A remek magyar játékot, az egyéni hibák miatt mégis 3-2-es vereséget hozó pénteki, Svájc elleni vb-selejtező után hétfőn máris itt a javítási lehetőség, mégpedig a magyarnál jóval gyengébb – ehhez nem férhet kétség – Lettország ellen.
Persze nem becsüljük le ellenfelünket, de a világranglistán ők a 95. helyet foglalják el, míg Bernd Storck csapata a 20. momentán, és ha a játékosok piaci értékét adjuk össze, akkor is Rigában 6,43 millió euró fogadja a 25,4 milliót.
Annak érdekében, hogy a számokon túl tisztán lássuk azt is, játék terén mi vár Szalai Ádámékra hétfőn este 20,45-től, elmerülünk picit a múltban.
A lett, az orosz, de még inkább a szovjet iskola
Európa nyugati és középső részén az 1900-as évek elején, spontán, önszerveződően, külső beavatkozás nélkül, az adott nép identitására szabva indult a futball elterjedése, fejlődése.
Ennek köszönhetően az 1920-as évek végéig lezajlott a futball európai elterjedésének kezdeti szakasza. Kialakult a közép-európai játékstílus, a „dunamenti iskola”, formálódott a latin jegyeket viselő „olasz iskola”, míg Nagy Britanniában változatlanul él az angol „hosszú stílus” és a skót „rövid stílus”.
Az 1925-ös lesszabály változása és az ennek eredményeként kialakuló játékfejlesztések egybe estek a futball európai területi továbbterjedésének és fejlesztésének második szakaszával.
Az új lesszabály miatt a játéktér megnyúlt és új játékrendszerek alakultak ki, Magyarországon például a legendás WM-rendszer nyert teret.
Az edzők és a csapatok elsődleges gondolata a védekezés lett és az ebből eredő stabilitásból, a labdaszerzésből indítottak gyors „egyenes támadásokat”.
A területvédekezést felváltotta az emberfogás, az „ember-ember elleni” játék.
Mindezek következtében a fizikum tért nyert a hagyományos értelemben vett játéktudással szemben.
A mai Lettország az orosz forradalom után 1918. novemberében ugyan kikiáltotta függetlenségét, de ez csak az 1939-ig, a Molotov–Ribbentrop-paktumig, illetve az 1940. június 15-ös szovjet megszállásig tartott.
Igen ám, de aki későn ébred, az hátrányba kerül. Az 1920-as évek végére ugyanis kialakult egy “hallgatólagos világranglista”, beálltak az azóta is többé-kevésbé érvényes erőviszonyok. Az újonnan a futball színpadára lépő országok, így a szovjetek látva a lemaradásukat, ehhez a szinthez szerettek volna minél előbb felzárkózni.
Szovjetunió ekkor már a tervgazdaság idejét élte, így hamar belátták, két lehetséges út állt rendelkezésükre:
- a játéktudás növelése – ez időigényes, lassú fejlődést ígért
- a fizikum, az erő növelése – ez gyorsabb sikert garantált.
A szovjet sportvezetés természetesen az utóbbit választotta. Így történt, hogy a világ futballjában a hat karakteres játékstílus mellé (angol, olasz, holland, magyar, brazil, német) hetediknek viszonylag gyorsan felzárkózott az „orosz iskola” is, amely gyökereiben hasonló játékkoncepcióra épül, mint az olasz “védekezz és kontrázz” játék.
Egy jelentős különbség azért akadt. Míg az olaszok a már kialakult évtizedes hagyományuknak köszönhetően komoly játékszervezéssel, addig az oroszok erőből oldották meg a védekezést, a támadást pedig sokkal technikásabb futballal, többnyire „indításos kontrával” vezették, míg az oroszok „lerohanásos kontrát” alkalmaztak.
Az oroszok a futballjukhoz tökéletesen kondicionált, rendkívüli sebességgel bíró “katonákat” kerestek.
Lett válogatott ma
Lettország ezen futballgyökerekből táplálkozva kezdte el újbóli önállóvá válása (1991.) után nemzetközi karrierjét. Ezt, azaz a szovjet gyökereket tapasztalta meg Gellei Imre csapata is, amikor 2003. szeptember 10.-én a szélvész gyors Maris Verpakovskis kétszer elrohant a teljes magyar védelem mellett és rommá törte Eb-álmainkat.
A lett futball azonban lassan, de változik. A magyarhoz hasonlóan nincs benne nemzetközi iparági léptékkel nézve hatalmas pénz, ezért inkább a külföldön játszó labdarúgóiktól várják az eredményeket.
A pénteki Feröer elleni mérkőzésén azt tapasztalhattuk, hogy a nemzetközi trendeknek megfelelően válogatottjuk ma már megpróbál kombinációs játékkal támadásokat felépíteni, vagyis az erőn és gyorsaságon alapuló örökségüket keverik a mai futballdivattal – de nem sok sikerrel.
Ehhez olyan játékosaik adták a tengelyt, mint az FC Zürich kapusa, Andris Vanins, a Magyarországról befutott, jelenleg az 1. FC Kölnben futballozó középcsatár, Artjoms Rudnevs, vagy a CSKA Moszkva középpályása, Aleksandrs Cauna.
Utóbbi két futballista most szerencsére nincs keretben – Rudvens sérült -, de azért a francia FC Metz légiósa, a 21 éves támadó-középpályás Janis Ikaunieks, vagy a lenygel Kielce szélsője, Vladislavs Gabovs igen.
Egyrészt a lettek által képviselt futballstílussal még nem találkozott Bernd Storck és csapata, másrészt bizton állítható, Lettország kiszámíthatatlan és képes megölni ellenfele játékát. Az Eb-selejtezők alatt öt döntetlent játszottak. Törökország ellen kétszer is pontot szereztek, Prágában is 1-1-es döntetlent értek el a csehek ellen, de még az Eb-n megcsodált Izlandtól is pontot csentek Reykjavíkban.
Ha az elején valamelyik csapatnak sikerül gólt szereznie, elképzelhető, hogy ugyanolyan hektikus, eseménydús mérkőzés előtt állunk, mint a svájci válogatott ellen, ahogy az is, hogy kivárásra játszik majd mindkét csapat és a végén dől el a találkozó egyetlen góllal.
