Poszt ITT

Ma Magyarországon életveszély minden műtét

Kerékgyártó István
Kerékgyártó István

író. 2017. 11. 14. 10:38

Meg akarja úszni fertőzés nélkül? Irány Ausztria. Genny kórházban és közéletben. Vélemény.
Korábban a témában:

Először a sebészeten éreztem. Négyen feküdtünk a mállott, szürke kórteremben, én már a harmadik napja igyekeztem a rosszkedvű, fáradt nővérek katonás vezényszavainak engedelmeskedni, mikor betolták a fal mellé a gurulós ötödik ágyat, alig tudtunk elmenni mellette. Nincs másutt hely, mondták.

Ezzel az ötödik szobatárssal kezdődött a bűz. Eleinte csak valami enyhe édeskés szag, vagy inkább szagocska párállott az ágya fölött, aztán reggelre már szúróssá vált, és az egész kórtermet beborította. A nagyvizitnél az egyik orvos fölhajtotta a kövér testről a takarót, látszott, ahogy a sárga genny átitatta a gézkötést, lassan túlcsordult azon, egészen a lepedőig.

Másnapra két újabb szobatársam kötésén jelentek meg a sárga foltok, s

amikor reggel jött látogatni a felségem, öklendezni kezdett,

és azt mondta, ebből elég, most azonnal fölmegy a hatodikra, és elintézi a dolgot. Nem maradhatok itt tovább, már csak a közös fürdő miatt sem, elfertőződik az én sebem is.

A hatodikon valami VIP magánkórház működött, ahova följártak az alsó öt emelet orvosai a betegeikhez. Az az ellátás osztályon felüli volt, dizájnos bútorok, damasztágynemű, mosolygós nővérek, választható koszt, százcsatornás plazmatévé, szóval

móka és kacagás. Mindez napi 32 ezer forintért.

Három nap múlva úgyis hazamehetsz, addig kibírjuk, mondta a feleségem ellenkezést nem tűrő hangon. Így is lett, harmadnap reggel megkaptam a zárójelentést, az orvosom még utoljára hozzálátott, hogy átkötözzön, amikor elkomorult az arca, föltépte a sebet, és azt mondta, ezt most nyitva kell hagyni, mert gennyedzik. Akkor, hogyan tovább, kérdeztem elfúló hangon.

Menjen haza, és zuhanyozza! Jó alaposan. Mi se tennénk vele mást,

mondta.

Surgeons performing surgery in operating Theater.
Fotó: Thinkstock

Hazamentünk, én az első zuhanyzásnál elájultam a látványtól,

a feleségem a fürdő kövéről vonszolt be az ágyba,

aztán kerestünk egy szabadságon lévő sebészeti nővért, aki kezdetben napi kétszer, majd később napi egyszer jött fertőtleníteni és átkötni a sebet. Fizettünk neki rendesen, de megérte. Három hét múlva fertőzés nélkül gyógyult a seb, csak egy csúnya, behegedt kráter maradt a hasamon. Kérdem öreg sebész ismerősömet, lehet-e plasztikázni ezt. Lehet, mondja, de nem itt. Mi az, hogy nem itt, már hogy nem Pesten, kérdem. Nem, nem Magyarországon, itt nagy eséllyel elfertőződik, mondja. Merthogy, kérdem. Merthogy

nincs, aki rendesen kitakarítaná a műtőket, túl sok a beavatkozás, kevés a szakszemélyzet. Életveszély.

Menj ki Ausztriába, van egy magyar ismerősöm, jó sebész. Ott még vannak fertőtlenített műtők és tiszta kórtermek.

Ekkor értettem meg, hogy valószínűleg nem is az orvos hibája volt mindez. Hanem az összes takarítóé, meg a beteghordóké, akik koszos folyosókon tolják az ágyakról félig lelógó testeket a zörgő kocsikon, a gazdaságisé, aki spórol a fertőtlenítőszeren, a kórházigazgatóé, aki elnézi ezt az egész slamperájt, vagyis az összes alkalmazotté,

aki nem nyit be egy látogató- vagy betegvécébe, csak a neki fenntartott személyzeti mosdóba,

hogy ne lássa a szörnyű állapotokat. És persze az egészségügyi kormányzaté, élén a miniszterrel, az áhítatosan mosolygó, bülbülszavú Balog tiszteletessel.

Amikor zuhanyzásnál naponta látom a hasamon azt a krátert, eszembe jut a rothadás szaga, mely örökre bevette magát az orromba. És, akár ott a kórteremben, naponta tapasztalom ennek a rothadásnak a terjedését, növekvő bűzét, bárhova nézek az országban. Mondjuk, ha elromlik valami otthon, vagy felújítanánk a lakást. Sose éltem meg ekkora szakemberhiányt. Szeptember elején jelzem a gázszerelőnek, hogy jöhetne a szokásos éves kazánszervizre. A legkorábbi időpontom november harmadika, mondja. Aztán, mikor megjön, meséli, hogy OKJ-s lett a szakmája, pár hónap alatt kap egy papírt a delikvens, de azzal nem megy semmire,

a képzett szakik meg külföldön.

Ő is csak a beteg anyja miatt marad, „de, ha…”, és nem fejezi be. A Facebookon néhány éve egyre többen vadásznak megbízható festőre, asztalosra, hidegburkolóra, mindenféle szakira. Korábban „megbízható” szakembert kerestek, ma már csak a kétségbeesett kiáltás hallatszik: mindegy, csak jöjjön már valaki! Aztán, aki jön, és elnézést a kivételtől, az egyre sutább. Aki valamihez úgy rendesen értett, lelépett. Ötszázezren, hatszázezren? Ezért nincs munkanélküliség.

Fotó: Thinkstock

Már az alkalmatlanokat is alkalmazzák,

aminek következményét mi, a megbízók viseljük. Belépek egy mobilszolgáltató elegáns üzletébe, hat munkahely kényelmes forgószékekkel, számítógépekkel, de csak kettőnél ülnek. Két egészen fiatal nő. Figyelem őket, még a kérdések egy részét sem értik, nem hogy válaszolni tudnának. Újak, mondják a kérdésemre, az elődeik külföldön. Majd ők is mennek. De ahogy elnézem megjelenésüket, felfogóképességüket, azt hiszem, maradnak nekünk, keseríteni az életünket.

Ahogy a politikusaink is nagy valószínűséggel maradnak. Igaz a mondás, hogy fejétől bűzlik a hal. Persze nem a halszag bűzlik, ahogy Desmond Child másodlagos frissességű dalából megtudtuk, hanem a rothadás szaga.

A diszkréten csordogáló genny szaga.

A kormánypárti politikusok már nem szégyenkezve, titokban vizelnek a medencébe, hanem szétvetett lábbal, a legmagasabb trambulinokra felmászva csorgatnak alá.

És ki merne rájuk szólni? És hol? Az elfoglalt médiában? Panaszt téve a rendőrségen, az ügyészségen? Ugyan már, gondolják, azt csinálunk, amit akarunk. A nyolcmillió választóból kétmillió akkor is ránk szavaz, ha a szeme láttára erőszakoljuk meg az anyját. Ennek a kétmilliónak csak öt százaléka gondolja úgy, hogy korruptak vagyunk, hát akkor meg mit igyekezzünk. A fennmaradó hatmillió választó nagy része úgy is otthon marad, a többi meg össze-visszaikszelget majd a szétdarabolt, egymásra kígyót-békát kiabáló ellenzék pártjai között.

Hát miért ne pisálnék én innen,

magasról a medencébe, ha egyszer úri magyar jókedvem úgy tartja?!

Shakespeare a Hamletben egy Marcellus nevű mellékszereplő szájába adja a mondatot: „Valami bűzlik Dániában”. Vagy, ahogy Arany János fordította:

„Rohadt az államgépben valami.”

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.