Head Skeleton of fried fish on dish, It's Delicious food
Poszt ITT

Pető Péter: Büszke bohóc

Pető Péter
Pető Péter

felszerk. 2017. 08. 26. 07:00

"Megígértem a szerelmemnek, hogy egynapos fordulónk alkalmából elviszem az Egy falás és más semmibe vacsizni." Így fal a vezető maradékmenedzser.
Korábban a témában:

Friss morzsában sült, lecsóval tálalt szürkeharcsát kellett zárás előtt még körberágnom, megharapdálnom. Megterhelő finis volt, de megszoktam a megterhelést, a munkanapjaim többsége nehéz volt, mióta vezető maradékmenedzser lettem a város egyik legmenőbb éttermében, a Vak Csülökben.

Annyira jól ment a biznisz, hogy egy hétre előre kellett asztalt foglalni ide. Nem csoda,

a Vak Csülök valóságos gasztropolitikai fordulatot hozott Budapestre. A csúcsétterem különlegessége az volt, hogy maradékot szervírozott vendégeinek.

Miguel, a csodálatos portugál séfünk főzött, készítette a menüt, ahogyan tette korábban annyi Michelin-csillagos helyen, de mielőtt a pincérek kivitték volna a tányérokat, mi elkészítettük a fogásokból a maradékot.

Borzalmasan bonyolult munka ez, egészen másként kell hozzáfogni egy zsályás szilvás hízott kacsamáj megrágásához, összepiszkításához, mint a lassan sült bárány pusztításához. A legnagyobb kihívást meg a levesek jelentették, a gulyásleves rutinmunka, de a kecskesajtos rétessel kínált parajkrémlevest irdatlan bonyolult manőver ízléstelenre enni.

The remains of a roasted Thanksgiving turkey on a wooden cutting board.
Fotó: Thinkstock

Hiába volt nehéz, megoldottuk a feladatot, tán ennek is köszönhető hogy miniszterek, oligarchák, futballisták, körömmodellek adták egymásnak a kilincset nálunk, a város egyik legdrágább éttermében. És miután annak a nehéz napnak a végén finiseltem azzal a friss morzsában sült, lecsóval tálalt szürkeharcsával, szálkákat is hajigáltam össze-vissza a tányérra, rohantam tova,

mert megígértem a szerelmemnek, hogy egynapos fordulónk alkalmából elviszem az Egy falás és más semmibe vacsizni.

Mentünk is boldogan, néztük a menüt, gondolkodtunk, ahogy ilyenkor kell, aztán libamájkrémlevest rendeltem meg grillezett fogast, a tünemény meg dióval pirított vargányát előételnek, aztán a bécsi szeletre tett.

Hozták is gyorsan az első kört, már akkor, a levesnél ideges lettem, tépett belül a szenvedés, de még azért tartottam magam, noha a beszélgetésre már egyáltalán nem tudtam figyelni, mert csak az az elkúrt prágai maraton járt a fejemben. Lefutottam ugyanis a maratont Prágában, de nem haladtam át a célvonalon, már csak fél kilométer volt hátra, amikor egy kanyar után egyedül érkeztem az utcába, ahol ifjú csehek sorfalat álltak nekem, vonszoltam magam közöttük, mentem, utolsó erőfeszítésemmel haladtam, lenyomtam azt az ötszáz métert, de akkor már nem láttam semmit, hirtelen sötétült el minden, továbbgondolhatatlanul kimerült voltam, ott tértem aztán magamhoz a betonon, akkor láttam, hogy a befutóval párhuzamos utcában vagyok, megvicceltek az ifjak, rossz útra tereltek, és akkor én már tudtam, hogy hiába futottam le a 42 195 métert, nem lettem maratonista, nem győztem le magamat, mert hiába mondjuk, hogy csak magunkat akarjuk legyőzni, úgy akarjuk, hogy azért mégis fussunk be a célba, tapsoljanak nekünk, nézők ünnepeljenek, vízzel kínáljanak a befutónál, szóljanak, hogy, igen, sikerült, de nem, nekem ez sem sikerült, könnyeztem némán, és én azután már soha többé nem futottam, ha a buszhoz kettő gyorsat kellett volna csak lépnem, akkor is inkább lassítottam, mert én már tudtam, hogy többet nem próbálhatom meg legyőzni magamat, mert veszítenék megint, és pont erre gondoltam a levesnél, hogy én már többet nem tudom legyőzni magamat, de még tartottam magam, mondom, tartottam magam, mondom, tartottam magam.

top view of fish skeleton bones and flavor peppers on slate background, close up
Fotó: Thinkstock

Aztán hozták a fogast, és én akkor már nem bírtam tovább, mert az a szemét módon tökéletesre grillezett fogas tényleg hibátlan volt, mintha Miguel, a portugál séf tette volna elém, és nem volt megrágva, szálkák sem pihentek a tányéron szanaszét, semmi jele nem volt annak, hogy valaki elkezdte volna, de legalább beleköpött volna.

És akkor én már tudtam, hogy akkor most olyan, mintha munkában lennék, nekem kellene elkezdeni a fogasevést, de azt én már nem bírtam el, mert én szabadságot kerestem, megkértem a pincért, harapjon bele a fogasba, nem értette, nem csinálta,

fordultam a szomszédhoz, könyörögtem, hogy harapja ketté a fogast, hisztérikus lettem, felugrottam, feledtem a prágai maratont, a futás tagadását, kifutottam az utcára, megállítottam egy idegent, kértem, hogy legalább a majonézes krumplit túrja szét, vagy a lilahagymát nyalja meg, tegyen bármit, mentsen meg, de nem segített, elzavart, rohantam tovább kezemben a tányérral, de még a hajléktalan is elhajtott, azt mondta, bolond vagyok, közveszélyes, és akkor már visszaszaladtam az étterembe, elvégre ott várt a nő, a tünemény, akinek dühös vagy félénk vagy csodálkozó vagy hideg volt a tekintete, ott volt a pincér, aki egzaltált elmebetegnek nevezett, miközben én csak azt akartam, hogy szabad legyek, ne nekem kelljen újra dolgoznom, a maradékot előállítanom, és akkor már két asztallal odébb, a bambán bámuló, hiszen másként bámulni nem tudó kisgyereknek ajánlottam alkut, hogy hányok három cigánykereket, cserébe csak azt kérem, harapjon bele a fogasba, az apja megfenyegetett, őrültezett, de én akkor már hánytam a cigánykereket, ott középen, hánytam újra, tudtam, hogy nincs már más esélyem, mint cigánykerekezni, hogy az utolsó sanszom az, hogy a fiú beleharap majd a fogasba, ám az apja elhúzta, kivitte, elrohant mindenki, menekült a tünemény is, a pincérek nem próbáltak lefogni, azt mondták, majd a rendőrök, és akkor felálltam az asztalra, ott álltam büszke bohócként, és én tudtam, hogy a fogas érintetlen marad, és én tudtam, hogy senki nem harap már belé, és én úgy fogok élni már mindig, hogy nekem a maradék lesz az egész, az egész meg ezért sohasem lesz egész.

Dirty plate and Cutlery on the table after lunch . The view from the top .The words "thank you" .
Fotó: Thinkstock

És aztán, amikor kiértek a rendőrök, akkor már ott ültem az apuka helyén, mosoly ült az arcomon, rajtam az előke, kezemben a kés és a villa, és földöntúli boldogsággal ettem a könyörtelen és részvétlen apuka vajas galuskával tálalt borjúpaprikásának otthagyott részét.

És akkor én már nagyon örültem, hiszen legvégre normális ember lehettem. Mert akkor legvégre én is maradékot ettem.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.