Poszt ITT

Fiala: Szolidaritás

Fiala János
Fiala János

2017. 01. 05. 12:48

Korábban a témában:

– Itt nem lehet kimenni!

– förmedt háttal a hatéves-formának a pénztárosnő a bevásárlóközpontban, amikor az éppen alatta volt annak az izének – legyen jobb híján sorompó a neve -, amit olyankor szokás a vevők útjába állítani, ha abban a sorban nem üzemel kassza. A csapdába került kisfiú nem mozdult. Guggolva várt a sorsára.

A gyűrűsujja alapján asszony cselekedete pompás teljesítménynek számított, hiszen a dolgot legfeljebb megneszelhette, mert az előtte állókkal és az általuk vásároltakkal foglalkozott hivatásszerűen. Periferiális látóköre a háta mögött zajló eseményekre nem terjedt, két szeme és két füle mellé nem kapott egyetlen visszapillantó tükröt sem.

A parancs-ízű ukáz fura vigyort szült a kis srác arcára. Olyasmit olvastam le róla, hogy elnézést kér, hogy nem akart semmi rosszat, és hogy legyenek szívesek tovább engedni. A szájából kicsúszó szavak azonban egészen más értelmű kijelentést formáztak:

– Pisilnem kell.

Hiába koppant puhán a szárnyaszegett mondat a kopott csempére, hiába láthatta a hatéves-forma arcán az igazat a pénztárosnő – felé fordult már ültében -, szigorúsága nem enyhült. Következő megnyilatkozása a puszta hangsúlyával is megfutamította volna a megriadt kölyköt:

– Be fogsz csipogni.

Ez a talán húsz másodpercig sem tartó jelenet – a dölyf okozta megalázottság látványa -, a lányom egyik általános iskolai tanárát idézte fel, aki senkit sem engedett óra közben „vécézni”, mert arra, szerinte a szünetek szolgáltak. Úgy kellett lefogni, hogy másnap ne törjem rá/az igazgatójára az ajtót.

Mozgósított az emlék, gondolkodás nélkül furakodtam át a mögöttem feltorlódó soron, hogy ráleljek az „áldozatra”, aki mire rátaláltam, már nem volt egyedül.

Tudatosan hagytam a politikai korrektséget érvényesülni, amikor a felnőttet – feltehetően az apát – szólítottam meg, és nem az érintettet:

– Uram!

– mondtam, de a férfi nem reagált.

– Uram!

– mondtam erőteljesebben. Talán a kabátja ujját is megérintettem.

– Tessék…

– fordult felém, miközben arca nem mutatott csodálkozást. Úgy viselkedett, mint aki várt rám, mint aki tisztában volt jövetelem okával.

– Szemtanúja voltam…

– Igen. Láttam.

– Attól, mert valakinek nincs szíve, attól még nem kell neki engedelmeskedni…

– nem hagyta befejezni a mondatomat:

– Nekem azt mondta a fiam, hogy már nem kell neki.

Hivatkozásom tárgya párbeszédünk alatt a cipője orrát nézte, miközben inkább húzta el, semmint marasztalta az édesapját.

Megfordultam.

Egészen addig szégyelltem, hogy hívatlanul ütöttem más dolgába az orromat, amíg vissza nem értem a barátnőmhöz, aki elfelejtett számon kérni a faképnél hagyása miatt, helyette azt taglalta halkan, hogy milyen nagy galibát okoztam.

– Beszólt a kasszásnő?

– Be…

– Mit mondott?

– Hogy az ifiúr sem járt elő jó valami példával, ahogy szabálytalanul ment vissza.

– Mire te?

– Tudod, nem szeretem a feltűnést… ha nem egy gyerek az érintett, én meg sem szólalok, így csak annyit mondtam: attól lehetett volna kedvesebb.

– Mire ő?

– Közölte, hogy pénzzel dolgozik, tehát rendnek kell lennie a környezetében.

– Reakció?

– Itt, rajtam kívül, a kasszásnő által megkívánt rendet akarták valamennyien. A sor a pénztárosnő pártját fogta.

– Mindenki?

– Mindenki.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.