– Itt nem lehet kimenni!
– förmedt háttal a hatéves-formának a pénztárosnő a bevásárlóközpontban, amikor az éppen alatta volt annak az izének – legyen jobb híján sorompó a neve -, amit olyankor szokás a vevők útjába állítani, ha abban a sorban nem üzemel kassza. A csapdába került kisfiú nem mozdult. Guggolva várt a sorsára.
A gyűrűsujja alapján asszony cselekedete pompás teljesítménynek számított, hiszen a dolgot legfeljebb megneszelhette, mert az előtte állókkal és az általuk vásároltakkal foglalkozott hivatásszerűen. Periferiális látóköre a háta mögött zajló eseményekre nem terjedt, két szeme és két füle mellé nem kapott egyetlen visszapillantó tükröt sem.
A parancs-ízű ukáz fura vigyort szült a kis srác arcára. Olyasmit olvastam le róla, hogy elnézést kér, hogy nem akart semmi rosszat, és hogy legyenek szívesek tovább engedni. A szájából kicsúszó szavak azonban egészen más értelmű kijelentést formáztak:
– Pisilnem kell.
Hiába koppant puhán a szárnyaszegett mondat a kopott csempére, hiába láthatta a hatéves-forma arcán az igazat a pénztárosnő – felé fordult már ültében -, szigorúsága nem enyhült. Következő megnyilatkozása a puszta hangsúlyával is megfutamította volna a megriadt kölyköt:
– Be fogsz csipogni.
Ez a talán húsz másodpercig sem tartó jelenet – a dölyf okozta megalázottság látványa -, a lányom egyik általános iskolai tanárát idézte fel, aki senkit sem engedett óra közben „vécézni”, mert arra, szerinte a szünetek szolgáltak. Úgy kellett lefogni, hogy másnap ne törjem rá/az igazgatójára az ajtót.
Mozgósított az emlék, gondolkodás nélkül furakodtam át a mögöttem feltorlódó soron, hogy ráleljek az „áldozatra”, aki mire rátaláltam, már nem volt egyedül.
Tudatosan hagytam a politikai korrektséget érvényesülni, amikor a felnőttet – feltehetően az apát – szólítottam meg, és nem az érintettet:
– Uram!
– mondtam, de a férfi nem reagált.
– Uram!
– mondtam erőteljesebben. Talán a kabátja ujját is megérintettem.
– Tessék…
– fordult felém, miközben arca nem mutatott csodálkozást. Úgy viselkedett, mint aki várt rám, mint aki tisztában volt jövetelem okával.
– Szemtanúja voltam…
– Igen. Láttam.
– Attól, mert valakinek nincs szíve, attól még nem kell neki engedelmeskedni…
– nem hagyta befejezni a mondatomat:
– Nekem azt mondta a fiam, hogy már nem kell neki.
Hivatkozásom tárgya párbeszédünk alatt a cipője orrát nézte, miközben inkább húzta el, semmint marasztalta az édesapját.
Megfordultam.
Egészen addig szégyelltem, hogy hívatlanul ütöttem más dolgába az orromat, amíg vissza nem értem a barátnőmhöz, aki elfelejtett számon kérni a faképnél hagyása miatt, helyette azt taglalta halkan, hogy milyen nagy galibát okoztam.
– Beszólt a kasszásnő?
– Be…
– Mit mondott?
– Hogy az ifiúr sem járt elő jó valami példával, ahogy szabálytalanul ment vissza.
– Mire te?
– Tudod, nem szeretem a feltűnést… ha nem egy gyerek az érintett, én meg sem szólalok, így csak annyit mondtam: attól lehetett volna kedvesebb.
– Mire ő?
– Közölte, hogy pénzzel dolgozik, tehát rendnek kell lennie a környezetében.
– Reakció?
– Itt, rajtam kívül, a kasszásnő által megkívánt rendet akarták valamennyien. A sor a pénztárosnő pártját fogta.
– Mindenki?
– Mindenki.
