Sport

Dr. Gyarmati Andrea: Hol voltam, amikor nem voltam?

Talán hároméves lehetett, talán több egy kicsivel, nem emlékszem pontosan, olyan régen történt. Éppen abban a korban volt, amikor minden érdekelte. Mindenre volt egy miért. Még a miértre is azt kérdezte, hogy és miért a miért. Igyekeztem értelmes válaszokat adni, olyanokat, amikről azt reméltem, ahogy nő és okosodik, akkor is megállják a helyüket.

Magyarul, nem találtam ki dajkameséket. Élveztem, ahogy és amit kérdezett, ahogyan felfedezte a világot. Mindent véleményezett, mindenhez volt egy-egy saját hozzáfűznivalója, vagy egyszerűen csak tovább kérdezett, hogy és miért.

Azt olvastam valami szülőokosító könyvben, a miértek korszaka, sőt azt is írták róla, eléggé embert próbáló időszaka ez a szülői létnek. Én nem így éreztem. Inkább azt gondoltam, fantasztikus, ahogy rácsodálkozik a világra. Figyeltem, mennyi minden érdekli, sőt inkább úgy mondanám, élveztem, hogy mindenre nyitott. Szinte éreztem, hogy olyan, mint egy szivacs, minden tudást magába akar szívni.

Légy nyitott és érdeklődő, mondják a sok pénzért szervezett személyiségfejlesztő tréningeken, amin ugyan még sose vettem részt, de tudom, hogyan tanítják ott.

Én azt mondom, figyeld a gyerekeidet, mert van mit tanulni tőlük. Azt is tudom, tanítva lehet a legjobban tanulni.

Ha állandóan kérdésekkel bombáznak, kénytelen vagy használni az agyadat. És ez bizony olyan, mint a sportban az edzés.

Hát egy Móci formájú kisfiú, állíthatom, komoly edzést jelentett. Tőle, általa és miatta tudtam meg én magam is egy csomó mindent a világ dolgairól. Élveztem az együtt töltött idő minden pillanatát, jó volt vele lenni. Igaz, olykor elég nagy fejtörést okozott, hogy olyan választ adjak neki, ami aktuálisan kielégíti a kíváncsiságát, de nem terheli olyasmivel, amihez még, úgy éreztem, kicsi.

Én magam is nagy tanulásban voltam, hiszen harmadéves voltam az egyetemen, amikor megszületett. Szokott is azzal hencegni, hogy ő járt egy évet az orvosira, ami igaz is volt, ha nem is abban az értelemben, ahogy mások értették. Nem elvégzett egy évet, hanem velem együtt járt az orvosira, amikor még Mi voltunk, és nem külön Ő meg én. De ez egy sokkal későbbi poénkodós szöveg volt csupán.

gyarmati andrea
Gyarmati Andrea fia, Hesz Máté egy-egy kefeúszóverseny és pöcifoci között a sportuszodában volt többnyire Fotó: Gyarmati Andrea

Amikor vizsgára készültem, ami nem volt nagy szenzáció kettőnk életében, mindig nagyon megértő volt, játszott csendesen, jól elvolt magában, csak az volt a lényeg, látótérben legyek én is. Tudta, valahogy ezt elég hamar megértette, ha nem zavarog, amikor azt mondom, most tanulnom kell, hamarabb végzek, és akkor lehet együtt játszani, vagy programot szervezni.

Igyekeztem úgy alakítani az életünket, hogy minőségi időt töltsünk együtt. Tudom, így is kevesebbet kapott – időben mindenképpen –, mintha egész nap otthon lettem volna vele, mint sokan teszik, de reméltem, az az idő, amit együtt töltünk, van annyira értékes, hogy pótolja a hiányokat.

Szóval, éppen ültem az asztalnál, és vizsgára készültem. Csendesen pöcifocizott a földön. A keze játszott a lába ellen, és halkan közvetített. Hesz láb lő Hesz kéznek, és gól. Zavartalanul csalt a lábának, nagyon vicces és nagyon megható volt.

Egyke – arra mondjuk, ha valakinek nincs testvére.

Szerettem volna, nagyon szerettem volna, ha úgy alakul, hogy több van nekem belőle, ha lehettek volna testvérei. Másképpen alakult. Attól kezdve, hogy az édesapja elment, ketten maradtunk. Nem igazán maradt lehetőség arra, hogy testvérei legyenek.

Lehet, ma másképp gondolom, de akkor, huszonhárom évesen úgy éreztem, nem akarok idegent hozni a nyakára. A te gyereked, én gyerekem felállás valahogy nem tűnt számomra járható útnak. Csonka család, mondják az ilyen egyszülős variációra. Ráz tőle a hideg. Valószínűleg azért is, mivel minden oldalról megtapasztaltam, és mondhatom, sose éreztem igazságosnak ezt a negatív megkülönböztetést. Se gyerekként, se szülőként.

Ez azonban majd egy másik írás témája, most épp csak megemlítettem. Tehát az én kis egykém a maga csonka családjában épp komolyan játszott magában, miközben én szigorlatra készültem.

gyarmati andrea
Gyerekszerelem Fotó: Gyarmati Andrea

Néha egymásra néztünk, vagy felállt, odajött hozzám, és csak átölelt. Jól elvoltunk, azt is mondhatom, boldog voltam attól, hogy vele lehetek, és úgy tűnt, ezzel Ő sincs másképp.

– Mindjárt befejezem, addig találd ki, mit szeretnél játszani – mondtam Neki, mivel az aznapra kitűzött penzumból már csak néhány oldal volt hátra. Lelkesen bólogatott, mivel épp másra nem ért rá a pöcifocizás hevében. Épp egy akciógólt készített elő.

GÓÓÓÓÓL – kiabálta azután. – Hesz láb győzött Hesz kéz ellen – mondta ragyogó arccal. Hogyne győzne a lábad, mikor mindig neki csalsz, ahogyan a fürdőkádban a kefék úszóversenyét is mindig a kisebbik kefe nyeri, mert ott is bunda van a dologban – gondoltam, de nem szóltam bele ezekbe a fontos versenyekbe.

Élveztem, ahogy, mondhatni, manipulálta az eredményeket, de jobbnak láttam megvárni, amíg elmeséli az okokat, és nem firtatni a miérteket. Egyébként is az a fajta ember volt már egészen kicsi korában is, aki, ha rákérdeztem valamire, bezárkózott. Ha volt türelmem kivárni – és legyünk őszinték, ez nem mindig sikerült az én természetemmel –, elmondta a dolgait, de sohasem lehetett a bizalmába férkőzni.

Fura volt megélni és látni, hogy – bár tudtam, hús a húsomból, vér a véremből – egészen máshogyan van összerakva, mint én.

Igyekeztem ezt nem elfelejteni. Néha sikerült, néha nem. Azt azonban elég korán megtanultam, jobban járok, ha nem kíváncsiskodom, amikor látom, valami bántja, mert akkor bezárkózik, és falakat húz maga köré.

De speciel a pöcifoci és a kefeúszóverseny nem volt akkora kaland, hogy firtatni kellett volna bármit is. Csalt és kész, én meg mulattam magamban rajta.

Kész vagyok a mai anyaggal – mondtam, és úgy láttam, ő is épp befejezte a meccset. Már éppen fel akartam tenni a kérdést, hogy mit szeretnél játszani, Mócikám, amikor láttam, nagyon elgondolkozik valamin. Vártam egy keveset, és akkor egyszer csak elhangzott az ominózus kérdés.

Anyuci, hol voltam, amikor nem voltam? Igen, igen, a nagy emberi kérdések egyike. Amire sokan nálam okosabbak sem tudják-tudták a választ. Hogy is van csak, ha hiszünk benne. Nincs vége és nincs eleje, ha arról van szó, hogy az ember nem hisz, mert nem hihet a halálban. Az elmúlás, úgy mondják, ugyanolyan fájdalmas, mint a megérkezés. Valószínűleg igaz lehet.

Hiszem, hogy a létezés végtelen, és „volt, tehát van, van, tehát lesz”. Tudtam mindezt, már akkor is hittem is benne, miképpen ma is azt teszem, de azt éreztem, ilyen fennkölt mondatok nem fogják kielégíteni kisfiam épp felmerült kíváncsiságát.

Hol voltál, amikor nem voltál? – kérdeztem vissza, lassan bízva abban, hogy eszembe jut egy jó és később is helyénvalónak tűnő válasz, amikor felragyogott az arca.

Tudom már, Anyuci – mondta –, a gondolataidban.

Ma sem tudok erre a kérdésre ennél jobb választ.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik