Nem panaszkodott, nem sírta tele a házat, hogy így meg úgy. Viszont közlékeny volt. Beszélt róla. Tudni lehetett, mi várható. Megmondták. Levette a szemüvegét az orvos, rálehelt az üvegre, törölgette, lassan, érthetően, nyilván nem először tette, megmondta.
Vilma néni bólintott, hazakocogott, az egyik unokahúgával megbeszélte, hogy ha és amennyiben, átveszi a kutyát, sima szőrű tacskó, Jenőke, mindig láb alatt. Alig ugat. Mennyivel könnyebb lenne egy macskát elajándékozni.
Délelőtt, délután, este. Vilma néni elment a bankba, intézte, amit kell. Vera örököl, de mégis. Legyen biztos a dolog, nyomban ki tudja venni a pénzt, amikor akarja. Elment a kedvenc boltosaihoz,
Elmondta, mi várható. Nyugodtan beszélt, azok csóválták a fejüket, ugyan, Vilma néni, nem kell nyomban rosszra gondolni. Nem kell az ördögöt a falra. Rutinműtét, foghúzás, mint egy sérvecske, sebkötözés. És puszi. A klubban is ezt mondták, meg a postás, akivel tavaly kibékült, és a szomszédasszonyok, Lakatosné, Farkasné és Mimike, mind a hárman, ahogyan ő is, a gyakorló és kiegyensúlyozott özvegyek, szintén.
Ne a múltkor varrottban, az túl jó lenne. Oda nem a legjobb cipő kell. Nevettek. Írt e-mailt, mert két éve azt is megtanult, néhány rokonnak és ismerősnek. Arra gondolt, hogy a Facebookra nem rakja föl a hírt. Gondolkodott a fodrászon. A Lajos. Vele alaposan összeveszett. Az a frizurának nevezett izé! Mit képzel! Na, a Lajoshoz nem megy, nem szól neki. Lajos a nagy fésűjével, le van sz. Így vonult be aztán, kapott nyugodt helyet, a lánya elintézte, voltak vagy négyen a kórteremben.
Vilma néni lányával aztán találkoztunk, éppen jött haza a kórházból, nála volt az utolsó szatyor, Vera ránk nézett, furcsa mosoly a szája sarkában. Olyan nehéz ilyenkor bármit mondani. Nem is tudtunk. Akkor Vera kotorászni kezdett a szatyorban, és megtalálta, egy tubus volt. Ezt is bevitte, mutatta a narancsbőr elleni krémet. Anyukám még a műtét előtt is gondosan bekente magát.
Kiemelt kép: Max Slevogt Haláltánc című festménye
