgásai élményszámba mentek, alig akadt nála veszélyesebb játékos állított labdából a világon.

A wc-n ülve jutott eszembe a titok. Akkor már hosszú ideje vizsgáltam a legjobb szabadrúgás-lövők, főleg a brazil Juninho technikáját, de egészen addig nem jöttem rá a titokra, amíg egy napon, teljes nyugalmamban rám nem tört a felismerés: nem azt kell nézzem, hol találja el a labdát, hanem azt, hogyan. Csak három lábujját használja, ez a tökéletes kontaktus

– írta erről könyvében.

Ebből a felismerősből aztán ilyen rakéták születtek:

2015-ben Amerikába, a New York City FC csapatához szerződött, egyértelműen levezetni. Az olasz válogatott legutóbbi Eb-keretében már nem volt benne, utolsó meccsét november 5-én játszotta a Columbus Crew ellen: edzője az utolsó percre cserélte be, elbúcsúzni.

Nem tudni, ő volt-e az utolsó igazi művész a futballpályákon, de az biztos, hogy az egyik legeredetibb, legelegánsabb zseni akasztotta most szögre a csukáit. Nem pusztán egy nagyszerű játékos volt, de egyedülállóan azonosulható karakter is, egy természetesen önazonos, lezser karmester, akit fél szemmel hunyorítva is bárki, bármikor képes volt felismerni a pályán, már jóval azelőtt, hogy akár csak egyszer is hozzá kellett volna érnie a labdához.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik