Poszt ITT

A művészek körében is tombol a szexizmus

Kapcsolódó cikkek

Egy ideje ismerjük jól a számokat, főként női magazinokból szoktak ránk kacsintani. Már régóta tudjuk, hogy a nők ugyanannyi munkáért kevesebb pénzt kapnak. Hogy még mindig sokszor választani kell családalapítás és munkahelyi előmenetel között. Hogy a nők magas százalékban érzik a mindennapjaikban is a hátrányos megkülönböztetést. Hogy akik nem érzik, azok talán csak azért nem, mert úgy szocializálódtak, hogy az a világ rendje, hogy a kettes személyi számúak valóban másodlagosak.

A Nyitottak vagyunk az idén egy videókampányal készült a nőnapra, melyben ismert emberek és cégvezetők a munkahelyi nőnapokat helyezik más megvilágításba. Hogy többet adjanak a nőknek, mint egy szál virág. Valami olyasmit, ami valóban elindítója lehet a változásnak. Olyasmi, ami nem jelképes dolog, és nem hervad el egy hét alatt. (A Nyitottak vagyunk-at 2013-ban alapította a Prezi, az espell és a Google, és mára már több, mint ezer cég csatlakozott hozzájuk. A kezdeményezés célja, hogy evidenssé tegyék, hogy mindenkit tudása és tettei alapján kell megítélni, függetlenül minden egyébtől.)

A videókban ismert emberek és cégvezetők beszélnek a tapasztalataikról és arról, szerintük hogyan lehetne elősegíteni, hogy a két nem valóban egyenlő esélyekkel játsszon az élet minden területén. A kampány elsődleges célja az elgondolkodtatás, a vitaindítás. Érdemes megnézni a kisfilmeket, és végiggondolni, a mi saját életünkben és munkákban miképp van jelen mindez, és mit tudnánk mi hozzátenni a változás elindításához.

Nem csak a hétköznapokban és nem csak vállalati szinten létezik a jelenség. Érdekes módon a szabadnak és nyitottnak tartott művészvilágban is érvényesül a szexista hozzáállás.

Annak idején, még nagyon-nagyon kezdő író koromban az egyetemi lapnál – amit persze csak fiúk szerkesztettek – jelentkeztem a verseimmel. Ahogy emlékszem, kedvesen fogadtak, a következő számban meg is jelentek szövegeim. Elkezdtem hát én is lejárni a hetente tartott szerkesztőségi délutánokra. Abban az időben nem néztem ki valami jól: el voltam hízva, tipikus bölcsészlányos imidzsem volt, hosszú, alaktalan zsákruha tarisznyával, szememet takaró, zabolátlanul lógó frufruval.

Sok problémám volt mind magammal, mind a világgal, gyakorlatilag erről is írtam a reménytelen szerelmeim mellett. Egyszóval épeszű ember nem vádolhatott azzal, hogy szuperszexi külsőmnek köszönhetem, hogy egyáltalán labdába rúghattam ebben a közegben. Mégis, még évekkel később is azt hallottam vissza, hogy persze, a Karafiáth, csak azért rúghatott labdába, mert mindenkivel lefeküdt. Persze, annak köszönheti, hogy érvényesült, hogy kettőt pillogott a szép szemeivel! (Na jó, a szemem mindig szép volt, tényleg…)

Elképesztő dolgok keringtek rólam, összehoztak fűvel és fával, szerkesztővel, kritikussal, befutott íróval és lemaradt lúzerrel. Hopp, én valamiből kimaradtam, gondoltam a gazdag és színes életutamat hallgatván, pedig milyen mozgalmas, szexregénybe illő fordulatok, egy író sem találná ki jobban!

El lehet képzelni, mit kaptak azok a lányok és nők, akik még jól is néztek ki! Azt amúgy mindenki úgymond „megbocsátotta”, ha a kislánykák írogattak, de azt azért nem szerették, vagy legalábbis mindenesetre rettenetesen gyanús és visszatetsző volt, ha valaki esetleg még sikert is elér. Te jó ég, hányszor hallottam nő írótársaimról a következőket: „Nem merik visszaadni a kiadók X kínos irományait, mert akkor a pasija könyveinek is búcsút inthetnek!”; nagyobb irodalmi esemény előtt:  „Meg kell hívni valami nőt is, hogy szép legyen a színpadkép.”; „X-et sem az eszéért és a kimagasló írói tehetségéért szeretik, de jól fekszik ennél és ennél a cégnél, mondjunk már pár jó szót a zengeményeiről is.”; vidéki rendezvény előtt: „Rémesen ír X, de irtó jó a segge, hívjuk le, és a buliban majd kialakul a dolog…” Mikor beszélnének így neves férfi irodalmárokról? Elárulom: soha.

És ez kínos és sértő. Mikor kérdezik meg megbecsült írótól, hogy van-e már gyereke? Mikor, hogy nem gondolja-e, hogy az írogatás mellett más lenne a feladata, hiszen a férfiprincípium tökre más?

Barátnőm (szintén író) most olvasta el Kun Árpád új – igen remek – regényét. Abban hosszadalmasan le van írva például a pelenkázás (egyéb, úgymond női tevékenységek mellett). A közönség és a kritika el van alélva: nahát, milyen klassz, milyen jó, hogy egy férfi erről ír, milyen plasztikus, milyen nagyszerű. Igen ám, de ha egy nő írna ugyanerről, ugyanilyen magas nívón, mit kapna: hogy hát igen, ennyit tud, de hát persze, mit is vártuk, csak egy unatkozó anyuka, aki mellesleg írogat.

Egyszóval még a magukat nyitottnak és felvilágosultnak tartó művészek körében is tombol a szexizmus.

És a férfi alkotókat ösztönösen, zsigerből előre sorolják. Látom, hogy itthon remek nők által írt regények és verseskötetek sikkadnak el, míg egy közepes műről – ha férfi írta – elindul az emelt szintű diskurzus. Egy igen híres írónő mesélte, mikor az egyik kötetét nemzetközi díjra jelölték, hogy egy férfi kollégája ekképp faggatta: „Te, látom, hogy ott a könyved a szűk listán. Sokat gondolkodtam azon, hogy lehet ekkora mázlid. Először arra tippeltem, az lehet az ok, hogy közép-európai vagy, és ebből a régióból rég nem kapott már díjat senki. Másodjára az ötlött fel bennem, hogy jól fekszik valamelyik kurátornál a férjed. Aztán beugrott, hogy inkább az lehet az ok, hogy nő vagy, és a kuratórium, hogy ne tűnjön hímsovinisztának, idén egy nőt akart jutalmazni.”

A híres írónő majdnem felrobbant belül, de azért udvariasan csak annyit kérdezett: „És az meg sem fordul a fejedben, hogy esetleg azért kaptam a díjat, mert jó a könyvem?” És a férfi ekkor elszégyellte magát. Mert észre sem vette addig, milyen kirekesztően beszélt. És ez a baj.

Hogy a legtöbben észre sem veszik. Sok kísérlet volt már a szemléletváltásra, de nem látok alapvető változást. Holott a külföldi trendek már azt mutatják, igenis el lehet érni, hogy egyenlőnek tekintsék, nemüktől függetlenül az alkotókat.

Igen, sokszor már mi magunk se vesszük észre, ha a hátrányos megkülönböztetés áldozatai vagyunk. Csak egy kis példa: ha egy nő nem tiptop, rögtön kap megjegyzéseket. Jaj, de nyúzott vagy (!), valami baj van (?), segíthetek (?) – kérdezik a kolléganők. Ám érdemes olykor belehallgatni, hogyan beszélnek némely férfiak. (Mindegyik variációt hallottam már a saját fülemmel.) „Milyen lepattant ez a Kati, de hát ez van az egyedülálló anyukákkal, én tudom, mire lenne szüksége!”. „Elviselhetetlen a Vera és a Nina, mintha állandóan menstruálnának, hisztis p…ák.” „Ez van, ahol nők vannak, csak az intrika, csak a kisszerű fecsegés. És még ők akarnak egyenlő bért.” És nemigen kéri ki senki magának mindezt, nincs ügy belőle, oké minden, elfogadjuk, rántunk egyet a vállunkon. Mert megszoktuk. Mert belenyugodtunk. Mert ebben nőttünk fel. Mert nálunk hagyományosan így kezelik a nőket. (És ha nincs a lesajnálás, a mucikázás, akkor jön a másik a véglet. Hogy ez már nem is nő. Ez egy karrierista szörny, stb…)

Mondom mindezt úgy, hogy közben azt gondolom, a férfiaknak sem könnyű. Nagyon nem. Iszonyú nyomás van rajtuk is, igaz, sokszor másfajta, mint a nőkön. A sztereotip társadalmi parancsok rájuk is vonatkoznak, csak más irányúak: keress sokat, legyenek státuszszimbólumaid, sose mutasd ki a gyengeséged – csak hogy a leghangsúlyosabbakat emeljem ki.  Ha van még valami értelme a nemzetközi nőnapnak, akkor az az, hogy elgondolkodjunk ezeken a dolgokon, és tegyünk azért, hogy a társadalmunkban megvalósuljanak az egyenlő esélyek, és egymás értékeit tiszteletben tartva megbecsülhessük és tisztelhessük egymást mind a munkában, mind a magánéleti, hétköznapi szituációkban.

A Nyitottak vagyunk kampánya számomra ezért ilyen szimpatikus. Mert épp a szemnyitásban segít. Hogy készek legyünk a szemléletváltásra.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik