woman leg  on a road
Poszt ITT

Dr. Gyarmati Andrea: A cipő

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2017. 01. 09. 10:58

Korábban a témában:

Vannak olyan történetek, amelyeknek valószínűleg nincs semmi tanulsága. Nincs mély mondanivalójuk, csupán jólesik leírni, és reményeim szerint, ha elolvasod, téged is felvidítanak. Ez a mostani is éppen ilyen.

Késő este volt. Igazi, ronda őszi idő. Tudod, az fajta, amikor még sötét van reggel, amikor indulnod kell, viszont már kora délután is sötétedik. Sokan voltak a rendelőben is. Épp indulni készültem,
amikor megszólalt a telefon.

Vannak betegeim szerte a városban, a szélrózsa minden irányában. Igaz, a zöme a hivatalos körzetemben, a VII. kerületben lakik, de természetesen, amióta szabad orvosválasztás van, akad olyan beteg is bőven, aki jó messze él a rendelőtől.

Aznap este épp egy ilyen távol található kislány édesanyja hívott, hogy nagyon lázas a gyerek, nincs jól, okvetlenül meg kellene még ma néznem. Már befejeztem az aznapi munkámat, épp szedegettem össze a dolgaimat a rendelőben, és arról ábrándoztam, megyek sportolni.

Úgy van ez, hogy testben még jelen vagy, de lelkileg már befejezted a napi dolgodat.

Az én munkám azonban olyan, és nincs is ezzel semmi baj, hogy nincs munkaidő. Ha baj van, menni kell, mindegy, mit érzel, mindegy, éppen mire vágynál.

Nem olyan nagy dráma ez, bár sokan úgy vélik, az orvos huszonnégy órán át van szolgálatban, de ez azért nem egészen igaz. Tulajdonképpen megállapodás kérdése, mikor vagy elérhető. Ha az elején tisztességesen elmondod, hogy te hogyan képzeled, és megállapodsz a szülőkkel, hogy ez nekik is megfelel-e, a dolgok képesek úgy alakulni, hogy az mindenki számára jó legyen.

Ha vállalod egy gyermek orvosi felügyeletét, abban az, hogy te nem vagy elérhető, megengedhetetlen, hiszen egy kisgyerek bajba kerülhet, és lássuk be, ez azért mindennél fontosabb.

Összepakoltam. Elindultam, át a városon, és tudom, nem szép dolog, de mondhatom, nem éreztem igazi elhivatottságot a pálya iránt. Van az úgy néha, hogy így érzel, még akkor is, ha igazán szereted a szakmádat.

Esti csúcsforgalom, szokásos araszolás. Nyúlok a telefonomért, mert modern világunkban ez lett a kapcsolattartás egyik fő eszköze. Na, legyünk reálisak, mindig is szerettem telefonálgatni. Most, évek óta ez a kocsiból is megvalósítható, és igen, igen, van kihangosítóm is. Pláne jó az egész.

Kicsöng, felveszi a barátnőm, és megbeszéljük a nagyon
fontos dolgokat. Telik az idő közben, haladok szépen a cél felé. Épp letenném, amikor egy nagyon érdekes történetbe kezd, amit természetesen muszáj végighallgatni.

Megállok, leparkolok a kocsival, és előkeríteném a rendes cipőmet az ülés mögül. Ez így elég érthetetlen, de mindjárt elmagyarázom.

Lényeges ugyanis a történet szempontjából. Amikor vezetni tanultam, úgy nagyjából az Aranybulla idején, már akkor is zavart, hogy miért kopik le elöl a cipőm orra, és lesz furán összekarcolódott a sarka. Morogtam rendesen az oktatónak, aki azt mondta, akkor hát legyen
mindig vezető cipőd, ha ilyen „pipifakszos” vagy. Egyébként is, folytatta, meg kell tanulni mindenféle típusú cipőben vezetni, sőt az sem árt, ha tudsz mezítláb is.

Mindez rendben is volt, megtanultam szépen mindent, ahogy kellett, és rögtön az elejétől voltak vezető cipőim, hogy kíméljem a még használatban lévőket. A dolog technikájával sem volt gond, legalábbis eddig a napig nem volt, mivel szépen fogtam a rendes cipőmet, kitettem a kocsi mellé a földre, és belehuppantam. Jó, nem mondom, néha láttam, furán néznek az emberek, de ez nem zavart igazán sohasem.

Szóval késő este, kertes házak, megállok. Ercsike, a barátnőm épp valami nagyon fontos dologról tartott élménybeszámolót, őt figyeltem, a többi dolog, úgy gondoltam, automatikusan menni fog. Cipő ki, láb be, és ellibegek a kapuhoz, oda, ahol várnak. A Sors azonban mára mást rendelt. Olyan valamit, amit ma is, ha bárhol elmesélek, mindenki jókedvre derül tőle.

Van az úgy, nem is ritkán, hogy egy szép kis mozaikból adódik össze az, amit akár boldogságnak nevezünk. Olvastam valahol, és nagyon tetszett, megpróbálom elmondani neked is. Valahogy így szól:

„A valódi boldogság természete oly egyszerű, hogy akik valami bonyolult után kutatnak, képtelenek azt megérteni. Általában a legegyszerűbb, legkevésbé feltűnő dolgok ajándékoznak meg vele. A boldogság nem fér meg alantas célokkal, az önzéssel, a lustasággal, a pesszimizmussal. A harmónia, a hűség, a szeretet és a szépség a barátja. A valódi boldogság nem az idegek csiklandozása, nem az evés, az ivás, a látás, a hallás, a kielégített vágyak, vagy a birtoklás eredménye. Az igazi boldogság az értelmes célok és hasznos élet gyümölcse. Hol itt nyersz egy keveset, hol ott. Forrásai: egy őszinte szó, egy jó szándékú tett, egy nagylelkű gesztus, egy hathatós segítség. Lehet, akkor kapsz egy darabot belőle, ha legyőzöd a saját lustaságod, és te vagy valaki segítségére. Egy kevéssel megjutalmaz minket minden jó gondolat, minden baráti szó, minden szeretetteljes cselekedet. Gyakran az is, ha szívből tudsz valamin vagy valaminek a fonákján nevetni. Más úton sosem fogod meglelni. A boldogság apró kövecskékből álló mozaik. Lehet, az egyes kövek értéke nem nagy, de ha minden részt, amit kapsz, jól rendezel el, megfelelően és összeillesztve egy kedves egészet adnak, egy szép ékszert, ami boldoggá tehet.”

Íme, hát az én kövecském, nézzük tovább.

Kint a cipő, de olyan reflexszerűen teszem ki, nem is emlékszem rá, amikor azt látom – miközben Ercsike mondja a magáét –, hogy hopp, egy nagy busz áll velem szemben, és villogtatja a lámpáját.

Hogy kerül ez ide, gondolom, de biztos valahogyan, mert itt van, és mindjárt rám mászik. Tolatok hátrafelé, mondom a telefonba: várj egy kicsit, amikor rájövök, jártam itt már napközben is, ez egy buszvégállomás, és épp itt, a körfogalomban sikerült leparkolnom.

Húzok hátrafelé az autóval, persze tök sötét van, a busz meg jön utánam. Végre elfordul jobbra, én meg leállok a járda mellé.

Hallom, ahogy a barátnőm kiabál: – Mi történt? – kérdezi.

Semmi – mondom –, majdnem elütött a busz, mert
rossz helyen álltam meg.

Hajolnék le, hogy kitegyem a cipőmet, de nincs sehol. Az, hogy már egyszer kiraktam az útra, kiesett a memóriámból.

Erika, eltűnt a cipőm – mondom, és nagyon kell
nevetnem.
Ugyan már, hiszen ki szoktad pakolni magad mellé – mondja. Jól ismeri ezt a remek szokásomat. A cipő nincs sehol.

Menj vissza, nézd meg, nem tetted-e ki az előbb.

Ugyan, hát csak emlékeznék rá, nem hülyültem meg  – mondom felháborodva, persze minden ok nélkül, mert a cipő bizony ott van mindkét darab a buszmegállóban, de úgy, hogy átment rajta a busz.

Annyira kell röhögnöm a látványon, hogy percekig
nem bírok megszólalni. Amikor igen, akkor is csak annyi telik tőlem – Elgázolta a cipőmet a busz – mondom, és hahotázunk mind a ketten.

Ez van, gondolom, felmegyek a beteghez, ellátom, nincs nagy baj, szerencsére, és elmesélem ott is a történetet.

Pukkadozik mindenki. Később a fiam is telefonál, a jó hírnek szárnya van, azt mondja: Hallom, Anyuci, elgázolta a busz a cipődet. Szerencse, hogy nem voltál benne.

Másnap, mivel nem adom fel könnyen, elviszem a kilapított
cipőt a suszterhez. Felejthetetlen arcot vág:

Mi történt? – kérdezi, és amikor elmondom a sztorit,
rázza a nevetés.

Kuka, az lehet a megoldás – mondja arra a kérdésre, hogy meg lehet-e szegény elgázolt cipőmet gyógyítani –, de ha nem bánja, adja nekem, kiteszem, és továbbmesélem a történetet.

Sokáig látom még a kirakatban a cipőt, és sokan ismerik meg a történetet is. Nincs ennek semmi jelentősége, ha csak annyi nem; miképpen történt egy késő esti vizit alkalmával, hogy a cipőm balesetet szenvedett úgy, hogy én megúsztam.

Az élethez valóban kell egy adag mázli is.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.