A Nemzetközi Úszó Szövetség (FINA) a kétezres évek elején jutott arra, hogy a felnőttek mögötti közvetlen utánpótlást is ideje lenne világszinten megmérettetni. 2006-ban, a brazíliai Rio de Janeiróban meg is rendezték az első junior vb-t, amelyet az idén augusztusig még négy követett. De bármilyen erős is a magyar úszás, a hatodik, indianapolisi világbajnokságig nem nyertünk aranyat. Érmet is csak elvétve: 2013-ban, Dubaiban Horváth Dávid és Szilágyi Liliána révén három ezüst termett, míg 2015-ben Sós Dániel egy ezüsttel tért haza Szingapúrból
Ám a magyar idő szerint hétfőn éjszaka befejeződő 6. FINA junior világbajnokságon öt arannyal lettünk gazdagabbak, mi több, a 17 év alatti lányok és 18 év alatti fiúk begyűjtöttek még nyolc ezüst-, és három bronzérmet is.
Ha az első öt világbajnokságon nem sok babér termett nekünk, most miért remekeltünk?
Az első három vb-n érmesünk, döntősünk sem volt. Nem is lehetett, lévén a már említett Rióba, a mexikói Montereybe, és a perui Limába el sem utazott a magyar küldöttség. A miértre kézenfekvő a válasz. A kétezres évek első évtizedében a magyar élsportot lélegeztetőgépre kötötték, értelemszerűen a világ másik felére még repülőjegyre sem jutott forrás.
2011-ben azonban 16 olimpiai sportág támogatásával beindult a Kiemelt Sportágfejlesztési Program (KSF). A KSF-ben résztvevő szövetségek csak projekt alapon, értelmes pénzügyi terv, jövőkép mentén és szigorú elszámolást vállalva juthatnak forráshoz.
Az úszószövetség válasza e kihívásra a 2013-ban induló Jövő Bajnokai programban öltött testet. Az elmúlt négy évben a tizennégy fős indianapolisi keretből tizenegy úszónk élvezte mindennek a hatását (lásd keretes írásunkat).
Úszáshoz víz is kell
Másfelől miközben a stadionrekonstrukciós program elköltött minden fillér nagyító alá kerül és értelmes vita sincs a kérdésről, addig az elmúlt évtizedben szép csendben, mindenfajta vita nélkül tucatnyi uszodát adtak át országszerte.
Ma már kifogástalan 50 méteres versenymedence áll például a miskolciak, a hódmezővásárhelyiek, a debreceniek, az érdiek, a budaörsiek, a győriek rendelkezésére. Szintén 2013-as évhez köthető az az országos uszodaépítési program beindulása is, amely évente 3-3 milliárd forintot szán tanuszodák építésére is. (Ezekben tanmedencékben a jövő bajnokai tanulhatnak meg úszni, legfeljebb az ott tempózó gyerkőcök még nem tudják, hogy néhányan közülük valóban azok lesznek.)
Korábban budapesti központtal 2-3 szakmai műhelyben összpontosultak az ország tehetségei. A legjobb példa erre Risztov Éva, akinek 2001-ben, 15 évesen saját bevallása szerint is azért kellett Budapestre költöznie Hódmezővásárhelyről, mert akkor még a város nem rendelkezett olyan uszodával, amelyben nemzetközi szintű edzésmunkát lehetett volna végezni.
A 4 x 400-as gyorsváltó fantasztikus sikere Indianapolisban
Az új uszodák és önkormányzataik felszippantották az eddig háttérbe szoruló edzőket, akik élve a lehetőséggel bebizonyították, nem csak a Széchy Tamás, Turi György, vagy Széles Sándor-módszer létezik, működőképesek lehetnek más sikerek edzéselméletek is.
A 21. század élsportjában alapvetés: megfelelő forrás és pénzügyi kiszámíthatóság, rövid-közép-hosszútávú tervszerűség, sportági eszköz és infrastrukturális feltételrendszer, magas szintű orvosi-tudományos háttér, kvalifikált edzői szaktudás, tehetségkiválasztás és gondozás, következetes munka nélkül nem lehet nemzetközi szinten is jegyzett eredményt elérni.
Igaz az is, a világ fejlettebb felén évtizedek óta áll együtt a fenti feltételrendszer, ott is szaktekintélyek dolgoznak alázatos fiatalokkal, így garancia nincs a sikerre. Azonban az úszók – de példálózhatnánk a vívókkal is – bebizonyították, ha minden együtt áll, úgy többnyire az eredmény sem marad el.
Kiemelt kép: AFP/Isza Ferenc
