Young woman preparing bill at restaurant using touch screen
Poszt ITT

Egy borravalós ország nincs felkészülve a szervizdíjra

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2017. 05. 15. 12:17

Korábban a témában:

Az általánosan bevezetendő – azaz minden vendéglátóhelyen kötelező 8-15 százalék szervizdíjért lobbizik a szállodaszövetség, mivel a munkaerőhiány az egész szektort fenyegeti. Nagy kérdés persze, hogy ez a rendelkezés hogyan csapódna le a vendégeken egy olyan országban, mint a miénk, ahol a borravalózás nemcsak egy bevett szokás, hanem egy örök frusztrációforrás is. Félő, hogy az intézkedés kontraproduktív lenne, azaz nem lendítené fel a vendéglátást, sőt, csak fokozná a feszültségeket.

Érdekes módon a kötelező szervizdíj kérdése még azokat is megosztja, akik amúgy szívesen jattolnak. Alapkérdés lehetne persze már az is, hogy egy szolgáltatásért, aminek eleve van ára, miért is várunk borravalót. Miért kéne extrán jutalmazni valakit, aki a munkáját végzi?! (Nem teljesen jó párhuzam, sőt nem is párhuzam, csak érintőlegesen, de nagyon nevettem, mikor először szembesültem azzal, hogy a cicáknak is kapható jutalomfalat. Mit jutalmazunk vele? Miért érdemel egy házi kedvenc prémiumot?) Persze, hagyomány, meg mindenhol ez megy, mondjuk, de valóban így megy-e? Keleten például sok helyütt máshogy (szerintem egészségesebben) állnak a borravaló intézményéhez. Míg Kínában és Thaiföldön „megtűrik”, bár nem várják el, addig Japában egyenesen sértésnek veszik a borravalót. Romániában, Svájcban és sok helyütt Németországban a felkerekítés működik.  És kérdem én, mi számít különösen jó kiszolgálásnak? Ha anélkül eléd teszik az ételt, hogy rád öntenék? Vagy ha nem kihűlve szervírozzák? Egy szó, mint száz: a jattot nem azért adjuk, mert úgy érezzük, királyként bántak velünk, hanem azért, mert a szokás megköveteli. Persze nem kérdés, hogy olyan esetben, amikor például a velünk lévő gyerekek extra őrjöngést produkáltak, vagy valóban éreztük a kifejezetten felénk irányuló plusz figyelmességet, azt honoráljuk.

De nőként én néha rettenetesen megalázónak érzem, hogy egy őszinte kedvességet forintokkal viszonozzak. Sokszor éreztem úgy, hogy tényleg nekem szólt a kis figyelmesség, és őrlődtem, hogy most mi a kínosabb: adni vagy sem?

Egyesek szerint a történet 1509-ben kezdődött, amikor egy német kézműves „Trinkgeldet” (nyers fordításban: ivópénzt) kért egy vevőjétől. Mások viszont arra vezetik vissza az egészet, hogy a legendák szerint a vendéglőkben a felszolgálóknak is járt egy pohár bor, amit a vendég finanszírozott. Hogy legyen kötelező az adás, nagyon nem új keletű idea. A tizenhatodik és tizenkilenc századok között egyenesen törvény írta elő a borravaló kötelezettséget, egy üzlet ugyanis csak akkor léphetett életbe, ha a megköttetés után a felek áldomást ittak, aminek a költsége a vevőt terhelte. Az ital árának egy liter bor árát kellett minimum kitennie. Ám hiába szűnt meg a törvény, a szokás már leszivárgott a hétköznapokba, igaz, kis módosulásokkal. Már nem egy-egy üzlet létrejöttét ünnepelték vele, hanem jutalmul adták akkor, ha valamely szolgáltatással elégedettek voltak, és nem italban, hanem csengő pénzérmékben. Ez így van ma is – igaz, inkább már kötelező jelleggel adjuk, kénytelen-kelletlen, mert ha nem jattolunk, kínosak vagyunk, sóherek, cikisek.

Több helyen például ha nem adsz borravalót, nem létezel.

Most is vannak ugyanis olyan népszerű éttermek a városban, ahol tudom, hogy a pincérek nem kapnak fizetést, csak a borravaló marad náluk. Ezt elég abszurdnak tartom, ha tudom, hogy így van, nem is szívesen megyek oda, valahogy mindent hamisnak érzek. Persze ez a probléma sem új keletű. A bajok akkor kezdődtek, mikor a vendéglátósok ráéreztek a borravalózás pszichológiájára, azaz arra, hogy a mosolygósnak, buzgóbbnak szívesebben adnak, így azzal akarták motiválni az alkalmazottakat, hogy csökkentették a bért, és a jussukat a viselkedésüktől – azaz a vendégek kegyétől – tették függővé. Ennek folyományaként 1840-es években Párizsban már nagy problémát jelentett, hogy a pincérek nem kaptak fix jövedelmet, háborgott is a szektor. Németországban is csak alig hetven százalékuk kapott alapbért. Később a szám itt is radikálisan lecsökkent. Persze, mondhatja az egyszeri ember, kalkuláljuk bele a dologba, hogy jattolunk, minél többet, hogy szívesen lássanak. De kérdem én: nem elég, hogy az ugyancsak borsos (néhol irreális) árat kifizetem a vacsoráért-ebédért? Vagy azzal csak az exkluzív környezetet fizettem meg, a nívós kiszolgálást még messze nem?

Mindenesetre tény, hogy a KSH 2014-es felmérése szerint több mint nyolcmilliárdot hagytunk ott borravalóként.

Olvasom egy fórumon, ahol a szektorban dolgozók osztják meg a tippjeiket, hogy mik azok a trükkök, amikkel úgymond kiéneklik az aprót a zsebből. Ilyen a széles mosoly, a bennfentesek tűnő tippek adása, a vendég (mindegyik amúgy, de a lényeg hogy elhiggyük, a jó csak nekünk jár) kiemelése és egyedülállóan szimpatikusnak való beállítása, a gyerekeknek kis színes akármi a terítésnél.

Jó borravalónak is kell a cégér

– olvastam máshol.

Annyira manipulatívnak és olcsónak érzem ezeket a trükköket, és azt gondolom, ha emiatt én valóban kiemelt személynek VIP-nek érzem magam, akkor meg is érdemlem. Másik vendéglátós fórumon is a jattról értekeznek a szakmabeliek, bicskanyitogató módon.

Ha mi nem lennénk, bénáznának ezek a senkiháziak a tálcáikkal

– fölényeskedik egy különösen kedves pincér, aztán meg kicentizi a jussunk? Meg hogy az aprónkat tartsuk meg, őneki azzal ne szúrjuk ki a szemét. Meg ha annyira sóherek vagyunk, iszogassunk a saját konyhánkban és punktum. Hogy a személyzet egy életre lenéz, ha nem tejelsz tisztességesen! Na, ettől a hozzáállástól kikészülök, és ki is kérem magamnak. De hát nem várhatok mást egy olyan országtól, ahol a kiskapura és a baksisért megvett előnyökre épült fel egy egész rendszer. A kisemberre, aki lesi, mi esik le neki titokban. Feketén, okosban, adómentesen, zsebbe. Ez az ügyeskedés az egész szocialista berendezkedést átlengte. Emlékszünk még, hogy ment akkor jó helyhez jutni? (A témában ajánlom Gantner Ádám a Szobapincér című regényét, melyben plasztikusan megjelenik előttünk az elmúlt rendszer rettegett nagybrifkós fizetőpincére, aki a hely ura volt. Ma már persze nem az a tét, hogy kapjunk helyet és hogy ne köpjenek bele a levesünkbe, de senki nem akar egy találkozó végén arcokat vágó, látványosan elégedetlen felszolgálók között kioldalogni, és pirulni, esetleg soha vissza nem térni csak azért, mert mondjuk nem akart vagy tudott busás jattot adni.)

Érdekes kis adalék, hogy régebben a paraszolvencia neve is borravaló volt. A második világháború előtt a társadalombiztosítás nem létezett, egészségügyi biztosítása a kivételezett keveseknek lehetett. A szocializmus elhozta az ingyenes közegészségügyet egy olyan helyzetben, amikor az állam természetesen még nem volt erre felkészülve. Az egészségügy dolgozóira hihetetlen terhek nehezednek, amit azzal próbáltak kiegyenesíteni, hogy 1952-ben a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottsága ülésén elfogadták Gerő Ernő indítványát, és az egészségügy borravalós terület lett. De rossz ízűnek érezték a szót, alpárinak, így az Orvosegészségügyi Szakszervezet akkori elnökének javaslatára bevezették a hálapénz fogalmát.

Egy borravalós nemzet nincs felkészülve a szervizdíjra. Most is hányszor hallom a szabadkozást, hogy látom, itt van szervizdíj – nehogy a felszolgálók azt higgyék, mi amúgy nem adnánk. (És közben így elvárnak alapos felkerekítést).

Többször előfordult velem is, hogy nem szóltak, simán benyelték a dupla pénzt, mikor nem vettem észre, hogy van szervizdíj.

Biztos vagyok benne, hogy a bevezetés után is elvárják majd a jattolást. (A legjobban azt kedvelem, mikor alattomosan a szervizdíjat belesuvasztják a tételek közé, és nem a számla végén jelzik. Tehát ilyenkor csak akkor lehetne észrevenni, ha alaposan, pontról pontra végigvennénk a számlát, amit jellemző módon mondjuk egy romantikusabb estén nem teszünk meg. És persze nem szólnak, mikor kérjük, hogy tíz százalékot tegyenek hozzá.)

Az olasz szokás szimpatikus még nekem: ha pultnál kéred a kávét, ott nincs szervizdíj, ha leülsz, akkor már emelt áron kérheted, amire vágysz. Nálunk a pultnál is elvárják ugyanúgy a csengetést. Sőt, sok helyütt már gomb is van, megnyomhatod, hány százalékot adsz öttől húszig. És mögötted-melletted mindenki látja, mekkora gavallér vagy mekkora szarrágó vagy. Ez az igazi érzelmi nyomás. Vagy amikor menüzős helyeken is elvárják. Azt is szeretem, mikor pincérek megsúgják, hogy a kártyás fizetés esetén nem ők kapják. És akkor mit tegyek, ha nincs nálam apró? Érezzem magam megsemmisülve? Az is tud frusztrálni, ha nincs nálam annyi pénz, amennyi elég lenne az átlagos borravalóra. Nem lett volna szabad beülnöm? (Basszus, csaknem ötezer volt a halam…) Vagy megsértek valakit, ha nincs meg a tíz százalék? És még csak a vendéglátásról beszéltünk… Kötelező jatt helyett inkább azon kellene töprengeni, hogyan lehetne megtanulni borravalók, lekenyerezések (azaz kicsike korrumpálások) nélkül élni. Persze, ha a nagyok példája mást mutat, nehéz. Marad nekünk a fejétől bűzlő hal, dísztálcán és nagy mosollyal szervírozva. És megfizetjük az árát.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.