Karafiáth: Igaza van Orbánnak

Végre nem kell félni, hogy a kenyérrel átvágnak! Mert eddig ugye simán megtették. Gondoljunk a legprimitívebb trükkre.

Szépnek és jónak tűnik a barna színű zsömle, örülök, hogy hoppá, teljes kiőrlésű, tehát a testemmel barátságban lévő étel kerül az asztalra. Elolvasom a térfogatnövelők, tartósítószerek listáját, majd azt, hogy nem is rozszsömle ám, amivel szemezek, csak beszínezett pékáru.

És akkor ne érezzem magam nagyon becsapva. Én persze tudatos vásárló vagyok, böngészem az összetevőket, de a hétköznapi, rohanós, egy egész családot etetni kényszerülő háziember/-asszony sokszor a szín, az állag alapján dönt, bele a kosárba, de jó, a gyerekeknek egészségeset adok. És nem, nem, nem. Fehér zsömle az, csak dupla áron, színezve. És az egészséges étel illúziója nem hozza az egészséges étel kedvező élettani hatásait. (Érdekes lenne egy placebo vizsgálat a témában.) Nagyon fontos szabályozás ez, mert ahhoz, hogy valóban vigyázhassunk az egészségünkre, a pékáruk minősége alapvető fontosságú. Oké, mondhatjuk, hogy túl sok kenyeret eszik a magyar, meg hogy durván szénhidrátalapú a táplálkozásunk, ami nem feltétlenül szuper, de akkor legalább legyen élettanilag kifogástalan, amit elfogyasztunk. És ne kvázi rozskenyerekkel és pszeudomagvakkal tegyék tönkre a törekvéseinket.

A legtöbben azt mondják, ki a fenét érdekel, mi történik kenyérfronton, a legolcsóbbat vesszük, a felpuffasztott házikenyeret és a vizeszsömlét. Lehet, hogy még széles réteg így gondolkodik, de a rengeteg nagyszerű (vagy annak tűnő) pékség hatalmas kínálata azt mutatja, igenis van változás. Érdemes törődni ezekkel a trendekkel, és a lakosságot a jobb táplálék felé terelni. Kérdés persze, mi érhető el törvényi szigorral? Semmi, jön reflexből a felelet. Nekem ne szabja meg senki, mit csinálok, azt meg főleg ne, hogy mit eszem! Aztán telik az idő, és belátjuk: hát bizony, nagyon is sok minden változhat egy-egy szigorítás (ritkább esetben enyhítés) nyomán.

Triviális példával hozakodom elő.

Emlékezzünk csak, micsoda felháborodást váltottak ki a dohányzással kapcsolatos regulázások. Nem feledem, mennyire hörögtem és őrjöngtem, mikor pártunk és kormányunk betiltotta a nyilvános helyen való dohányzást.

Hozzátartozik azért a képhez, hogy ma, nemdohányzóként is azt mondom, túlzó az intézkedés, méltánytalan, ahogy a dohányos kollégákkal bánnak. Jobb például a svájci rendszer, ahol bárokban is füstölhetünk, ha nincs ott felszolgálás. Vagy a német, ahol működhetnek dohányos helyek. Vagy az angol modell, ahol hasonlóan drákói a szigor, ám gondoskodnak például melegítő palackokról, hogy szegény szenvedélybeteg legalább tüdőgyulladást ne kapjon… És a dohánykoncessziók kérdése is felháborít, azóta is, persze.

Minden hörgőm azt zengte, hogy nem és nem, ez nem valóság, ez halál, ez ellen harcolok az utolsó erőmig. Írtam cikket, tárcát, kiáltványt, látványosan dohányoztam és reméltem, a tiltakozás elsöpri majd a rendeleteket.

Aztán teltek a hónapok, és azt vettem észre, jobban érzem magam reggelente, csak mert nem pattan szét a fejem. Jobban, mert nem rögtön orbitális hányingerrel startolok. Jobban, mert nem kell az összes ruhámat tisztíttatni – már ha a továbbiakban is emberek társaságára vágyom.

Előbb a lakásból száműztem a cigit. (Igaz, kicsit proli volt, ahogy gubbasztottam a folyosón, főképp, ha látványossággá váltam. Mivel sokáig a híres Szabad Sajtó Házában laktam, szuper volt úgy kitámolyogni nem egészen emberi ábrázattal, hogy egy városi séta lelkes vezetője magyarázza: „És itt lakott Táncsics.” Öt kávéval felért.) Majd – miután nagyon kényelmetlenné vált a cigizés, hiszen legjobban éppen mondjuk két fogás között szerettem rágyújtani az asztalnál – le is tudtam mondani róla.

És bár azt látjuk a statisztikákból, hogy még mindig növekszik a dohánybevétel, ez inkább annak tudható be, hogy maguk a termékek lettek iszonyatosan drágák. Egyre többen teszik le a cigarettát és választják a füstmentes életet. Nem fogadtam volna nagyobb összegben, hogy ez fog történni.

Kíváncsi vagyok, az iskolai menzák reformja mit hoz majd az évek alatt. Amikor az iskolákban bevezették az egészségesebb – vagy legalábbis annak tartott – étkezést, ez alatt jobbára azt értették, hogy innentől nem sózunk.

Mert a só halál. Ezáltal az a káros üzenet érkezett a fejekbe, hogy az egészséges étel ízetlen.

De hát hogyan is lehetne eltéríteni ezt a hozzáállást? Nincs meg a kultúrája annak, hogyan lehet agyonsózás nélkül ízletes az étel. Például Olaszországban nagyon drága a menza, van úgy kétszáz euró, de jó ételt adnak, éttermi szintűt. (Én imádtam a menzát annak idején, de erre a család azt mondja, csak azért, mert anyám „főztjén” nőttem fel. Ma már persze lezsírozott közbeszerzéseken dől el, ki szállít az iskolákba és a kórházakba, a cégek nem az utánozhatatlan ízvilág kialakításában, hanem azon versenyeznek, ki tud a lefölözések utáni öt forintból egy teljes intézményt táplálni.) Az egészséged szempontjából alapvető, mit eszel, és egyetlen szülő sem szeretné, ha az ő gyereke rosszul táplálkozna – belátják, muszáj erre áldozni. Fokhagymával és fűszerkeverékekkel váltják ki a mi szent vegetánkat, és tudják, igenis kell sózni, csak nem a rossz minőségű asztalival, hanem a minőségi tengeri sóval. Bár nálunk még áldozol is rá, sokszor gyatra minőséget kapsz.

Soha kiábrándítóbbat, mint betérni az egyik legnagyobb főzelékláncunkhoz. A főzelék csupa rántás, ha úszkál benne két szem borsó, már zeng a halleluja. És a rántott feltétek! Kiráz a hideg.

A Nielsen egyik közelmúltban végzett felmérése szerint tíz magyarból nyolc hajlandó többet fizetni egy termékért, ha az zöld. Azaz a kereskedelmi trendek között kulcsszó lesz a fenntarthatóság és a környezettudatosság. Feltételezem, ugyanez áll az egészségesség kérdésében is, legalábbis a környezetemben ezt tapasztalom.

Kérdés persze, hogy a tömeghez mikor szivárog le a változás. Nézzük, mit tapasztaltam legutóbb a Balatonnál.

Az igen örvendetes, hogy egyre több igazán izgalmas étterem nyílik a tó partján (tényleg örülök ennek, mert még tíz éve is sírva fakadtam a csárdák milánói sertésbordái láttán; hát még mikor szóltam, hogy vega vagyok, és erre egyetlen válasz volt: a rántott sajt), de a közértek kínálatától szomorú leszek és csüggedt.

Külföldi ismerőseim egyenesen rosszul lettek, amikor körülnéztek, és azt mondták, abban a kisboltban, ami a településen elérhető volt (nincs kocsink) semmit, de semmit nem tudnak venni. Még jó, hogy volt puffasztott rizs. Az eladótól a beszólást, miszerint ez fűrészpor, és ő beokádna, ha enni kellene belőle, persze nem úsztam meg, de az azért vigasztalt, hogy bár a tulaj megveti ezt az ételt, ha igény van rá, tartja.

Abban bízom, hogy egyre nagyobb igény támad az igényes falatokra. És akkor rendszerszintű lesz a változás. A kenyereken kezdeni remek lépés. Meg kell szokni az új ízeket. Én már például a cukrozott dolgokat gejlnek, ehetetlennek találom, a fehérkenyértől megfájdul a hasam. Ami ma még idegen, holnap alapvető lehet. És innentől tényleg azt kapjuk, amire befizettünk.