Poszt ITT

Pető Péter: Gázolt a vonattal, elnémult a szeme

Felfogtam, lehetetlen megállni, a mozdony úgyis szétszaggatja az írót, akiről persze akkor még nem tudtam, hogy író.

Az volt az utolsó kívánsága, hogy mutassam meg neki a tengert. Én meg, ugye, rettenetesen szerettem, így reményteli tekintettel akartam ránézni, csak sajnos nem tudtam. Mentségemre szóljon, reménytelennel sem tudtam volna már akkor, mert addigra néma lett a szemem, képtelen volt elbeszélni, amit érzek.

Azóta néma a szemem, hogy sok éve halálra gázoltam azt a bolond írót. Soha úgy nem feszült meg az idő, mint amikor észrevettem, hogy ott fekszik a síneken, villámgyorsan kaptam a fékhez, dudáltam izomból, noha felfogtam, lehetetlen megállni, a mozdony úgyis szétszaggatja az írót, akiről persze akkor még nem tudtam, hogy író.Nem tudtam, de azért kicsit éreztem, mert volt valami mártírium a pózban, ahogy leheveredett, egy mérnök máshogyan teszi oda magát a sínre, egy orvosról nem is beszélve.

Pedig éppen azért lettem mozdonyvezető, hogy nyugalom legyen végre. Elegem volt ugyanis a brókerkedésből, a stresszből, az irdatlan nyomásból, amitől nem a hátad horpad be, hanem a szíved ráncosodik vénre. Elegem lett a kokainból, a piából, a háromfogásos ebédmenükből, az unalmas csajokból, akiket a pultnál szédítettem. Pont ott, a pultnál döntöttem el, hogy kiszállok. Kértem egy bakardikólát, aznap a negyediket, belekortyoltam, és akkor rámnézett az a szexi kis barna, vagy szőke, vagy vörös, vagy fekete, és hirtelen fájni kezdett, hogy ösztönösen bámulok az ürességbe, ami uralta annak a barnának, szőkének, vörösnek, vagy feketének a gyönyörű  kék, vagy zöld, vagy barna szemét. Fájni kezdett hirtelen, hogy ennyi maradt belőlem, a műsor, és tudtam, hogy el kell meneküljek abból a riherongy világból. Ahogy kiléptem az utcára, már azt is tudtam, megvalósítom a gyerekkori álmomat, vasutas leszek. A pénz igazából sosem érdekelt, volt belőle, úgyhogy másnap felmondtam, és beálltam a MÁV-hoz.

Ott találkoztam vele is, háeres, intézte a papírjaimat, hamar összejöttünk. Boldog lettem, otthon ott volt nekem ő, amúgy meg Intercity-t vezettem, suhantam a síneken, elmosódott képeken láttam a tájat, erdőnek, mezőnek, falunak, városnak nem volt ideje megmerevedni, folyt, mozgott, kacérkodott velem a világ. Egészen, míg az az idióta író ki nem feküdt a sínre, én meg szét nem szaggattam a monstrummal. Addig nem olvastam tőle semmit, ámmiután feldaraboltam a mozdonyommal, végigrágtam magam pár regényén.Verselni nem tudott, sőt, az egyik Facebook-esszéjében úgy fogalmazott, hogy minden költő szózsidó, hiszen spórol a szavakkal, csak azért, hogy több maradjon neki, miközben legközelebb sem használja az ekképp megőrzött kifejezéseket, hiszen újra verset ír, azaz megint spórol, aztán elhiteti mindenkivel, hogy a ki nem mondott és a le nem írt a művészet.

A regényei között akadtak jók, a kedvencem a Megfojtott remény, az utolsó mondata valahogy úgy szól, hogy „Szép kivégzés volt, elvégre a hóhér túlélte”. Depressziós volt a pali, azért feküdt a sínre, ahol, ugye, áthaladtam rajta.

Addig nem gondoltam, hogy a pillanat örök és az év múlik el, de akkor megtanultam örökre, hogy a pillanat kinyújtható a végtelenig, csakhogy ez a mindörökké érvényes tudás már nem volt kiolvasható a szememből, mert az, ugye, elnémult, hiszen soha, de soha nem tudtam feldolgozni, hogy átrobogtam egy élő emberen, hogy aztán ő már halott ember legyen.

Amikor hazamentem a gázolás után, odaültem az én háeres szerelmem mellé, három nap és három éjjel ültünk és feküdtünk az ágyon, néha a fejét a bal vállamra hajtotta, ott szeretett leginkább lenni. Sokat beszéltem abban a három napban magam elé, egyenesen, kérlelhetetlenül, és közben megtudtam valami fontosat, mégpedig azt, hogy eztán már mindig mellette akarok lenni. Évek teltek, és most meg jött ez az utolsó kívánsága, hogy mutassam meg neki a tengert, jó, hát akkor megmutatom neki a tengert.Persze közben fájt nagyon, hogy a szememmel nem tudom biztatni, tökéletesen üres tekintettel néztem rá, amikor közöltem, hogy indulhatunk, elviszem oda, megmutatom neki a tengert, azaz teljesítem az utolsó kívánságát, az utolsót, mielőtt az én háeres kedvesem megmondja az anyukájának, annak a hárpiának, hogy terhes tőlem.

Kiemelt kép illusztráció: MTI/Balogh Zoltán

Ajánlott videó

Olvasói sztorik