Essen csak le a proli, komcsi melós a tetőről!

Németh Szilárdot kártékony kommunisták támadták meg azzal az ürüggyel, hogy alapítványa kétmilliárd forintnyi költségvetési pénzt kapott.

A támadás valódi oka nyilvánvalóan az volt, hogy a rezsicsökkentés-biztos leleplezte: a kommunisták miatt van korrupció Magyarországon, Brüsszel pedig a Kommunista kiáltvány alapján jött létre.

A kommunisták máig itt ólálkodnak. Ellenzéki pártok, Soros ügynökök, civilek, zöldek, jogvédők, meg a momentumosok, ezek az újságírókat terrorizáló új Lenin fiúk, ahogyan azt rendkívüli éleslátással fogalmazta meg Stefka István, a pártállami diktatúra ismert ellenzéki alakja. De ez a kisebb baj. Mert a kommunisták idővel elfogyhatnak, ha teszünk érte, de a lelkekben élő kommunizmus sötét örökségét sokkal nehezebb felszámolni.

A sötét örökség legjobb példája, hogy amikor Parragh László kamarai elnök, helyesen, óriási hibának nevezte, hogy a polgármesterek nem mernek bezárni gimnáziumokat, máris kitört a műfelháborodás.

Pedig mindenki tudja, hogy a gimnáziumok haszontalanok, a gyerek úgysem tud továbbtanulni, a családja se veszi hasznát, hiszen olyasmire oktatják, amire nincs kereslet, a nemzetgazdasági kárról nem is szólva, hiszen kevés a munkáskéz, a gimnázium fenntartása pedig sokba kerül.

Hiába kongatták már több mint egy évtizede a vészharangot sikeres nemzeti nagyjaink, hogy alig lelni szakmunkást, mindenki művész akar lenni, meg bölcsész, hála a marxista propagandának, a tisztességes munka már a prolinak is piszkos. Az ilyen aztán annyit is ér.

A vidéki gimnázium a vörös kommunizmus egyik átkos öröksége. A proli érettségit akar, aztán meg nincs, aki elvégezze a munkát.

A versenyképesebb ázsiai országokban a gyermekek már hat-hétéves koruktól dolgozhatnak, és nem a napot lopják az amúgy semmire se jó iskolákban. Meg is van a gyümölcse: a nagy nemzetközi cégek hozzájuk viszik a munkát.

Nálunk a marxista agymosásnak köszönhetően máig nincs meg a kiskorúak munkához való joga, ami miatt jelentős versenyhátrányba kerültünk a nemzetközi munkaerőpiacon. Bár a kormány lejjebb vitte a kötelező iskolai éveket, messze vagyunk még attól, hogy a marxizmus eszméi alól végleg felszabaduljunk. Rendet kéne tenni végre a fejekben és kiűzni a kommunizmus szellemét.

Akkor nem kábítanák a népet olyasmikkel a bolsevik agitátorok, hogy kirívó jövedelemkülönbségek vannak, meg mélyszegénység.

Hol van itt szegénység? Tömve vannak a kocsmák? Az ital drága. Annak árát az iszákos proli költhetné kenyérre, krumplira, zsírra.

Ha egy embernek megvan a napi tápláléka, máris nem mondhatja, hogy szegény. Afrikában élnek szegények, nem Magyarországon.

Ilyenkor persze felhozzák példának azt a pár ezer hajléktalant is. Csakhogy a csövesnek háza van vidéken, de feljön Pestre, mert az utcán aludni és koldulni könnyebb, mint dolgozni. Az ilyen annyit is ér.

Ha az ember vidékre látogat, azt látja, hogy a marxista egyenlősdi még mindig akadálya a nemzeti prosperitásnak. Hiába a számos virágzó nemzeti földbirtok, ami már nem a kommunista állam, hanem derék, tehetséges magyar emberek és külföldi befektető barátaink tulajdona, hiába fizetnek akár két-háromszáz forint órabért is egy-egy idénymunkára, a többség inkább a közmunkát választja, mert ott nem kell semmit se csinálni. Ha mégis rákényszerülnek, és elmennek végre rendesen dolgozni, abban sincs sok köszönet.

Az egyik tulajdonos azzal kénytelen tölteni a napja nagy részét, hogy a földjén kapáló idénymunkásokat a terepjárójával követi, hogy szemmel tartsa és noszogassa a nyári forróságra hivatkozva meg-megállókat.

Ha legyőznénk végre a marxizmus szellemét, a tulajnak nem kéne drága idejét ilyesmivel töltenie, a lógósoknak meg kijárna az a bot.

Régen a nyomorékok és a betegek is dolgoztak, volt bennük tartás, hogy ne az adófizetők pénzén élősködjenek. Hasznosnak érezhették magukat és nem feleslegesnek. Indiában láttam félkezű gyereket pincérkedni. Van még mit tanulnunk a hagyományaikhoz ragaszkodó egészségesebb népektől, akiket nem fertőzött meg a marxizmus. Az ilyen országokban nincs olyan, hogy „munkajog”, meg „munka törvénykönyve”.

Nálunk bezzeg, amikor az építkezésen leesik a proli a tetőről, a másiknak meg a gép vágja le a kezét, a harmadikat meg elviszi a mentő, csak mert még a meleget se bírja, máris elkezdenek jajveszékelni a kommunisták, hogy nem tartották be az ún. „munkavédelmi előírásokat”.

Túl azon, hogy egy derék magyar munkásnak azt a tíz órácskát fegyelmezetten ki kell bírni azért a nyolcvanezerért fagyban, hóban, sárban, napon, esőben, ha kell, fel se vetődik, hogy talán részeg volt az illető, azért érte a baj. Látszik, hogy nem volt katona. Az ilyen annyit is ér.

A kötelező iskoláztatás, a nyugdíj, az orvosi ellátás, a mindenféle segélyezések: ezek mind a vörös kommunizmus, Marx rémséges ideológiájának beteges termékei.

Az egyik legkártékonyabb agyrém a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás demagóg jelszava. Hiszen a proli nem tud mit kezdeni a szabadidejével. Nem a családdal van otthon és nem templomba jár, hanem a kocsmába.

Hála istennek, ha még nem is hivatalosan, de a gyakorlatban lassacskán kezd visszaállni hazánk egyes vidékein a régi, egészséges, fegyelmező tíz-tizenkét órás munkanap. Az emberek kezdik megtanulni, hogy a jólét nem hullik az égből, meg kell dolgozni a napi betevőért. Akinek ez nem tetszik, mehet isten hírével, tízen is ugranak a helyére feleannyiért. Ilyenkor aztán olyan jó látni, hogy a munka mennyire boldoggá is teszi az embert.

Nem árt mindezt most, a tömeggyilkos Lenin vezette orosz forradalom századik évfordulóján átgondolni.

Mert ez a pusztító örökség velünk él, nevezzék azt szocializmusnak, liberalizmusnak, modernizációnak, demokráciának, humanizmusnak, jóléti államnak, vagy bárminek.

A nemzeti oldal sokat tett Marx örökségének eltüntetéséért, de még nem eleget. Nagyon messze vagyunk attól, hogy a magyarság visszataláljon az emberi természetnek leginkább megfelelő rabszolgatartó társadalomhoz, ami létrehozta a nagy civilizációkat.

A kommunizmus az irigyek lázadása azok ellen, akik érnek valamit. A lusták és a tehetségtelenek forradalma, ami milliók halálához vezetett Marx vérgőzös társadalmi kísérletezgető agyréme nyomán. Azok elleni lázadás, akiknek tehetségük, szorgalmuk és ügyességük révén lett megérdemelt márványpalotájuk és arany fürdőmedencéjük.

Pedig a lehetőség mindenki számára adott, bárkinek lehet villája, földbirtoka, üzlete, újságja, bankja, stadionja, műkincse, vadászati joga ritka fajokra a zárt erdőkben, ha kellőképpen tehetséges és szorgalmas. Vagyis aki a nemzeti oldalon áll.

Aki nem kommunista. A többi annyit is ér.

A kommunizmus bűneit Nyugaton még ma is sokan mentegetik, maga az Európai Unió is vonakodik egyértelműen elítélni – mondta Orbán Viktor még a kommunizmus áldozatai emléknapján. Hála istennek, azért vannak barátaink és példaképeink is a sötét kommunista örökség elleni küzdelemben.

Velünk van Oroszország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kína.

Putyin elnök végre rehabilitáltatja Sztálint, aki kivégeztette az októberi forradalom valamennyi résztvevőjét és kommunisták tízezreit küldte a Gulágra. Ha élne, nem lennének gulyásmarcik és hozzá hasonló Galilei-körös Lenin-fiúk. Kína pedig a legnagyobb és legfejlődőbb kapitalista ország. Keleti testvéreink, bár használják a vörös csillagot, náluk az egészen mást jelent, mint a Heineken sörös dobozain.