Igen, nem tévedés: magyar hozzászólók, magyar szavakkal átkozzák el mindazokat, akik törtek-zúztak a román fővárosban, akik szétverték az őket szállító vonatot, akik – ki tudja, milyen felhatalmazás alapján – szurkolóknak nevezik magukat. Senki nem tudja hányan vannak, senki nem tudja, honnan jönnek, senki nem tudja, ki kente be a lelküket ilyen vastagon gyűlölettel, senki nem tudja, hogyan viselkednek a hétköznapokban, de amikor pusztítani, üvölteni, mocskolódni kell, előbújnak az odúikból.
Bizony elő, és mire mi, valóban szurkoló, focit, és nem pusztítást szerető magyarok észbe kapunk, már azt látjuk: lejáratják országunkat határon innen és túl, kárt okoznak nemzetközi szinten, kárt, amikor kitépik és felgyújtják a székeket a stadionokban, kárt okoznak klubjuknak, ami fizetheti utánuk a büntetési pénzeket, labdarúgó szövetségünknek, és nekünk, nézőknek, mert miattuk kell zárt kapus mérkőzés miatt szomorkodnunk (lásd: magyar – román vébé selejtező, nem is olyan régen). Én pedig, mint a Ferencváros szurkolója, aki édesapámmal együtt már 1967-ben a Népstadionban láthattam a „csodafradit” Vargával, Alberttel, Mátraival, Novákkal és számtalan igazán kiváló futballistával, most éppen attól rettegek: lesz egy új stadionunk, amit vagy szétvernek, vagy betiltanak. És közben tehetetlenül morgolódom a székemben ülve.
De ez még csak a kisebbik baj. Évek óta azt látom, hogy ez a tehetetlenség megbénít minden olyan szervezetet, hatóságot, aki tehetne azért, futball barbárainktól örökre megszabaduljanak a stadionok, a vonatok, a pályaudvarok és az utcák. Senki ne higgye, hogy a futball huliganizmus magyar jelenség. Sőt: az egész úgynevezett ultra mozgalmat a fejlett nyugatról importáltuk, hogy aztán lesüllyesszük az egyébként sem magas színvonalú „szurkolói közösségeket” olyan szintre, aminél talán már nincs lejjebb. Vagy mégis?
Mert hát Angliában, Olaszországban, Hollandiában öltek is már a meccs utáni zavargások során. Vasrúddal, késsel, pisztollyal is támadtak már egymásra. Ezt akarjuk megvárni? Vagy kiadják már végre a parancsot a rohamrendőröknek: ne csak pajzsuk mögé bújva szemléljék a tombolást, hanem fűzzék már végre rabláncra azokat, akikről évek óta tudják (mert bizony tudniuk kell…), akkora a bűnlajstromuk, hogy az ügyészi vádbeszéd több kötetes műként kerülne ki a nyomdából, ha a vád képviselője minden gaztettüket felsorolná.
Néhány éve még az angolok huligánoktól rettegett Európa, ha elkezdődött egy világverseny. És nem ok nélkül. Tőlünk nem kell rettegnie. A mi labdarúgásunk ma még nagyon messze áll attól, hogy felléphessen egy színpadra a világ legjobbjaival. De ha nagyon sürgősen nem történik valami futball banditáink megfékezése ügyében, azt elérhetjük, hogy besoroljanak a legrosszabbak közé, hogy ne legyen anya, aki kiengedi a pályára gyerekét, apa, aki futballban álmodja meg fia jövőjét, és nem lesz ember, aki kimerészkedjen a stadionba, legyen az új és csillogó, netán még a múltból ránk maradt romhalmaz.
Ja, most jut eszembe: én eredetileg a csúfos kudarcról, a lélektelenül játszó magyar válogatottról akartam írni. A csapatról, ami fejre állt Bukarestben, az edzőjéről, aki még mindig talál biztató jeleket, az agyonfizetett sztárjainkról, akik külföldi csapataikban állítólag szuper teljesítmény nyújtanak, a bukaresti gyepen meg úgy szédelegtek, mint akik fél órával korábban kapták meg a futball elleni védőoltás.
Igen, én róluk akartam írni. Csak éppen kit érdekel már a meccs, és kit a pályán elszenvedett kudarc. Hiszen azt már megszoktuk. Éppen úgy, mint az ígérgetéseket. De a stadiont, vonatot, országunk hírét rombolókat nem akarjuk megszokni. Bár én szívesen elnézném őket. Amikor a büntető bíró így szól, rájuk nézve: „Kihirdetem az ítéletet. Kérem, a vádlottak álljanak fel…”
