Poszt ITT vélemény

Karácsony: értelmetlen és sok konfliktust okozó nem-szeretem ünnep?

Ünnepekről sokfélét írtak már, de talán arról nemigen, hogy köze van a várakozás során keletkező érzelmekhez. Hogy várakozni nem is rossz dolog, már ez sem magától értetődő, mert a modern ember nem szeret várakozni.

Van egy megismételhetetlen, egyszeri életünk roppant kevés idővel. Mindegy, mennyi időnk van hátra, azt a tehetséges nyugati ember kevésnek érzi. Nálunk csak a tehetségtelen unatkozik, de ő is várakozik, méghozzá azért, hogy unalma tárgyától szabadulhasson.

Egyszer hallottam egy autista beszámolóját. Ő is arról beszélt, hogy az emberek nem tudják, hogy ő nem azért megy a sor elejére, mert nem tisztel másokat, hanem azért, mert nem tud várakozni. Tudja, hogy ez fogyatékosság nála, de mások nem így néznek rá. Pedig ez olyan – magyarázta –, mint hogy másnak fél lába van. Attól senki sem kívánja, hogy lépcsőzzön, mert mindenki látja a fogyatékosságát, az ő fogyatékosságát viszont sajnos nem látják.

Nem kell azonban autistának lennünk ahhoz, hogy megőrüljünk a várakozástól, és minél közelebb a cél, annál frusztráltabbak leszünk, ha csak egy másodperccel is tovább kell várnunk, mint hittük. Gyilkosságok történtek a Black Friday alkalmából, és a bunyók már-már természetesek.

A fogyasztói társadalom embere nem tud várakozni.

A várakozásnak nehezen látja be az értelmét. A vásárlók kiszolgálásában a cégek mérik, hogy alkalmazottaik mennyit várakoztatják az ügyfeleket és stresszben tartják emiatt őket, némelyek korlátozzák még a mellékhelységbe való kimenetelt is. A fogyasztóvédelmi hivatalok tesztelik a call centereket, de maga a közigazgatás is egyre komolyabb nyomást gyakorol az alkalmazottaira, hogy a fogyasztó szempontjából értelmetlen várakozási időt csökkentsék. Ám nem csak értelmetlen várakozások és várakoztatások léteznek.

Az idő hatalom. Kommunikációs eszköz. Azaz aki meg tudja várakoztatni a másikat, egyúttal azt is közli, hogy ezt megengedheti magának. Különböző kultúrákban különböző normák tapadnak az idővel való játszadozáshoz. Az angolszász kultúrában a pontosság elvárt, tulajdonképpen illetlenség visszaélni mások idejével, és mivel a hatalommal való visszaélés is elítélendő, ezért a pontosság fontossága – párosodván a demokráciával – precíziós módon teszi működővé az intézményeket és az emberi kapcsolatokat.

Angliában például, amikorra meghirdetnek egy konferenciakezdést, azt akkor el is kezdik. Nem így a latin országokban. Ott az idő kicsúszott az emberek kezéből, s épp az az illetlenség, ha valaki akkor van a találkozási ponton, amikorra megbeszélték. Az a bunkó, aki megsértődik azon, ha megvárakoztatták egy órát, mert nem veszi tudomásul, hogy a másiknak lehettek még „fontos” dolgai.

Brazíliában például oly mértékben szocializálódnak a diákok a pontatlansághoz, hogy akkor sem képesek a pontosságra, amikor pedig világos, hogy nem késhetnek. Az érettségik kezdetekor például bezárják az iskolakaput, amely előtt többen ott sírnak, mert nem voltak képesek időben érkezni.

Az időhöz egész másként áll néhány nem nyugati kultúra, mint a miénk. Az indiánok például nem kezdet és cél dimenzióban gondolkoznak, hanem folyamatban. A folyamatot megélni pedig épp olyan fontos, ha nem fontosabb, mint célba érni. Az élet számukra benne lenni az áramlásban, és így aztán a várakozás maga az úton levés. Nemrég keringett a Facebookon egy videó, amelyben megható módon az indiánoktól fehér amerikaiak kértek elnézést a bűneikért. Bocsánatot kértek, amiért elvették a földjeiket. A törzsfőnök megbocsátott, de egy kis helyesbítést is hozzáfűzött. Nem az ő földjeiket vették el, mert a föld nem az indiánoké, a földé vagyunk mi mindannyian.

A nyugati ember birtokol: időt, földet, erőforrást.

Az ázsiai sem volt eredetileg birtokló típus. Leült meditálni, és minél inkább elengedte az időt, annál inkább kitágult az a számára. Nem rég találtak egy 200 éves mongol mumifikálódott szerzetest, aki láthatóan meditatív állapotban volt, amikor átlépett az életből az örökkévalóságba.

De a keresztény kultúra – mely a zsidóból nőtt ki – sem állt hadilábon a várakozással. A zsidók várakozása a megváltóra egy szakrális lelkiállapot is. A várakozás egy szent tevékenység. A keresztényeknél is a türelmetlenség több mint a bölcsesség hiánya, fogyatékosság, míg a várakozás a tisztelettudás elsajátítandó erénye.

Általánosságban a pszichológia is felfedezi a várakozás képessége és a sikeresség közti összefüggést. Az a kisgyerek, amelyik ellent tud állni a kísértésnek, és ki tudja várni a sorát, felnőtt korában is több barátot tud majd magáénak, és feljebb jut a társadalmi ranglétrán, mint a türelmetlen. (Lásd. a már 4 milliónál több megtekintéssel bíró marshmallow tesztet).

De a várakozás képessége nem attól válik igazi értékké, hogy értelmetlen. Várni a wifi kapcsolódására, vagy a link betöltésére jogosan bosszantó. Viszont várni a szerelmünk érkezését, az már lehet értékes, ha a várakozás izgalommal és ráhangolódással tölt el. Várni 9 hónapig a gyerek megjöttét szintén nem értelem nélküli, hiszen közben nagyon sok minden változik.

De abban is van valami, ahogy Pénelopé 20 éven át várja Odüsszeuszt, aminek során a reménybe kapaszkodást tisztelhetjük. Máskor, amikor már nincs értelme a várakozásnak, a várakozás maga lehet cél. Sokan, akik a háborúk után elveszítették (elveszítik!) hozzátartozóikat, már nem a viszontlátás reményébe kapaszkodnak, hanem a várakozás aktusába, hasonlatosan ahhoz, ahogy a szerzetes lótuszülésben várja a halált.

Mostanában sok helyen látom-hallom, hogy a karácsony értelmetlen, stresszes és sok konfliktust okozó nem-szeretem ünnep. Pszichológusok elemzik a háziasszonyok teljesítménykényszerét, szociológusok a karácsony előtt történő szakítások gyarapodását, a közösségi médiában pedig előbukkannak a korábban csendben szenvedők. De ez sok más ünnepre is ugyanígy elmondható lenne, ám kétségtelen, hogy a karácsony ezek közül a legproblémásabb.

Miképp várakozunk az ünnepeinkre? – Mindössze csak ezt a kérdést tenném fel, és a válaszból mindenki sejtheti, hogy milyen is lesz az a számára.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik