Poszt ITT

Fiala: Szolidaritás

Fiala János
Fiala János

2017. 01. 05. 12:48

Korábban a témában:

– Itt nem lehet kimenni!

– förmedt háttal a hatéves-formának a pénztárosnő a bevásárlóközpontban, amikor az éppen alatta volt annak az izének – legyen jobb híján sorompó a neve -, amit olyankor szokás a vevők útjába állítani, ha abban a sorban nem üzemel kassza. A csapdába került kisfiú nem mozdult. Guggolva várt a sorsára.

A gyűrűsujja alapján asszony cselekedete pompás teljesítménynek számított, hiszen a dolgot legfeljebb megneszelhette, mert az előtte állókkal és az általuk vásároltakkal foglalkozott hivatásszerűen. Periferiális látóköre a háta mögött zajló eseményekre nem terjedt, két szeme és két füle mellé nem kapott egyetlen visszapillantó tükröt sem.

A parancs-ízű ukáz fura vigyort szült a kis srác arcára. Olyasmit olvastam le róla, hogy elnézést kér, hogy nem akart semmi rosszat, és hogy legyenek szívesek tovább engedni. A szájából kicsúszó szavak azonban egészen más értelmű kijelentést formáztak:

– Pisilnem kell.

Hiába koppant puhán a szárnyaszegett mondat a kopott csempére, hiába láthatta a hatéves-forma arcán az igazat a pénztárosnő – felé fordult már ültében -, szigorúsága nem enyhült. Következő megnyilatkozása a puszta hangsúlyával is megfutamította volna a megriadt kölyköt:

– Be fogsz csipogni.

Ez a talán húsz másodpercig sem tartó jelenet – a dölyf okozta megalázottság látványa -, a lányom egyik általános iskolai tanárát idézte fel, aki senkit sem engedett óra közben „vécézni”, mert arra, szerinte a szünetek szolgáltak. Úgy kellett lefogni, hogy másnap ne törjem rá/az igazgatójára az ajtót.

Mozgósított az emlék, gondolkodás nélkül furakodtam át a mögöttem feltorlódó soron, hogy ráleljek az „áldozatra”, aki mire rátaláltam, már nem volt egyedül.

Tudatosan hagytam a politikai korrektséget érvényesülni, amikor a felnőttet – feltehetően az apát – szólítottam meg, és nem az érintettet:

– Uram!

– mondtam, de a férfi nem reagált.

– Uram!

– mondtam erőteljesebben. Talán a kabátja ujját is megérintettem.

– Tessék…

– fordult felém, miközben arca nem mutatott csodálkozást. Úgy viselkedett, mint aki várt rám, mint aki tisztában volt jövetelem okával.

– Szemtanúja voltam…

– Igen. Láttam.

– Attól, mert valakinek nincs szíve, attól még nem kell neki engedelmeskedni…

– nem hagyta befejezni a mondatomat:

– Nekem azt mondta a fiam, hogy már nem kell neki.

Hivatkozásom tárgya párbeszédünk alatt a cipője orrát nézte, miközben inkább húzta el, semmint marasztalta az édesapját.

Megfordultam.

Egészen addig szégyelltem, hogy hívatlanul ütöttem más dolgába az orromat, amíg vissza nem értem a barátnőmhöz, aki elfelejtett számon kérni a faképnél hagyása miatt, helyette azt taglalta halkan, hogy milyen nagy galibát okoztam.

– Beszólt a kasszásnő?

– Be…

– Mit mondott?

– Hogy az ifiúr sem járt elő jó valami példával, ahogy szabálytalanul ment vissza.

– Mire te?

– Tudod, nem szeretem a feltűnést… ha nem egy gyerek az érintett, én meg sem szólalok, így csak annyit mondtam: attól lehetett volna kedvesebb.

– Mire ő?

– Közölte, hogy pénzzel dolgozik, tehát rendnek kell lennie a környezetében.

– Reakció?

– Itt, rajtam kívül, a kasszásnő által megkívánt rendet akarták valamennyien. A sor a pénztárosnő pártját fogta.

– Mindenki?

– Mindenki.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

US President Donald Trump (C) makes his way to board Air Force One in Riyadh as he head with the First Lady to Israel on May 22, 2017. / AFP PHOTO / MANDEL NGAN
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.