A Harvey Weinstein-ügy átlépte az ingerküszöböt itthon is, magyar színésznők is beszélni kezdtek az őket hatalmi helyzetből zaklató férfiakról, természetesen a virtuális térben is megjelent a téma, hogy virtuális személyiségeink virtuálisan kommunikálhassák virtuális véleményüket (ami, csak remélem, hogy nagyjából átfedésben van a valós véleményükkel).
„Me too”, „én is”, posztolják nőtársaim a Facebookra,
és első ránézésre, mint minden facebookos „másold ki és posztold te is, ha…” őrület, ez is birkaeffektus, így enyhén irritáló; túl sok volt az értelmetlen, édibédi, bugyuta, lelkiismeretünk megnyugtatásán kívül semmire se jó változat ebből.
A Facebook hajnalán
de a lényeg persze épp az enyhén pajzán felhang volt. Ami aztán a figyelemfelkeltő volta miatt kérdéseket indukált, és a fene nagy titokzatosság, ahogy szokott, visszaütött, és kisiskolás leánycsínnyé silányította az eredeti célt, ami általában valami női egészségügyi téma volt, mellrákszűrés, méhnyakszűrés, mert ha kiposztolod a facséra, akkor persze máris egészségtudatos lettél, még ha történetesen életedben nem látott is nőgyógyász. Vagy lecsillagozzuk a BKK-t, meg most ugye a KFC-t, de két hét múlva ugyanúgy alázatos fizetővendégek vagyunk.
A mostani „én is”-láz is hasonlít a fentiekhez működésében, az már egyéni ízlés dolga, hogy nekem speciel belesajdul a stílusérzékem, ha valakibe annyi eredetiség sem szorult, hogy ne egy copy-paste szöveggel osszon meg magáról valamit egy ennyire húsbavágó témában. De van itt valami mégis.
Ahogy elolvastam három-négy korai adaptáló barátnőm Facebook-posztját erről, az első reakcióm az irritáltság volt, de a második rögtön az, hogy „atyaég, vajon mi történhetett vele, de jó, hogy velem nem volt semmi!” Aztán egy pillanattal később
amiről csak utólag tudatosult, hogy mi történt ott, hogy az mi volt. Hogy az ösztönös rettegés, a lobogó szégyen mit jelentett. Hogy igen, „én is”, hát persze, és ez a „hát persze” a legsúlyosabb ebben az egészben. Ez a „hát persze”, amiről szól a Weinstein-ügy, és amiről beszélnünk kell.
Hogy annyira mindennapos a zaklatás, hogy úgy kell magam emlékeztetni, hogy helló, ez amúgy nem volt rendben, nagyon nem, csak annyiszor ért már ilyen az utcán, a villamoson, szórakozóhelyen, iskolában, nőgyógyásznál (!), hogy eltompultak az érzékeim. De olyan ez, mint a parázs, kis levegőt kap, már lobban, úgy jön vissza egy pici emlékeztetőtől az egész emlék teljes erővel, mintha öt perce történt volna.
A négyeshatos dörgölőző szatírjai. A nagyfiú elsőben, aki kettőnkre zárta az osztálytermet, és lenyomott a tanári asztalra. A prof, aki bemutatkozásnál a nevemnél hamarabb kérdezte meg, hogy van-e barátom.
Apropó méhszáj: a nőgyógyász, aki, miután súlyos tízezreket fizetek a privát ellátás biztonságáért, minőségéért, adekvátnak gondolta huncutul többször megkérdezni, hogy megmutassa-e a hüvelykúp használatát.
Az egyik súlyos vetülete a mostani Fb-posztviharnak tehát ez a „hát persze”, a másik pedig a puszta tömegesség. Ez csak a közösségi médiában aktív publikum. Csak azok, akik nem sérültek akkorát, hogy ne merjenek, vagy akik már dolgoztak azon, hogy képesek legyenek megnyilvánulni. Csak azok, akiknek már tele a hócipője. Hányan lehetnek a mélyszegénységben élő, internetet hírből sem ismerők között? Hányan a friss áldozatok, akik még bénultak a sokktól? Hányan, akiket jelenleg is zaklat a magasságos, hatalmi helyzetben lévő?
