Csodálatos, ahogy Trump hatására kivirult Amerikában a politikai művészet, lenyűgözve figyelem, ahogy bátor alkotók kreatív módon ki tudják fejezni az ellenállásukat. Ilyen a legújabb tiltakozó mű is, ami Shia LaBeouf négyéves perfomansz projektje, amellyel Trump elnöksége ellen tiltakozik. Bárki az ellenállás részese lehet, csak el kell menni a New York-i Museum of Moving Image-be, és kimondani a kamera előtt a következő mondatot:
He will not divide us. (Nem fog megosztani minket.)
Csodás ötlet, és sokakhoz el is jutott. Amerikában ugyanis nem rettegő, megfélemlített emberek ülnek a szerkesztőségekben, nem egzisztenciálisan sarokba szorított alkalmazottak. Lehet és tudnak is tiltakozni, megvan a kultúrája az ellenvélemények kifejezésének. És nem, a hatalom nem fogja bezáratni a múzeumot sem.
Emlékszünk még arra a művészeti akcióra tavalyról, amikor az amerikai városokat ellepték a hatalmas, gusztustalanra karikírozott (nem volt nehéz) Trump-szobrok, amelyek az ábrázolás tárgyát egyszerre tették félelmetessé és kiröhöghetővé? Ginger nicknevű művész alkotta a hatalmas szörnyet, amivel bárki készíthetett selfie-t. De olyan is megtörtént, hogy egy gerillaakció keretében, a kampány közepén a hollywoodi Hírességek sétányán körbefalazták Trump csillagát, utalva a mexikói falra. Trump nem kommentálta az akciót. De ugye mit is tehetett volna? Egy demokratikus országban nem vetik börtönbe az ellenállókat, az ellenvélemény megfogalmazóit.
Nézzük csak meg, egy-két kiragadott példán keresztül, hogyan viszonyult az előző rendszer azokhoz a művészekhez, akik merészeltek másfajta – kritikus – módon viszonyulni a fennálló berendezkedéshez! Természetesen jól sejtjük: amelyik művészeti csoportosulást nem szüntették meg vagy nem számolták fel adminisztratív úton, azoknak a tagjait is folyamatos megfigyelés alatt tartották, zaklatták őket, nem kaphattak útlevelet, és így tovább. Egyik nagyon figyelemreméltó művészeti megmozdulás a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) volt, amit 1979-ben hoztak létre. Az ebben részt vevő művészek magánlakásokban gyűltek össze rendszeres időközönként és koncerteket adtak, aukciókat szerveztek, melyeknek a bevételeivel a rászorulókat támogatták. Igen ám, de ebben az időszakban, az érett szocializmusban ugyebár nem léteztek rászorulók! Az akciók tehát a folyamatos rendőrségi zaklatások árnyékában zajlottak.
Szántó Piroska, Vajda Júlia, Deim Pál, Barcsay Jenő, Pauer Gyula. Csak pár név a résztvevők közül. Ez utóbbi amúgy is rengeteg izgalmas – és a hatalomnak természetesen nem tetsző – akciót és művet csinált. Egyik ilyen nagyszabású (és nagy hatású) alkotás a későbbi, legendás Tüntetőtábla-erdő. Pauer ezt eredetileg Táblaerdő címen 1978 nyarán állította fel Nagyatádon, a művésztelepen, Érmezei Zoltán és egy brigád munkásainak közreműködésével. Amint a mű elkészült, fél óra sem kellett, a rendőrség már a helyszínen is termett, a táblák nyeleit elfűrészelték, a feliratokat sárral szennyezték. Nézzünk meg egy-két feliratot:
Olyan nagyon felforgatónak és veszélyesnek tűnnek ezek? Onnan nézve, hogy egy hazug világ leleplezésében segíthetnek, igen, veszélyesek. Kinyithatnak szemeket, felfedhetik, hogy a király meztelen. Ha a hatalom retteg, nem tűri, hogy az igazi arcát megmutassák.
Most is van ám tiltakozás, csak éppen alig hallani róla, de hogy is lehetne. És épp emiatt, az elhallgatás és a párbeszéd hiánya miatt jött létre az egész. 2013. december 31-én kormányhatározat kelt a német megszállás emlékművének felállításáról. Semmiféle társadalmi és szakmai egyeztetés nem folyt, holott a kikerült tervek – és a később meg is alkotott szobor – rengeteg tiltakozást váltott ki mind a magyar, mind a nemzetközi közélet képviselőiből. Ám az egész mit sem számított, Párkányi Raab hazug és hamis műve máig ott magaslik a megtervezett helyen.
A szobornak és annak a szellemiségnek az ellenében, melyből az egész emelkedett, jött létre a máig álló Eleven Emlékmű. Az éltetői minden héten kitelepülnek, még télen is – ilyenkor egy építményt húznak fel maguknak. Jelenlétük aláhúzza, amit a szobor is megmutat, miszerint a hatalom nem kommunikál, nincs párbeszéd. Az Eleven Emlékmű társadalmi üzenete ugyanaz, mint a kezdet kezdetén volt: felmutatja, hogy ez nagyon nincs rendben így, nem fogadható el, hogy a társadalom azt művel az „alattvalóival”, amit akar. Az Eleven Emlékmű viszont kommunikál, hétről hétre más-más fontos közéleti téma kerül terítékre, az oktatás problémáitól kezdve a civil ügyeken át a kormányzati döntésekig. Azokról vitatkoznak, amikről sokkal nagyobb nyilvánosság előtt kellene egy normális országban, egy olyan helyen, ahol létezik még a média. A tér itt nyilvános, bárki bekapcsolódhat az eszmecserébe. A Szabadság Színpad is jelen van még mindig, minden egyes nap meggyújtják a mécseseiket. Nem tudni, meddig lesz szükség rájuk. Míg Amerikában a művész tudott egy kerek négy évet mondani (remélhetőleg csak addig tart a Trump-éra), nálunk a magát mindenhogy bebetonozó hatalom lehet, hogy az örökkévalóságig regnál.
Egyik kedvenc politikai aktivista művészem a nagy botrányhős, Pjotr Pavlenszkij. Ő az, aki egyszer már varrta a száját, ezáltal mutatva, hogy a putyini valóságban ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradhass. (Mindezt azután tette, hogy a Pussy Riot tagjait börtönbe vitték.) Ő az, aki a Vörös tér köveihez szögelte a herezacskóját és aki levágta a saját fülcimpáját egy pszichiátriai intézet betonkerítésének a tetején, demonstrálva, hogy nem egészséges, ha az állam mondja meg, hol a határ a bolond és a normális között. Pjotr Pavlenszkijt ugyanis minden egyes akciója után elmeorvosi vizsgálatnak vetették alá. És normálisnak – ezzel egyúttal büntethetőnek is – mutatva. Volt, hogy szögesdrótba tekerve feküdt a városháza előtt. Elvitték ekkor is.
Most, amikor a hatalom az egész országot börtönné változtatja, nyíltan kirabolva a lakosságot, átirányítva a pénzügyi forrásokat a rendőrállam javára, a társadalom nem lép fel, megfeledkezve számbeli fölényéről. Tétlenségével hozzájárul a rendőrállam győzelméhez
– kommentálta a saját akcióját. Ezen nálunk is érdemes elgondolkodni, nem?! Mindenesetre Pjotrnak a végén egy Putyin-ellenes akció miatt huszonegy hónapot börtönben is le kellett húznia.
Nálunk még nincsenek ugyan bebörtönzések, de rejtett figyelmeztetések, kisebb zsarolások, informális tiltólisták léteznek. Ezt és ezt nem hívjuk be a köztévébe. Erről nem írunk, ez szerintünk nincs, és aki szerintünk veszélyes (nincs), azt el is tudjuk rejteni, nem fényezzük a hazug médiánkban, amit az ő pénzéből is működtetünk ugyan. Az ilyen személyt nem tesszük bele a szintén közpénzből finanszírozott bulvárlapjainkba és tévéinkbe, állami támogatásról pedig még csak ne is álmodjanak. Ha nem a saját fülemmel hallom, nem hiszem el, egy pályázni akaró – szerintem remek – művészt így tanácsol el egy ismerőse, aki benne van az egyik kuratóriumban:
te nem fekszel jól ott, ne is reménykedj!”
Másokat meg – akik jól fekszenek és ügyesen beszélnek -, kipárnáznak pár vagy éppen több száz millióval. Aki nem a mi dalunkat zengi, azt megfolytjuk, eltapossuk, lenullázzuk. Annak nem mennek az állami hirdetések, annak nem kedvez a Nagy Pénzosztó Kegyes Hatalom. És sajnos sokak szerint – régi öröksége az előző rendszernek – meg kell hunyászkodni, bele kell törődni, alkalmazkodni kell. Boldogulni, jutni egyről a kettőre. És mifelénk, ahol nem vált zsigerivé a demokrácia, így tudják megoldani. Csodálatos.
