Poszt ITT

Gerlóczy: Osai község 25. lakójának küzdelmes hétköznapjai 9.

Gerlóczy Márton
Gerlóczy Márton

író, publicista. 2016. 12. 17. 13:20

A befejező részből kiderül, mi van Osaiban. Szerzőnk Japánból jelenti.
Korábban a témában:

A búcsú

Nem akarok felvágni, de tény, kérdezzetek meg bárkit, engem Nazéban, Koniyában és Osaiban mindenki ismer. Ennek egyszerű oka van. Ezeken a településeken többször sétálgattam, és a helyiek láttak, márpedig, amit láttak, az nem pusztán én voltam, hanem az egyetlen fehér ember. Bárhová megyek, boltba, bankba, kocsmába, mindig odajön hozzám valaki, és magyaráz, hogy látott tegnapelőtt, tegnap vagy délelőtt, én pedig mindig bólogatok, hát persze, emlékszem, maga az a japán néni, bácsi, akárki, milyen jó, hogy újra találkoztunk.

Nazéban egyszer hat banki alkalmazottal sétálgattam a belvárosban, három bankból jött velem két-két alkalmazott, hogy segítsen MasterdCard-os automatát találni, szóval a végén már hatan voltak, összesen heten vonultunk, míg sikerre nem vittük a közös ügyet a negyedik bankban, és közben az egyik étkezde ajtajából rám köszönt egy ismerősöm, egy szakács, áááá, hángáríí, mondta, és csodálkozva nézte, ahogy hat banki alkalmazottal sétálok az utcán.

Elhagytam Kakeromát, elhagytam Chika-chant. Nem mentem túl messzire, huszonötperces hajóútra voltam Osaitól, Koniya aprócska kikötővárosában. Éppen a hotelt kerestem, amikor megszólított valaki az utcán.

A néni a köldökömig ért, ez nem túlzás, a köldökömig, alig vettem észre.

Egy ismerősöm volt Osaiból, köszönt, mutogatta, hogy tegnap találkoztunk a nagy fa alatt, ott fotózkodtunk együtt, mondta mosolyogva, aztán áttotyogott a főúton, és a másik oldalról még integetett a botjával. A fogadóban, ahová mentem, nem volt szabad szoba, legalábbis azt hiszem, egy mukkot nem beszélt a recepciós néni angolul, így egy hotelben kellett megszállnom. Nem állítom, hogy nem mondtam el száz miatyánkot, amikor megláttam a hotelszoba kádját. Egy órán át áztattam magam a forró vízben, és csak akkor szálltam ki belőle, amikor már ijesztően dagadtak az erek a halántékomon.

Este nagyon hiányzott Chika-chan. Mégiscsak ő volt az első japán nő az életemben, akivel együtt éltem.

A magánéletéről egyébként nem tudtam meg sokat. Egyik nap elmesélte, hogy a falu lakói úgy döntöttek, a szomszédjában álló házba bárki beköltözhet, akár még én is beköltözhetnék, ha beleegyeznek, mert üresen áll, rengeteg ház áll üresen Kakeromán, ami senkinek sem kell, na, és ebben a házban egyszer lakott egy férfi, egy nagyon értelmes és izgalmas férfi Fukuókából, de aztán elköltözött, mert szerelmes lett Chika-chan-ba.

Arra a kérdésemre, hogy miért jelentett problémát egy értelmes és izgalmas férfi szerelme, Chika-chan azt felelte, amit a világ bármely pontján felelnének a nők: nem tudom.

Amikor elbúcsúztunk a buszmegállóban, megöleltem, ekkor értünk egymáshoz először és utoljára. Bánatomban beültem a nyolcezer fős nagyváros egyik kocsmájába, ahol remek embereket ismertem meg. Hárman voltak, italoztak, énekeltek, aztán hívtak telefonon egy negyediket, aki beszélt angolul.

Fukushima úr, egy Nagasakiból származó gyöngykereskedő tolmácsolt a koniyai alkoholisták és köztem.

Megbeszéltük, hogy másnap elvisznek kirándulni, hogy a hegytetőről is megnézhessem Kakeromát. Egy néni lépett be hirtelen a kocsmába, leült mellém és magyarázott.
– Ismer téged a hölgy – mondta Fukushima úr.
– Ó, hát persze – feleltem, mert néha azért elfelejtem, hogy milyen magas a népszerűségi indexem Koniyában.
Köszöntem neki, de tovább magyarázott.
– Azt kérdezi a hölgy, hogy mit szerettél volna ma a fogadóban?
– Vagy úgy! – mondtam. – A fogadóban. Hát szobát.
Fukushima úr megbeszélte, hogy másnap átköltözhetek, aztán tovább beszélgettünk.

Amikor megtudták, hogy öt napot Osaiban töltöttem, a kocsma felrobbant a nevetéstől. Nem láttam még ilyen boldog embereket, folyt a könnyük, a bárpultot csapkodták, Fukushima úr pedig feltette a kérdést.– Minek?
Erre nem igazán tudtam mit felelni, de biztosítottam őket, hogy nagyon jól éreztem magam Kakeroma szigetén.
– Osaiban? – kérdezte az egyik.
– Igen, Osaiban – feleltem, mire ismét fulladoztak a nevetéstől.
– Tudod mi van Osaiban? – kérdezte Fukushima úr. Már értem, gondoltam, tehát van valami más, ami miatt vicces ez az Osai, hát nem azon nevetnek ezek, hogy én Osaiban voltam, hanem valami máson.
– Mi van Osaiban? – kérdeztem.
– Semmi! – felelte Fukushima úr.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2017. október 23.
Orbán Viktor miniszterelnök az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapján tartott állami ünnepségen a Terror Háza Múzeum előtt 2017. október 23-án.
MTI Fotó: Kovács Tamás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.