Nyáron már komoly figyelem irányult az angol korosztályos fociválogatottakra, miután valamennyi korcsoportban kimagaslóan szerepeltek. Akkor megnyerték az U20-as vb-t és az U19-es Eb-t is, de elődöntőbe jutottak az U21-esek is – ők szerepeltek a leggyengébben. Májusban az U17-esek az Európa-bajnokságon szintén döntőbe jutottak, de ott büntetőkkel kikaptak végül a spanyoloktól.
Most viszont ugyanők javítottak, de nem akárhogyan: az Indiában rendezett U17-es világbajnokság döntőjében vágtak vissza a spanyoloknak, akiknek egy ötöst rúgtak, az elődöntőben pedig a brazilokat búcsúztatták, ellenállhatatlan focit bemutatva. Sőt, az idei angol diadalok közül ez volt a leginkább imponáló sorozat – tényleg ez a korosztály tűnik mind közül a legtöbbre hivatottnak, pedig ugye a többi nyertes korcsoport sem tehetségtelen.
Mitől tanultak meg az angolok focizni?
A nyári sikersorozat után már több cikk is született arról, mi állhat az ifjúsági szinten korábban nemigen tündöklő angolok feltámadása mögött: ezek röviden arra jutottak, hogy a húsz éve bevezetett akadémiai rendszer (ami csak a nevében egyezik a magyarral), melyben a klubok a korábbinál sokkal nagyobb súlyt fektettek a fiatalok megfelelő képzésére, és az angol futballszövetség is hozzátette a magáét.
Nemcsak új edzőképző kurzusokat és programokat indítottak, hanem létrehozták a St George’s Park edzőközpontot, amely egyrészt az összes angol korosztályos válogatottat egy helyre gyűjti; másrészt az összes korcsoportnál egységes játékfilozófiát honosítottak meg (England DNA gyűjtőnéven).
A korábban nem ok nélkül nagyképűséggel és konzervativizmussal vádolt angol szakemberek egyre többször fordultak a Csatornán túli kollégáikhoz ötletekért, sőt, több külföldi edző is munkába állt az akadémiáknál. Ennek pedig most lett meg az eredménye, melyet az alábbi számsor illusztrál a leginkább: az idei korosztályos tornákon az angolon összesen 33 meccset játszottak, ebből 27-et megnyertek, a maradék hat döntetlen lett, ebből kettőt tizenegyesekkel elvesztettek végül, de rendes meccset egyet se buktak el. Rúgtak 76 gólt, és kaptak 18-at.
Hasonlóan beszédes adat, hogy egyetlen ország sem nyert még három korosztályos vb-t és/vagy Eb-t egyazon évben – olyanra is csak egyszer volt példa, hogy egy ország egy évben nyerje meg az U17-es és az U20-as vébét is (több korosztályos világbajnokság nincs), ez Brazíliának sikerült 2003-ban.
Nyilván azzal is tisztában van mindenki, hogy az ifjúsági és a felnőtt foci egészen más, és köteteket lehet összeállítani a nagy tizenéves tehetségekből, akik aztán semmire se viszik később, a Premier League pedig különösen nehéz terep a fiataloknak, hiszen még egy kiesőjelölt is gond nélkül vásárolhat felnőtt válogatott játékosokat ahelyett, hogy tapasztalatlan tinédzserekkel bajlódna. Mégis, hiba lenne egy kézlegyintéssel elintézni az angol fiatalok idei eredményeit, nemcsak azért, mert azt mutatják, hogy nem kifutott eredményről van szó, hanem mert a spanyolok, a németek vagy a portugálok is mesélhetnének arról, hogy a felnőtt válogatottaik sikereit rendszerint megelőzték a korosztályos csapatoké.
Ezek az angol fiatalok már másképp fociznak
Az idei három tornagyőztes angol csapat közül ez az U17-es nyert a legimponálóbb fölénnyel. A csoportot száz százalékos eredménnyel nyerték (Chile 4-0, Mexikó 3-2, Irak 4-0), majd jött a minden világbajnoknak kötelező szenvedős meccs Japán ellen a nyolcaddöntőben, ahol gól nélküli döntetlen után büntetőkkel jutottak tovább az angolok. Innentől azonban nem volt több kérdőjel: az Egyesült Államok (4-1) következett, az elődöntőben Brazília (3-1), a döntőben pedig a korábbi rivális spanyolok (5-2). A siker súlyát növeli, hogy a spanyolok már kettő-nullra vezettek az első félidőben, innét sikerült fordítani, ami az összes felnőtt és korosztályos vb-n mindössze egyetlen másik csapatnak sikerült – 1954-ben az NSZK-nak, sajnos pont ellenünk.
További meglepetés lehetett a jelenlegi angol felnőtt válogatott fantáziátlan, statikus, gyakran egyenesen nézhetetlen focija ismeretében az, hogy ezek a fiatalok tényleg elképesztően jól játszanak. Nem az, hogy nincs ívelgetés és erőfoci, mert az már a felnőttekre sem igaz, de fantasztikusan képzett, intelligens, ugyanakkor erőteljes és gyors támadójátékot játszva intézték el a spanyolokat és a brazilokat – mindkét meccsen pont fordított volt a leosztás, amit az ember alapjában gondolna: az angolok birtokolták többet a labdát és léptek fel támadólag, a szép játékról híres ellenfeleik pedig inkább behúzódtak, és kontrákra rendezkedtek be. Az angol gólok döntő többsége sem pontrúgásokból, jól eltalált távoli lövésekből vagy egyéni villanásokból esett, hanem igazi csapatgólok voltak, melyeket hibátlan akciók előztek meg, és csak jókor, jó helyen kellett érkezni a gólt szerző társnak.
És mindehhez még azt is tegyük hozzá, hogy az angolok a legjobbnak tartott játékosuk nélkül nyerték meg a tornát, hiszen a nyáron a Manchester Citytől a Borussia Dortmundhoz szerződő Jadon Sancho az új klub és az FA közötti egyezség eredményeként csak a csoportkörre csatlakozott a válogatotthoz. A csoportmeccseken lőtt is három gólt, de aztán hazautazott, be is mutatkozott a Dortmund felnőtt csapatában, de az igazi nagy diadalból kimaradt – a csapaton viszont meg sem látszott a sokra hivatott szélső hiánya. És akkor kik ennek a generációnak a legjobbjai?
Nevek, akikről még hallani fogunk:
Erre a csapatra maximálisan igaz, hogy nem egy vagy két kiemelkedő egyéniségen múlott a siker, de azért nem sokan tiltakoztak, amikor a FIFA a világbajnokság legjobb játékosának a Manchester City középpályását választotta. Foden végig kimagasló teljesítményt nyújtott, leginkább a jobb szélen játszva, de korántsem az oldalvonal mellé ragadva, ám az i-re a pontot a döntőben tette fel, ahol két góllal vállalt döntő szerepet a spanyolok tönkreverésében.
What a play! Phil Foden with an exceptional pass and Rhian Brewster securing his hat trick. pic.twitter.com/tcKUo5sQwl
— BM²² (@CrossLikeMendy) October 25, 2017
A leginkább azonban a brazilok elleni harmadik gól előtti, felnőtteket megszégyenítően intelligens megoldása mutatja a lényegét: Foden labdát szerez a brazilok térfelén, két ellenfelét is lerázza, majd magára húzza a védőket, hogy aztán a legjobb pillanatban ugrassa ki az üresen maradt Emile Smith-Rowe-t, akinek már csak középre kell lőnie, ahol Rhian Brewster pontosan érkezik a beadásra. Foden már nyáron is a hírekbe került, amikor Pep Guardiola kivitte a felnőttek túrájára, és már akkor is dicshimnuszokat zengett a 17 éves játékosról, akiről a döntő után azt mondta: ha itthon van, most is játszott volna a ligakupa-meccsen, és feltétlenül számít rá. Ha Phil Foden beváltja az ígéretét, már tizenévesen kész lehet az idősödő David Silva pótlására a klubjában, és még annál is jóval többre.
A Liverpool csatárát a májusi Eb után még érték kritikák, amiért az éles meccseken eltűnt és nem sokat tett hozzá a csapata játékához, most viszont senki sem szólt egy szót sem, miután Brewster nyolc góllal elnyerte a gólkirályi címet is. Különösen, hogy Paolo Rossinak a 82-es vébén látott feltámadását idézve ebből a nyolcból hetet az utolsó három meccsen lőtt: egyaránt mesterhármast szerzett az amerikaiak és a brazilok ellen, a döntőben pedig ő fejelte az első angol gólt, visszahozva őket a meccsbe.
Brewster – aki gyerekként a Chelsea-nél is lehúzott nyolc évet – igazi modern csatár, aki távolról sem csak a tizenhatoson belülről veszélyes, viszont pontosan tudja, mikor és hová kell érkeznie, amit meg is tett most jó párszor Indiában. Akárcsak Phil Fodent, Brewstert is jól ismeri már a felnőttek edzője is a klubnál: Jürgen Klopp tavasszal már le is ültette a kispadra egy Crystal Palace elleni meccsen, és abszolút tisztában van vele, hogy nem mindennapi tehetséggel van dolga. “Erősebb testalkatú, csodálatosan ügyes fiú, igazi csatár, jó befejező, fantasztikus munkamennyiséggel és minden mással, ami kell” – mondta róla. Nem kizárt, hogy az idén már be is mutatkozhat a felnőttek között.
A győztes angolok legfiatalabb játékosa még be sem töltötte a 17-et, de a spanyolok elleni teljesítményét látva ez senkiben nem merülhetett volna fel. Hudson-Odoi ugyanis tökéletesen pótolta a fentebb említett Jadon Sanchót, megállíthatatlanul rohamozott a bal szélen, és a spanyolok jobbhátvédjéből többször is szabályosan hülyét csinált. A szélső előtt minden lehetőség adott, hogy tényleg sokra vigye, még úgy is, hogy a klubcsapatában, a Chelsea-ben jó pár nagy tehetség elvérzett már.
Például klubtársa, a vébén szintén kulcsszerepet játszó középpályás, George McEachran is mesélhetne erről, hiszen az angol utánpótláscsapatok szereplésében új fejezetet nyitó 2010-es U17-es Eb-t nyerő csapatból az ő bátyja, Josh volt a legnagyobb tehetség. Mára mégis a másodosztályú Brentford kispadján lehet látni leginkább, úgyhogy ő az intő példa, manapság a tehetség korántsem minden. Sőt, a Chelsea még a többi Premier League-csapatnál is kevésbé bízik a fiataljaiban, ami már csak azért is botrányos, mert a kékek akadémiája a legerősebb Angliában, évek óta ontja magukból a tehetségeket, akik közül Hudson-Odoi az egyik legtöbbre hivatott. Semmi sem biztos, de ha ebben a formában folytatja, akkor nehéz lesz nem helyet találni neki egy felnőtt topcsapatban – ha nem a Chelsea-ben, akkor máshol, jelentkező lesz bőven.
Kiemelt kép: AFP/Tanmoy Bhaduri
