Olimpiahívő családban nőttem fel.
Nálunk az asztali áldás a Citius, Altius, Fortius volt, a rózsafüzért morzsolva az Aranycsapat tagjait soroltuk, a fali szőttesen pedig a „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!” felirat virított a kép alatt, amelyen Papp Laci épp elkente valakinek a száját a ringben. A nappaliban a falon a feszület mellett Pierre de Coubertin báró portréja függött.
Mi úgy tudtuk, hogy az ókori olimpiák idejére olykor még a háborúkat is szüneteltették.
Oké, persze, azóta sok minden megfurcsult az ötkarikás játékok világában: belerondított a politika, az üzlet, a dopping; a legutóbbi olimpiák szervezésének annyi köze volt Coubertin báróhoz, mint a KDNP-nek Jézus tanításaihoz, de még ez sem tántoríthatott el minket: a család négyévente lélegzet-visszafojtva várta a megnyitót, a világ élsportolóinak díszes kavalkádját.
Amit viszont vadonatúj elem, mondhatni, hungarikum: az olimpia megrendezéséről szóló népszavazás aláírásgyűjtő aktivistájának lefejelése.
Tételezzük fel, hogy nem PR-akcióról van szó, amely pusztán Zinedine Zidane sportemberi nagyságát kívánta megidézni (és a Jászain felállított stand szétrúgása sem a küzdősportokat népszerűsíteni hivatott promóakció volt),
Tegye már fel a kezét, aki szerint a „nem a részvétel…” szellemiségéhez passzol a „ha nem értesz velem egyet, lefejellek, köcsög” filozófiája.
Akkor már szervezzünk olimpiát nekik, az agy nélkül születetteknek, és akkor ott lehetne szabadfogású pultszétrúgás, vak komondoron átlökdösés, fedett pályás népszavazási beadvány-leadás kopaszok közt, az ultrák pedig három hétig non-stop nyomhatnák az ustawkát.
Családom hősei, az olümpiai játékok elindítói most úgy forognak a sírjukban, mint valami csipeszes orrú szinkronúszó-válogatott. Csakúgy, mint a demokráciát kifundáló honfitársaik.
