Poszt ITT
Jánosháza, 2012. november 16. 
A Vas megyei Jánosházán található szovjet emlékmű részlete 2012. november 16-án. Hat magyarországi település - Ludányhalászi, Doboz, Sárszentmihály, Jánosháza, Székesfehérvár és Felcsút - arra vonatkozó kérelme van elbírálás alatt, hogy szovjet emlékművét áthelyezhesse.
MTI Fotó: Kászoni László

Nádudvar csillaga – Szabó István emlékére

24.hu
24.hu

2017. 06. 22. 14:45

Vannak irodalmi művek, amelyek megjelenésük idején nagy port váltottak ki, még közéleti vita is kerekedett körülöttük, de mára észrevétlenül kihullottak az idő rostáján. Ilyen könyv a Csák Gyula tollából született Mélytengeri áramlás is, amelyet 200 forintért vesztegetnek az antikváriumok szakadt dobozaiban. Pedig 1963-as megjelenésekor követ dobott a megtorlás után megfagyott, s lassan felengedő magyar irodalom tavába. Manapság talán nehezen érthető miért, de a korba helyezkedve úttörő vállalkozásnak látszott, ahogyan a kollektivizálás után elájult falu és parasztság gondjairól szólt. A mű főhőse egy Sándor nevű téeszelnök, akivel szeretne a szerző elbeszélgetni, s kitartóan követi a nyomát Nádudvaron. S közben érdekes tablót kapunk a falu társadalomról, a felszín alatt parázsló érzelmekről, persze szigorúan a korszak cenzurális viszonyaihoz igazítva. Viszont e könyv maga is kijjebb tette egy kicsit a tilalomfákat.

Sándor tehát „az óriás szövetkezet elnöke”, „aki nagy becsben van az országos vezetők előtt.” Később így jellemzi őt Csák:

„Mindinkább belemélyedt, s egyre világosabban kiérződött belőle a nagyvonalú gazdasági szakember és a kisparaszt, az államférfiú és a provinciális gondolkodás bonyolult ellentéte. Mindenesetre üdítő volt hallgatni. Ha vitathatók is gondolatai, kétségkívül eredetiek. Örvendetes – talán inkább természetes – hogy ódon nyelvezete, szóhasználata is színesebb, gazdagabb lett.”

A szociografikus riportban említett Sándor, alias Szabó István, a nádudvari Vörös Csillag Mgtsz 38 éven át hivatalban lévő elnöke, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának 22 éven regnáló vezetője, a Kukorica és Iparinövény Termelési Együttműködés alapítója, és a jogutód KITE Rt. örökös tiszteletbeli elnöke néhány nappal ezelőtt fejezte be földi pályafutását 93. életévében.

A hírügynökségi jelentés, amelyet sok helyen változtatás nélkül átvettek, felsorolja még országgyűlési képviselőségét, az Elnöki Tanácsban viselt tagságát, s persze az MSZMP Politikai Bizottságában való részvételét 1985-től 1989-ig. Mindezek azonban csak elnagyolt ecsetvonások egy rendkívüli és érdekes pályafutás gyorsan felskiccelt képén. Igaz, egyáltalán nem lényegtelen adalékok. De menjünk egy kicsit vissza az időben, hogy egészében lássuk az emberi és politikusi portrét.

A magyar történelemben már akadt egy Szabó István, aki nagyatádi előnévvel földreformot kicsikaró miniszterként és kisgazda politikusként írta be nevét a nemzeti emlékezetbe. A nádudvari Szabó István abban az évben, 1924-ben született, amikor elődje meghalt. Szinte árva gyerekként nőtt fel, s egy szerencsés véletlen folytán 1941-ben került egy 60 holdas tehetős középparaszti családhoz. Ők már gépeket használtak, tagjai voltak a Hangya Szövetkezetnek, a 17 éves ifjú Teleki Pál jóváhagyásával lehetett csak elnökségi tag. A háború után 1949-ben kuláklistára kerültek, s néhány év kínlódás után Szabó István belépett a helyi téeszek egyikébe, a Vörös Csillagba, melynek 28 évesen elnökévé választották. A Rákosi-korszak katasztrofális éveiben azzal vált ismertté, hogy a korábban az úri nagybirtokon alkalmazott részesműveléssel, vagyis a termény (kukorica, cukorrépa, lucerna) utáni részesedéssel tette érdekeltté a tagokat a munkában. Lehetővé tette a családok szerinti munkavégzést is, és ezeket az újításait nádudvari módszer néven emlegette a közvélemény.

Pedig nem történt különleges dolog csupán annyi, hogy Szabó István hideg, józan, paraszti realitással felismerte, hogy a munkaegységben, brigádokban, mintaalapszabályban gondolkozó szovjet kolhoz nem életképes Magyarországon.

Tágítani kezdte a kereteket, s az 1950-es évek végétől, a 60-as évek elejétől már szövetségesei is akadtak. Így például az agrárium iránt szenvedélyesen elkötelezett PB-tag és miniszterelnök-helyettes, Fehér Lajos, a későbbi jeles mezőgazdasági miniszter Dimény Imre, vagy éppen az 50-es évekbeli tévedéseit és bűneit feledtetni akaró, a háztájit és az új téesz modellt propagáló Erdei Ferenc. De ne feledkezzünk meg Nyers Rezsőről sem. Ez a névsor jelzi, hogy különös csapat állt össze: kisbirtok és nagybirtok hívei, népiek és urbánusok, gyakorlati szakemberek és agrártudósok szövetkeztek a magyar mezőgazdaság megújítására.

E csapatban Szabó István kapta az egyik legfontosabb posztot: 1967-től vezette a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát, a Kádár-korszak rejtett pluralizmusának egyik legfontosabb intézményét, amit még az MSZMP első számú vezetője is valamiféle gyanús, parasztpártra emlékeztető alakulatként kezelt. A háztáji, a melléküzemágak, a vállalatszerűen működő téeszek nem csupán kimagasló termésátlagokat, húst, kenyeret, vajat és cukrot jelentettek, hanem többet is annál. Az utolsó élhető és végiggondolt modellt kínálták a magyar vidék számára.

Szabó Istvánt hiába hívták, nem jött el Nádudvarról. Ez volt az ő biztos hátországa, innen szemlélte a világot, benne szívügyét a magyar mezőgazdaságot.

Igen, tudott a durvaságig keresetlen, nyersen szókimondó lenni, de finomkodással nemigen boldogult volna a nehéz paraszti világban. Utolsó képviselője volt a paraszti sorból kiemelkedő és élete végéig parasztnak megmaradó tehetségeknek, akiknek sora bizonyos értelemben Budai Nagy Antaltól kezdve Áchim L. Andráson át Veres Péterig húzódik.

Személyében nem csupán egy maradandó életút, hanem a magyar parasztság is búcsút int a történelemnek. Önmagában ezért is megérdemli a főhajtást.

Papp István történész

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.