Hogyan kezdi ki a demokrácia a demokráciát?
– tette fel a kérdést néhány éve Umberto Eco. Az európai irodalom filozófus-mókamestere már 1998-ban leírta (Hans Magnus Enzensberger alapján), miért kell lehegeszteni majd 2017-ben a szerzetesek világnapján a csatornafedelet, ha Budapestre jön Putyin, aki kap majd a magyar kormánytól 2,5 milliárdért „égi áldást”, ami valami módon, akkor is megkímélte Orbán Viktor utcáját, amikor mindenki más bukott, esett, kelt az ónos eső miatt.
A szerzetesek világnapján a világ legbefolyásosabb embere találkozik a legbefolyásosabb magyarral.
Putyin talán nem is tudja, nem is tudhatja, mekkora káoszt okoz Budapesten, milyen sokba kerül a védelme. Ilyen ügyekre nem ér rá, az orosz elnök dolga, hogy kiterjessze befolyását szinte a világ minden szegletébe, még az amerikai elnökválasztáson is megkapja, amit akar. Vállán ott a teher, márpedig minél nagyobb felelősséggel viseltetik valaki a világ iránt, annál nagyobb az esélye, hogy semmit sem tud a világról. Logikusan, így nő a távolság közte és azok között, akikért felelős.
Minél több valakinek a felelőssége, minél nagyobb az ellene irányuló merényletek esélye,
annál valószínűbb, hogy testőrök veszik körül és golyóálló autóba, helikopterbe, magánrepülőbe tuszkolják őket, hogy erődítményben laknak, és a nyílt tengerre járnak nyaralni.
(Umberto Eco: Gyufalevelek. Budapest, 2001, Európa Kiadó)
Tehát minél inkább eltávolodik népétől egy vezető, annál inkább óvni kell. A köznéptől, közpénzen. Ebből a helyzetből szinte lehetetlen győztesen kikerülni. Nincs épeszű magyarázat arra, hogy miért véd a köz valakit, aki alig tud róla valamit, így érdemben nem is védheti, mármint a közt. Egy demokratikus vezetőnek nincs miért félnie a néptől egy normális világban. Ha védeni kell, az nem normális világ. Annak a vezetésére normális ember miért vállalkozna, miközben állítólag ő maga is csupa érzelem, és nagyon szeretné, ha szeretnék. Ezt csak a híveitől kaphatja meg, ezért kell velük körbebástyáznia magát. A kör be is zárult.
