Valamiért elvész a gyermek a fészbukon kavarókban, okoskodnak és elfelejtettek sírni, nem engedik át magukat az érzelmeiknek, rágják az előfeltevéseiket, amelyektől csak néznek, de nem látnak.
Rágják a gittet, okoskodnak, kötik az ebet a karóhoz, hogy ez egy középszerű film – fenéket. Ha találni is a kákán csomót (magam hiányolom az epikus eljátszását annak, hogyan győzte meg társait a lázadó és lázító kislány arról, hogy mindenki tátogjon, de akkor az már nem kisfilm), sírtam, mint a fene, és nemcsak azért, mert már a Toy Storyt sem bírom zokogás nélkül végignézni (ahogy Buzz Lightyear rájön, hogy ő csak egy játék, és nem egy szuperhős, aki repül a végtelenig és tovább, to infinity and beyond, na tessék, most is…), hanem mert asszem át merem adni magam az érzelmeknek. Ha csak azt az örömet nézem, amit a Bakáts téri sulis gyerekek átéltek, már megérte (mellesleg a Bakáts téri suli igazgatója, Bodó Laci egy volt iskolatársam, tehetséges előadóművész volt maga is és állati rossz gyerek a Váci utcai zeneiben, majd az Eötvösben, bunyós vagány focista, rablóból lesz a legjobb pandúr), szal. Ki kéne nyitni a szívünket, nem okoskodni mindenáron, hanem örülni és sírni.
