Hazám sorsát mintegy jelképezendő és mélyen átélendő, reggelente felpattanok egy szobaciklire, mivel tavaly őszi elhunytam, majd visszatérésem után némiképp legyengülve, testsúlyom majd’ harmadát elveszítve ilyesféle instrumentumok segítségét is igénybe kell vennem, hogy erőre kapjak. Arra jó, hogy közben magas lóról az állólámpa-funkcióban folyamatosan működő tévét nézi az ember, amitől frankón felmegy benne a pumpa, megnő a vérnyomása és, ma divatos, sztem tökhülye szóval elönti az adrenalin.
Well, ma rossz napja volt az én digitális Rocinantémnak. Az ún demokratikus ellenzék mindenféle képviselője szólalt fel, és kábé minden második kinyilvánította, hogy ő nem tárgyal és egyezkedik senkivel, szó sem lehet róla, önállóan indul, kész passz pussz. Holott az időközi választások is bizonyítják, hogy együttműködés nélkül a biztos vereség, míg az együttműködéssel a biztos győzelem várna a baloldalra (a megosztott Józsefvárosban akkorát bukott az ellenzék, mint a Rottenbiller, Zuglóban, ahol kooperált három baloldali párt, kétszer annyi voksot kaszáltak, mint a jobber jelölt).
Azért mondom, hogy e tárgy, a szobacikli az ország jelképe, mert olyan, mintha. Mintha bicikli lenne, van rajta nyeregülés és van kormánya, és hajtani kell, mint a meszes, sőt, van rajta a teljesítményt mérő mindenféle kijelző is, de fölpattanva rá hiába kiáltod, hogy to infinity and beyond, hiába tekersz, mint az eszelős: egy büdös centit sem haladsz előre. Az elitnek nem csak a jobb féltekéje pudvás, a bal is balfék, ki lehet jelenteni, hogy 2018 el van vesztve.
