Az ’50-es években az amerikaiak nem a közép-, hosszútávfutóikról voltak híresek.
A távfutás egyszerűen nem illik bele az amerikai életformába
– szögezte le anno a Sports Illustrated.
Jim Beatty mérföldes futó volt az egyetemen, 4:06-os idejével a legjobbak közé tartozott, de miután megszerezte a diplomát, abbahagyta a rendszeres edzéseket, és kissé meghízott. 1959-ben egy, az amerikaiak számára elég dicstelen USA-Szovjetunió 1500-as versenyt nézett. Úgy érezte, akár ő is ott lehetne, akár nyerhetett volna. Egy év volt hátra a római olimpiáig, amikor elhatározta, beverekszi magát az amerikai válogatottba. Tudta, kit kell megkeressen ehhez.
Pár évvel korábban, pár ezer kilométerrel keletre
Iglói Mihály, a kiváló, kísérletező atlétaedző (lásd jobbra a keretest) karrierje még szinte el sem kezdődött, amikor már ketté is tört – kitört a második világháború. Iglói túlélte a világégést, de közvetlen utána, orosz megszállás alatt a patikába menet elfogták, és öt évig Szibériában tartották.
Hazatértét követően történész professzori rangot szerzett, közben pedig edzőként a Budapest Honvédnál kezdett el dolgozni. Tehetséges csapata – Rózsavölgyi István, Iharos Sándor, Tábori László, Mikes Ferenc – nem sokkal később, 1954-ben, 4 x 1500 méteren világcsúcsot futott (15:21,2).
Vicces történet, a magyar edző olyannyira biztos volt a sikerben, hogy az emlékkupát már a verseny előtt elkészíttette. Tábori emléke szerint a világcsúccsal azonnal nemzeti hőssé váltak, nem tudtak kimenni az utcára anélkül, hogy valaki meg ne szólította volna őket.
Az Aranycsapat árnyékában, olykor a válogatott meccsek szünetében, Iglói tanítványai 1955-ben nyolc világcsúcsot állítottak fel, egyet pedig beállítottak. Abban az évben 1500 méteren a világranglista első három helyét is az ő nevükkel kezdődött – azaz a világ három legjobb középtávfutója magyar volt, akik egyazon klubban, egy edző és edzésmódszer szerint készültek.
Az 1956-os melbourne-i olimpia favoritjait látta bennük a világ, szinte már előre kiosztották nekik az érmeket, amikor négy héttel az ötkarikás játékok előtt Budapesten kitört a forradalom.
Az atlétáknak három hét edzésük kimaradt, és bár Ausztráliában újra kezdték az edzéseket, mentálisan nem voltak ott a versenyen. Tábori lett a legjobb, de ő is lemaradt a dobogóról 1500-on.
A záróünnepség után Tábori a disszidálás mellett döntött. A reptéren összefutott edzőjével, Iglóival, és meglepve kérdezte: “Náci bácsi, mit csinál itt?”
Edzője rövid választ adott: “Voltam már Szibériában, elegem van az oroszokból. Meg egyébként is, össze kell tartanunk.”
Náci bácsi, azt teszem, amit mond, amíg csak futni tudok
– felelte Tábori.
Az amerikai valóság
Tábori egy szót sem beszélt angolul, de mivel a Sports Illustrated hónapokig szponzorálta az akkor már világhírű magyarokat, csatlakozni tudtak a fedettpályás versenysorozathoz. De mindez a megélhetéshez nem volt elegendő. Tábori takarításból élt, még wc-t is pucolt pár dollárért. 1957-től beütött a baj, a szaklap megvonta a támogatást Táboriéktól, aki mivel sem amerikai, sem magyar állampolgár nem volt, ráadásul csak hontalanként versenyezhetett.
Eközben Iglói Mihály edzői munkát kapott a Santa Clara Ifjúsági Faluban, ahol kifejezetten középtávfutókat képeztek. Ebben az amerikai miliőben ért össze Jim Beatty elhatározása és Iglói, Tábori megfenekleni látszó atlétikai karrierje. A korábbi remek egyetemi futó megkereste és segítséget kért a magyar edzőtől.
“Amikor odamentem hozzá, azt mondtam neki, szeretném, ha felkészítene a római olimpiára.” A magyar edző ránézett, majd visszakérdezett: “Ki ez a kövér ember?”
Miután Beatty “képbe hozta”, hogy ő az Észak-Karolina Egyetemen volt középtávfutó, egymás kezébe csaptak. A magyar edzőnek mindössze egy éve volt, hogy csúcsformába hozza új tanítványát.
Tábori visszaemlékezése szerint Beatty keményebben edzett, mint valaha, ő pedig mindenben segített neki – viszonzásképpen az amerikai pedig angol nyelvleckéket adott. Beatty rövid időn belül versenyeket nyert, három világcsúcsot futott, megállíthatatlan volt.
Az egyetlen ember volt, akinek egyenletre volt az edzés levezetve. Nem tudom, hogy csinálta, de bármi történt, meg tudta mondani, milyen időt fogok futni. Egészen elképesztő.
– emlékezett egykori edzőjéről az amerikai.
Fotó: MTI/Magyar Fotó: Bojár Sándor
Beatty végül kijutott a római olimpiára, de ott lábsérülése miatt nem tudott rajthoz állni. Tábori ugyan idő közben tizenegy európai versenyéből tizenegyet megnyert, de mivel disszidált, elveszítette magyar állampolgárságát, és még nem kapta meg az amerikait, így nem állhatott rajthoz az olimpián. Öröm az ürömben, hogy a helyszínen láthatta, ahogy régi jó barátja, Rózsavölgyi István bronzérmes lett 1500 méteren.
Az amerikai álom
Négy év amerikai lét alatt Iglói új hazájában is bizonyított. Csapatához ekkor már tömegével jelentkeztek a futók. Tanítványaival Los Angelesbe költözött, ahol a Los Angeles Track Club (LATC) edzője lett.
Az edzések méterre, másodpercre szabottak voltak, Iglói mindent koordinált. Mindent tudott futóiról, még akkor is, ha egyszerre harmincan kőröztek a salakon. Tudott a légzésintenzitásukról, a talajfogásukról. Nem használt stopperórát, „érzésből fussatok”, mondta. A foglalkozások olyan kemények voltak, hogy Bob Schul, az Oxnard Légi Bázisvezénylő katonája így nyilatkozott, miután két hetet töltött a magyarokkal:
Ez volt a legnehezebb munka, amit életemben végeztem. Az a két hét Táborival szó szerint kinyírt.
Schul pazar futó volt az egyetemen, a hadseregbe lépése után engedélyt is kapott, hogy folytassa edzéseit.
1962-ben már az amerikai média is elkezdett foglalkozni a távfutással. Az ABC csatorna Sportok Széles Világa című műsorának hála szélesebb rétegekhez is eljutott a sportág. Abban az évben 153 ezer ember figyelte a helyszínen, ahogy Jim Beatty legyőzi az oroszokat 1500 méteren. Amerika megmozdult, a San Francisco szakírója akkor azt írta, minden idők legjobb versenyét látták.
Tábori viszont már 31 éves volt, lankadt a motivációja, és visszavonult.
Az amerikaiak, habár Iglói próbálta titokban tartani, elkezdték lemásolni módszereit és a stílusát. 1964-ben, a tokiói olimpián soha korábban nem látott amerikai sikerek születtek futásban: tízezer méteren aranyat, ötezren aranyat és bronzot nyertek.
Az örökségről
Igliói filozófiája után több megközelítés is elterjedt Amerikában, a leghíresebb a Lydiard-féle volt. Lydiard ellenezte Iglói munkáját, mondván a futók inkább a megfelelő állóképességükre figyeljenek. A magyar edzőnek természetesen voltak kritikusai, többségük szerint edzésmódszerei sérülésveszélyesek voltak. Mégis, azért, hogy az amerikai közép- és hosszútávfutás a sikerek útjára lépjen, Iglói Mihály tett a legtöbbet. Ezzel valószínűleg senki sem vitatkozna.
Tábori végül mentorával ellentétben – aki Görögországba költözött, és ott vállalt munkát – maradt az Egyesült Államokban, és edzőként további 25 évig tett a távfutásért és a távfutókért.
A cikk eredetileg angol nyelven a Runnersworld amerikai szakportálon, majd a “A Magyar Edzőben” – a Magyar Edzők Társaságának folyóiratában jelent meg.
