Gyerekkel, kisállattal, csinos nővel minden eladható. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a rasszizmus, az antiszemitizmus, a migránsellenesség és az antifeminizmus is.
A szeptember 24-én zajlott németországi parlamenti választáson a szélsőjobboldali, menekültellenes AfD szerezte meg a szavazatok 12,6 százalékát, így a CDU/CSU és az SPD után a harmadik legfontosabb politikai erővé vált. Amellett, hogy a volt NDK területén jóval nagyobb a párt támogatása, mint a nyugati tartományokban, országos szinten majdnem kétszer annyi férfi (16%), mint nő (9%) szavazott az AfD-re.
Keleten a férfiak körében ez a legerősebb párt, 26 százalékuk voksolt rájuk, míg a nőknek 17 százaléka. A többi német párttal összehasonlítva az AfD-ben alacsony a nők aránya, a 23 ezer férfi mellett ötezer nő tagja van. Így meglepőnek tűnhet, hogy a párt egyik társelnöke – egészen a választásokig, ami után bejelentette a frakcióból való kilépését – egy fiatal, négygyermekes és kémikus végzettségű nő, Frauke Petry volt.
Néhány éve még evidenciának tűnt, hogy a szélsőjobboldali pártok „férfiasak”: maszkulin értékeket képviselnek, elsősorban férfiak szavaznak rájuk és a tagjaik között is alacsony a nők aránya. Ma már egyre több nő kerül szélsőjobboldali pártok élére, ami nem éppen pozitív változás, hiszen ők ugyanazt a menekültellenességet, konzervatív értékrendszert és antifeminizmust képviselik, mint férfi párttársaik.
A kutatások is azt mutatják, hogy csökken a férfidominancia a szélsőjobb képviselői és szavazói között; többek között Marine Le Pen néppártosító törekvésének is volt ilyen hatása. Magyarországon a szintén több társadalmi csoport felé nyitó Jobbik sem az a „tesztoszteronpárt” már, ami néhány éve volt, és más európai országokban is megfigyelhető ez a tendencia.
Anyaság, hazaszeretet és migránsellenesség
Véletlen vagy egy tudatos stratégia része, hogy Európában egyre több helyen állnak nők a szélsőjobboldali pártok élén?
Marine Le Pen 2011-ben lett a Nemzeti Front vezetője, és a legutóbbi francia elnökválasztáson a szavazatok harmadát szerezte meg. Az AfD politikusai közül Frauke Petry mellett megemlíthetjük Alice Weidelt és Tatjana Festerlinget. A multikulturalizmus- és bevándorlásellenes Dán Néppárt elnöke 1995 és 2010 között egy nő, Pia Kjærsgaard volt. Itthon vezető szerepbe még a baloldalon is ritkán kerülnek nők, de viszonylag nagy ismeretségre tett szert a Jobbik országgyűlési képviselőjeként Dúró Dóra és Hegedűs Lórántné.
Korábban a szélsőjobbon a nők inkább barátnőként, feleségként, bajtársként támogatták a férfiakat, ma már egyre inkább önálló politikai szereplőként jelennek meg. Jellemzően konzervatívan és mereven gondolkodnak a családról, a férfi-női szerepekről, és jellemző rájuk a menekültellenes attitűd.
Frauke Petry, az anyaként és munkahelyén is jól teljesítő, emancipált nő – aki mellesleg elvált a férjéről és egy másik férfival él együtt – olyan párt élén állt, ami a hagyományos nemi szerepekért, családmodellért küzd és igazságtalannak tartja a női kvótát. Az AfD a nők és férfiak közti bérkülönbséget nem tekinti megoldandó problémának, ahogy a nők elleni erőszakot is csak abban az esetben, amikor azt bevándorlók követik el.
Hazájában szerinte korábban „elképzelhetetlen volt, hogy nőket és lányokat tömegesen zaklassanak és erőszakoljanak meg szexuálisan”. Mivel a menekültek veszélyeztetik a polgárok biztonságát, ezért helyettük a kormánynak inkább a gyerekek születését kellene támogatnia.
Az AfD által ideálisnak képzelt családmodellbe nem férnek bele a hagyományos heteroszexuális párkapcsolatoktól eltérő életközösségek. A párt nem nevezhető a homoszexuálisok jogai támogatójának, Tatjana Festerling például „a meleg, leszbikus és queer szexuális kisebbségek terrorját” vizionálja Németországban. Eközben az AfD parlamenti frakciójának a választások óta társelnöke Alice Weidel, az a nő, aki nyíltnak vállalt leszbikus kapcsolatban él barátnőjével, és aki szerint ez a párt „az egyetlen politikai erő, ami tematizálni meri a németországi homoszexuális emberek ellen – elsősorban muszlim migránsok által – elkövetett fenyegető viselkedést, diszkriminációt és támadásokat”.
Fotó: AFP/dpa/Kay Nietfeld
A magánélet és a politikai szerepvállalás antagonizmusa a magyarországi szélsőjobboldalon is megfigyelhető. Dúró Dóra, a Jobbik országgyűlési képviselője a gyereknevelést és a parlamenti munkát példás módon összeegyeztető anyaként jelenik meg, miközben férje, Novák Előd modern apaként veszi ki a részét a pelenkázásból és a többi, gyerekek körüli teendőből. A hagyományos nemi szerepelvárásokhoz a házaspár olyan szempontból sem igazodik, hogy miután Előd nemkívánatossá vált a frakcióban, Dóra továbbra is a parlamentben dolgozik és ebből elmondásuk szerint nincsenek konfliktusok.
Rengeteg sztereotípiát le kell győznie egy nőnek, és gyakran tapasztalom, hogy a férfiak nagy részének fogalma sincs, milyen egy nő, egy anya élete
– nyilatkozta Dúró Dóra, ami alapján akár feministának is tűnhetne, ha nem tenné hozzá, hogy a férfi viselkedjen férfiként, és hogy neki a harcias, tehát szélsőségesen maszkulin férfiak tetszenek.
Nyitottság, közösség, leosztott szerepek
Annak, hogy egyre több nő kerül felelős pozícióba a szélsőjobboldali pártokban, egyik fontos oka, hogy ezek a pártok egyre nyitottabbak a nők felé, és még hiányoznak belőlük a mechanizmusok, melyek kiszorítanák őket. A nők így kiemelkedhetnek az egyébként nekik jutó másodlagos szerepből. A Magyar Gárdának például nemcsak, hogy lehettek női tagjai, hanem a férfiakkal egyenlő jogokat kaptak. Emellett ezek a pártok – nálunk a Jobbik – más pártokkal összehasonlítva ügyesebben elégítik ki a közösséghez való tartozás igényét.
Kutatások szerint a szélsőjobboldali mozgalmakhoz csatlakozó nők – legalábbis Magyarországon – három fő csoportba sorolhatóak. A „kultúra hordozója” él a piaci lehetőségekkel és magyar, nemzeti boltot nyit; a „harcos” azért lép be paramilitáris szervezetekbe, mert így a férfiakkal egyenlőnek érezheti magát; a „spirituális nő” pedig vallási ideológia miatt csatlakozik, női közösségeket hoz létre.
Kérdés, hogy valóban egyenlőséget élhetnek-e meg a nők ezekben a szervezetekben, és képviselnek-e emancipációs törekvéseket. A válasz egyértelműen nem:
Valójában nincs nagy mozgásterük, a szerepek leosztva: míg például a Jobbikban politizáló Hegedűs Lórántné a konzervatívabb és vallásosabb nők számára lehet szimpatikus, Dúró Dóra a fiatal, dolgozó anyáknak.
A szélsőjobboldali pártok általában korlátozni szeretnék az abortuszhoz való jogot, és támogatnák, hogy a nők minél többet szülhessenek. Szükségük van egy ellenségképre, amit jelenleg a feministák és a menekültek testesítenek meg. Mindkét csoport veszélyes a nemzetre, hiszen a feminizmus a hagyományos családokat rombolja, a muzulmán migránsok pedig saját nőelnyomó kultúrájukat szeretnék Európában is elterjeszteni.
Nőjogi, feminista szemszögből nézve tehát semmi okunk örülni annak, hogy növekszik a nők aránya a szélsőjobboldali pártokban. Jól működő struktúrákba csatlakoznak be, nem változtatnak rajta, csak szalonképessé, látszólag kevésé agresszívvá teszik a retorikát. Így valószínűleg többen fognak ezekre a pártokra szavazni, főleg olyan emberek, akik a női szereplőktől lágyabb, megértőbb politikát várnak. Ezt a változást elsősorban az emberek többségében erősen élő jóindulatú szexizmus – a nőket látszólag piedesztálra emelő, valójában diszkrimináló attitűd – és az Európán kívüli országok kultúrájától való félelem segítheti elő.
AFP/dpa/Monika Skolimowska
